Kétszer megyek át a városon, ahol dolgozom. A buszról vizsgálom az embereket vagy bámulok kifelé a reggeli vagy az esti csúcsforgalomra. Nők sminkben, csinosan, csomagokkal; pasik sötétkék tónusú és olyan egykaptafára készült öltönyben. Dumálnak, vagy lóg a fülükből a telefon. Mindenki irodába siet. Mármint nem siet, mert nagy a dugó, döcög a busz, be van állva a forgalom, csak a biciklisek suhannak. És ha pasik ülnek rajta, az tök vicces, mert lebeg a nyakkendőjük, és sisakot hordanak az öltönyhöz.
Olyanok vagyunk mint a hangyák: mindenki mindennap ugyanazt a betanult útvonalat teszi meg a buszmegállótól az irodáig. Jólnevelten, egyidőben, kicsit álmosan. Ha kinézek az ablakon, azt látom, hogy az autókban egy-egy ember, hátul gyerekülések, gondolom először mindenki lerakra a gyerekeket, aztán megy be a büróba. Belépőkártyák lógnak jól szituált nyakakon, laptopok utaznak európai zászós kistáskákban. Megyünk a helyünkre, hogy számítógépek mögött és értekezleteken ülve ledolgozzuk a nyolc óránkat.
Ilyenkor gondolok a fölművesekre, gazdákra, állattenyésztőkre, akiknek a munkája életbevágóan fontos. És konkrét. Kézzelfogható. Tej, kenyér, gyülölcs, hús. Nem ám munkacsoportokról, félidős értékelésekről, jelentésekről, munkadokumentumokról, délben a menzára lecsődülésről, kollégákkal kedélyesen kávézgatásokról, folyosói pletykákról, titkársági perpatvarról szól az életük. Biztos idealizálok, ilyenkor reggel répát szeretnék ültetni, időjárást figyelni, szőlőt szüretelni.
Aztán este még egyszer átmegyek a városon, de ilyenkor már nagyon vegyes a buszbéli kép. Nem csak az öltönyös hangyák, hanem gimisek és ún. fura alakok is a buszon ülnek: ők azok, akiket nem tudok hová besorolni. (Marginálisok? Építőmunkások? Munkanélküliek?) Van egy olyan rész, ahol a busz nagyot kanyarodik és jobbról rá lehet látni egy nagyablakú irodaházra. Olyan egy-egy ablak mint egy fénykép. Mikor kint már sötétedik, jól meg lehet figyelni az ablakokban az embereket, aki élőképet alkotnak: öltönyös pasi az ajtófélfához támaszkodva kávézik, kollégák együtt bámulják a képernyőt, csoportosulás a nyomtatónál, takarítónő üríti a kukákat stb.
Ha belegondolok, hogy ezek egész nap és egész évben ezt csinálják, aztán pedig fölülnek a buszra és fáradtan hazazötyögnek, akkor megint elfog valami homályos vágyakozás, hogy répát ültessek, gyerekeket tanítsak, kecskét fejjek és szőlőt préseljek valami világ végi tanyán, összhangaban a természet, az időjárás és az évszakok törvényeivel. Aztán gyorsan visszakozom, hiszen azt a kecskét minden nap meg kellene fejni, hogy megyünk akkor városnézni, meg utazni, meg világot látni?
Jó, akkor inkább valami önkifejezésre vágyom inkább, művészetre! Hiányzik ebből a városból a bohém báj, itt minden olyan megcsinált, drága, funkcionális. Itt nincsenek művészek, szabadgondolkodók, előremutatók.
De nem jó, a művészlét is olyan esetleges, nem kifizetődő, bizonytalan, hogy nevelnék fel egy gyereket abból, hogy művészi ötleteim vannak? Ja, amúgy pedig nincsenek, én csak itt eljátszom a gondolattal. És mindig oda lyukadok ki, hogy ez az alkalmazotti, jól fizetett, életfogytiglanos létforma, amely lehetővé teszi (sőt, megköveteli) a gitárórákat, a sok szabadidőt, a többnyelvűséget ebben az Európa középtáján elhelyezkedő városban, szóval ez az egész életforma szinte nekem lett kitalálva. A tollat-klaviatúrát letéve még mindig van időm az önkifejezésre, a művészetek élvezetére, időnként a kézzelfogható dolgok létrehozására, a Föld szeretetére (kivéve, ha esik). Nem ideális helyzet, hangya vagyok a hangyabolyban, de komolyan mondom, ez annyira praktikus. Még röhögni is lehet rajta, reggelente vagy esténként a buszon.
2017. október 13., péntek
2017. október 8., vasárnap
Egy geopolitikai kérdés, amire SOHA nem kaptam még kielégítő választ
Volt ez a spanyol örökösödési háború a 18. század elején, amikor mind az osztrákok, mind a franciák maguknak követelték a spanyol trónt. Az épp uralkodó (osztrák) Habsburgok és a Bourbonok egyaránt fel tudtak mutatni olyan rokoni szálakat, amelynek köszönhetően jogosan pályáztak a megüresedő spanyol trónra, azaz egy hatalmas európai és számos tengerentúli területre. A háború évekig eltartott, az angolok és a hollandok is beavatkoztak, hiszen nem volt nekik sem mindegy, hogy Franciaország erősödik-e meg vagy Ausztria.
Végül a háborúskodás után egy olyan diplomáciai öszvérmegoldás született, hogy XIV. Lajos unokája kapta meg a trónt, de kikötötték, hogy a spanyol területeket soha nem egyesítheti Franciaországgal. A ma uralkodó spanyol király is ennek a Bourbon-háznak a leszármazottja.
És mindez azért, mert a spanyol uralkodó, II. Károly örökös nélkül halt meg! Emiatt estek egymásnak Európa nagyhatalmai és háborúztak évekig (még a Rákóczi-szabadságharc is ennek köszönhetően robbant ki).
Na most, kérdem én, nem lett volna egyszerűbb becsempészni egy icipici csecsemőt abba a királyi lakosztályba?! Nem tudták volna elhitetni a külvilággal, hogy a feleség várandós, majd lefizetni a dokit, bábát, és szerezni valahonnan egy gyereket?! Na ne már, hogy egy gyereken múlott országok sorsa? Amikor születésszabályozás és abortusz híján gondolom halmokban áltak az utcára kirakott árva kisbabák?
(Vagy lehet hogy túl sok sorozatokat néztem?)
Z. azt mondja, hogy szerinte a királyok mind meg voltak róla győződve, hogy Isten leszármazottai, ezért semmi szín alatt nem szerettek volna egy másmilyen (világi) gyereket. De most nem azért: melyik férfi tudta tutira megmondani anno, hogy a gyerekének valóban ő a biológiai apja?
Vagy az a kirányné, II. Károly nője, miért nem állt össze valami inassal és csinált az országnak egy kis uralkodót??
Végül a háborúskodás után egy olyan diplomáciai öszvérmegoldás született, hogy XIV. Lajos unokája kapta meg a trónt, de kikötötték, hogy a spanyol területeket soha nem egyesítheti Franciaországgal. A ma uralkodó spanyol király is ennek a Bourbon-háznak a leszármazottja.
És mindez azért, mert a spanyol uralkodó, II. Károly örökös nélkül halt meg! Emiatt estek egymásnak Európa nagyhatalmai és háborúztak évekig (még a Rákóczi-szabadságharc is ennek köszönhetően robbant ki).
Na most, kérdem én, nem lett volna egyszerűbb becsempészni egy icipici csecsemőt abba a királyi lakosztályba?! Nem tudták volna elhitetni a külvilággal, hogy a feleség várandós, majd lefizetni a dokit, bábát, és szerezni valahonnan egy gyereket?! Na ne már, hogy egy gyereken múlott országok sorsa? Amikor születésszabályozás és abortusz híján gondolom halmokban áltak az utcára kirakott árva kisbabák?
(Vagy lehet hogy túl sok sorozatokat néztem?)
Z. azt mondja, hogy szerinte a királyok mind meg voltak róla győződve, hogy Isten leszármazottai, ezért semmi szín alatt nem szerettek volna egy másmilyen (világi) gyereket. De most nem azért: melyik férfi tudta tutira megmondani anno, hogy a gyerekének valóban ő a biológiai apja?
Vagy az a kirányné, II. Károly nője, miért nem állt össze valami inassal és csinált az országnak egy kis uralkodót??
2017. október 5., csütörtök
Mi hiányzik?
Egyre jobban hiányzik az életemből az utazás. Nem tudom, hogyan lehetne belepasszírozni a mindennapjainkba úgy, hogy azért Magyaorországon is töltsünk időt, meg a Franciaorgszágban mindenfelé élő rokonokhoz is eljussunk időnként. Mert most az utazást úgy értem, hogy új helyeket fölfedezni, várost nézni, kirándulni, kötetlenül időt eltölteni – amiket Boni életkora miatt sem nagyon tuduk megvalósítani. Idén nyáron el kellett volna utaznunk az óceán partjára Z. nagyfiához. Egyikőnk sem szereti a tengerpartot (nyáron meg pláne nem), de úgy gondoltuk, Boninak jó lenne a tengert (azt a sok homokot!) meg a rokonait látnia. Végül azt figyelembe véve, hogy mennyire jól elvan a szüleim kertjében egy söprűvel meg egy vödör vízzel, plusz belekalkulálva a 2000 km-t, ami a helytől elválasztott minket (brrrrr), nem mentünk sehová.
De most már jó lenne picit kimozdulni...főleg Anglia és Skócia jut az eszembe ilyenkor, mint célállomás, vagy Németország északi része, Lipcse, Hamburg. Amerika! Aztán persze nem tudom, hogyan lehetne belekalkulálni az életünkbe, lenne-e annyi szabim, kellene-e közelharcot vívni a kollégáimmal (rémes ez az egyeztetés), végül pedig: nem luxus-e úgy elutazni valahová, hogy a gyerek esetleg ne is emlékezzen rá később, vagy ad absurdum ne is élvezze?
Addig is marad Budapest, meg a szokásos francia városok. Nem panaszkodom, ez is tök jó, legalább kimozdulunk egy kicsit, de azért várom azt az időt, amikor újra csavaroghatunk kedvünkre.
A másik hiányzó tevékenység pedig a sport. Ez már bonyolultabb dolog. A reumám miatt az elmúlt évben alig sportoltam: párszor voltam usziban, utána napokig bicegtem, és jól emlékszem még a tavalyi síszünetre, amikor egy délutánon keresztül síeltem. Isteni volt, csakhogy utána két napig nem bírtam lábra állni! Sétálni meg kismotor után fukorászni még tudok, szoktam is, de másnap azt is megérzem.
A reumatológusom erre nemrég azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, maga meg fog bolondulni! És tényleg, baromira hiányzik a sport, löttyedt és puhány vagyok, rettenetes. Amit viszont javasol, az nem nagyon tetszik. Egy eléggé új (15-20 éves asszem) (szemben a száz éve ismert gyulladáscsökkentővel, amit most szedek) terápiát, ami kórházakba járkálást, havi vérvételeket, odafigyelést jelentene. Tudom egyébként, hogy hosszútávon ezt az új cuccot nem kerülhetem el, de régebben úgy gondoltam, a ki-tudja-milyen mellékhatások miatt majd 50–60 évesen kezdem el... de most? és csak azért, mert nem tudok sportolni? Jaj, nem tudom. Ezt nagyon meg kell még gondolnom. A doki mindenesetre elkezdte a terápiához szükséges összes vizsgálatot, állítólag az átfutási idő kb. 2 év. Marha drága dolog, külön kell engedélyeztetni, szörnyű, tisztára olyan, mintha valami komoly problémám lenne. Pedig csak a sport.
De most már jó lenne picit kimozdulni...főleg Anglia és Skócia jut az eszembe ilyenkor, mint célállomás, vagy Németország északi része, Lipcse, Hamburg. Amerika! Aztán persze nem tudom, hogyan lehetne belekalkulálni az életünkbe, lenne-e annyi szabim, kellene-e közelharcot vívni a kollégáimmal (rémes ez az egyeztetés), végül pedig: nem luxus-e úgy elutazni valahová, hogy a gyerek esetleg ne is emlékezzen rá később, vagy ad absurdum ne is élvezze?
Addig is marad Budapest, meg a szokásos francia városok. Nem panaszkodom, ez is tök jó, legalább kimozdulunk egy kicsit, de azért várom azt az időt, amikor újra csavaroghatunk kedvünkre.
A másik hiányzó tevékenység pedig a sport. Ez már bonyolultabb dolog. A reumám miatt az elmúlt évben alig sportoltam: párszor voltam usziban, utána napokig bicegtem, és jól emlékszem még a tavalyi síszünetre, amikor egy délutánon keresztül síeltem. Isteni volt, csakhogy utána két napig nem bírtam lábra állni! Sétálni meg kismotor után fukorászni még tudok, szoktam is, de másnap azt is megérzem.
A reumatológusom erre nemrég azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, maga meg fog bolondulni! És tényleg, baromira hiányzik a sport, löttyedt és puhány vagyok, rettenetes. Amit viszont javasol, az nem nagyon tetszik. Egy eléggé új (15-20 éves asszem) (szemben a száz éve ismert gyulladáscsökkentővel, amit most szedek) terápiát, ami kórházakba járkálást, havi vérvételeket, odafigyelést jelentene. Tudom egyébként, hogy hosszútávon ezt az új cuccot nem kerülhetem el, de régebben úgy gondoltam, a ki-tudja-milyen mellékhatások miatt majd 50–60 évesen kezdem el... de most? és csak azért, mert nem tudok sportolni? Jaj, nem tudom. Ezt nagyon meg kell még gondolnom. A doki mindenesetre elkezdte a terápiához szükséges összes vizsgálatot, állítólag az átfutási idő kb. 2 év. Marha drága dolog, külön kell engedélyeztetni, szörnyű, tisztára olyan, mintha valami komoly problémám lenne. Pedig csak a sport.
2017. október 1., vasárnap
Small talk
A gyerek szociális életét a férjem tartja kézben.
Ez volt a harmadik nyár, amit ebben a városban töltünk. Az első két nyáron szinte csak én hoztam-vittem Bonit a játszótérre, ami amúgy egy botanikus kert, fákkal, tavakkal, sétányokkal. Jól elmolyoltam a szép környezetben a gyerekkel, nem kellett senkihez sem szólnom, ha nem akartam.
Ez a tavasz és az a nyár viszont tök más volt, Boni megnőtt. Úton-útfélen ovis csoporttársakba botlunk. A botanikus kert ma már egy találkozási pont, egy szocializációs színtér és egy kommunikációs platform számunkra, egy hely, ahol felnőttel, gyerekkel egyaránt történik valami. Most már nem lehet elsunnyogni egy-egy homokozást vagy motorozást, mert tele van a hely ismerőssel. Az a minimum, hogy az ember odaköszön, de illik megállni és elbeszélgetni egy kicsit – és ez az, amiben én halál béna vagyok, és amiben a férjem szuper.
Ahhoz hasonlítható egy picit, mint amikor az ember svédasztalos állófogadáson vesz részt, és azt kell mérlegelnie, hogy melyik embercsoporthoz csatlakozzék. És pont annyi időre, hogy ne tűnjön se bunkónak, de ne ragadjon se le túlságosan egyvalakinél. Közben pedig közhelymentesen és semlegesen próbál érdekes témákról beszélgetni. Vannak emberek, akik ilyen helyzetben brillíroznak, és a lehető legtermészetesebben csapódnak, feltűnésmentesen váltanak, közben pedig vagányak, lazák, vidámak, poénosak, életművészek.
Én viszont soha nem voltam ilyen! Tök szívesen elbeszélgetek (szinte) bárkivel komoly témákról, célzottan, hosszan, kivesézve. De lebénít, ha nem tudom előre, hogy az illetővel 5 percig vagy fél óráig fogunk-e beszélgetni, hogy fog-e csatlakozni valaki más hozzánk, és hogy utána fél évig nem látom az illetőt vagy már másnap megint összefutunk. Ráadásul a játszón fél szemmel mindenki a saját gyerekét nézni, akik simán lehet, hogy összevesznek valamit (és tegyen az ember olyankor igazságot..), de talán még ez a jobb verzió, mert a rosszabb az, ha nem is játszanak egymással.
És akkor még itt van a magázódás-tegeződés. Egy rémálom! Franciaországban alap a magázódás, ami magyar füllel minden, csak nem természetes. Az emberek egy részével szerencsére átváltottunk a tegezésre, a másikkal nem. Na most akkor az ember ezt jegyezze meg! (úgy, hogy visszamagázni valakit tegezés után halál bunkóság) És vajon az illető emlékszik-e, hogy összetegeződtünk?!
Szóval ilyen komplex és soktényezős dolog nekem a játszóterezés. Szoktam is mondani Z-nek, hogy néha ez komolyan kínszenvedés: noha szinte az összes szülő szimpi, soha nem tudom, ki lesz ott, akar-e majd Boni annak a gyerekével játszani, miről beszéljek, ami a személytelennek és az érdekesnek a megfelelő ötvözete, üljek-e oda az adott szülő mellé (de mi van, ha ismeretlennel beszélget?), és mi legyen, ha két vagy több különböző helyen ül már ismerős...? Jaj, egyszerűbb volt anno inkább a homokozóba ülni és autópályát építeni!
A férjem nem érti a problémámat. Legyek laza és természetes, majd kialakul – mondja, és lelkesen sms-ezik más apukákkal, hogy ki mikor megy le, beszélget politikáról vagy irodalomról a csúszda mellett, és valahogy tényleg olyan laza és természetes. A gyerekeket mágnesként vonzza, rendszeresen felül a kisvonatra Bonival és egy-két ovis csoporttárssal, kapja elő a fertőtlenítő spray-t, ha egy kisgyerek elesik, ugyanakkor soha nem tolakodó, soha nem esik túlzásokba. Mestere a csak-úgy-odavetett-poénos-megjegyzéseknek, amelyeken én percekig gondolkodhatnék, talán akkor sem jutna eszembe.
Azt hiszem, hogy a feladat nekem annyira nehéz (ráadásul itt van még a nyelv is, ami nekem nem anyanyelvem; előfordul, hogy dolgokat néha félreértek) (és Bonival meg magyarul beszélek), hogy én nem járnék már olyan sokszor a játszóra. Még szerencse, hogy az apja nem ilyen. Neki köszönhető, hogy Boninak lettek kis barátai a játszón.
Ez volt a harmadik nyár, amit ebben a városban töltünk. Az első két nyáron szinte csak én hoztam-vittem Bonit a játszótérre, ami amúgy egy botanikus kert, fákkal, tavakkal, sétányokkal. Jól elmolyoltam a szép környezetben a gyerekkel, nem kellett senkihez sem szólnom, ha nem akartam.
Ez a tavasz és az a nyár viszont tök más volt, Boni megnőtt. Úton-útfélen ovis csoporttársakba botlunk. A botanikus kert ma már egy találkozási pont, egy szocializációs színtér és egy kommunikációs platform számunkra, egy hely, ahol felnőttel, gyerekkel egyaránt történik valami. Most már nem lehet elsunnyogni egy-egy homokozást vagy motorozást, mert tele van a hely ismerőssel. Az a minimum, hogy az ember odaköszön, de illik megállni és elbeszélgetni egy kicsit – és ez az, amiben én halál béna vagyok, és amiben a férjem szuper.
Ahhoz hasonlítható egy picit, mint amikor az ember svédasztalos állófogadáson vesz részt, és azt kell mérlegelnie, hogy melyik embercsoporthoz csatlakozzék. És pont annyi időre, hogy ne tűnjön se bunkónak, de ne ragadjon se le túlságosan egyvalakinél. Közben pedig közhelymentesen és semlegesen próbál érdekes témákról beszélgetni. Vannak emberek, akik ilyen helyzetben brillíroznak, és a lehető legtermészetesebben csapódnak, feltűnésmentesen váltanak, közben pedig vagányak, lazák, vidámak, poénosak, életművészek.
Én viszont soha nem voltam ilyen! Tök szívesen elbeszélgetek (szinte) bárkivel komoly témákról, célzottan, hosszan, kivesézve. De lebénít, ha nem tudom előre, hogy az illetővel 5 percig vagy fél óráig fogunk-e beszélgetni, hogy fog-e csatlakozni valaki más hozzánk, és hogy utána fél évig nem látom az illetőt vagy már másnap megint összefutunk. Ráadásul a játszón fél szemmel mindenki a saját gyerekét nézni, akik simán lehet, hogy összevesznek valamit (és tegyen az ember olyankor igazságot..), de talán még ez a jobb verzió, mert a rosszabb az, ha nem is játszanak egymással.
És akkor még itt van a magázódás-tegeződés. Egy rémálom! Franciaországban alap a magázódás, ami magyar füllel minden, csak nem természetes. Az emberek egy részével szerencsére átváltottunk a tegezésre, a másikkal nem. Na most akkor az ember ezt jegyezze meg! (úgy, hogy visszamagázni valakit tegezés után halál bunkóság) És vajon az illető emlékszik-e, hogy összetegeződtünk?!
Szóval ilyen komplex és soktényezős dolog nekem a játszóterezés. Szoktam is mondani Z-nek, hogy néha ez komolyan kínszenvedés: noha szinte az összes szülő szimpi, soha nem tudom, ki lesz ott, akar-e majd Boni annak a gyerekével játszani, miről beszéljek, ami a személytelennek és az érdekesnek a megfelelő ötvözete, üljek-e oda az adott szülő mellé (de mi van, ha ismeretlennel beszélget?), és mi legyen, ha két vagy több különböző helyen ül már ismerős...? Jaj, egyszerűbb volt anno inkább a homokozóba ülni és autópályát építeni!
A férjem nem érti a problémámat. Legyek laza és természetes, majd kialakul – mondja, és lelkesen sms-ezik más apukákkal, hogy ki mikor megy le, beszélget politikáról vagy irodalomról a csúszda mellett, és valahogy tényleg olyan laza és természetes. A gyerekeket mágnesként vonzza, rendszeresen felül a kisvonatra Bonival és egy-két ovis csoporttárssal, kapja elő a fertőtlenítő spray-t, ha egy kisgyerek elesik, ugyanakkor soha nem tolakodó, soha nem esik túlzásokba. Mestere a csak-úgy-odavetett-poénos-megjegyzéseknek, amelyeken én percekig gondolkodhatnék, talán akkor sem jutna eszembe.
Azt hiszem, hogy a feladat nekem annyira nehéz (ráadásul itt van még a nyelv is, ami nekem nem anyanyelvem; előfordul, hogy dolgokat néha félreértek) (és Bonival meg magyarul beszélek), hogy én nem járnék már olyan sokszor a játszóra. Még szerencse, hogy az apja nem ilyen. Neki köszönhető, hogy Boninak lettek kis barátai a játszón.
2017. szeptember 27., szerda
Három hasznos és praktikus jó tanács
Most nem elvont világértelmezési intelmekre gondolok, hanem kézzelfogható konkrétumokra. Három olyan kipróbált és bevált gyakorlatra, amely nélkül bonyolultabb lenne az életem. Nem nagy dolgok ezek, de baromi hasznosak a mindennapokban.
1) Az első tanácsot a papámtól kaptuk a húgommal. Mivel szülői szájból hangzott el, inkább parancsnak véltük és nagy szemforgatások közepette vettük tudomásul, majd titokban röhögtünk rajta. Ma már bezzeg mindketten tartjuk magunkat a tanultakhoz, amely úgy hangzott, hogy egy fényképen mindig legyen rajta a láb teljes hosszában. Gyorsan hozzáteszem: persze nem portrékról, hanem egész alakos fotókról van szó. Olyankor, amikor a fotós az embert a maga teljes valójában szeretné ábrázolni, mondjuk háttérben a budai várral vagy a Taj Mahallal stb. Nos, ilyenkor iszonyú béna, ha a lábfej lemarad! És pedig hány és hány olyan fényképpel találkozom, amin az ifjú pár/násznép/egész család az aranymetszésben ugyan, de lábfej nélkül pózol.
2) A második tanácsot egy munkahelyi képzésen kaptam és az internetes kereséssel kapcsolatos, amiben, minden szerénységem ellenére vérprofinak gondolom magam. Többek között e tanács jóvoltából. Arról van szó, hogy hogyan lehet egy konkrét portálon/oldalakon/nyelveken belül keresgélni. Például ha a flamenco szóra akarok rákeresni, de csak spanyol találatokat kapok, noha én magyarul akarok róla olvasni, akkor azt kell beírni: „flamenco site:.hu” (ha pedig fordítva, akkor: „flamenco site:.es”). Ugyanígy, ha mondjuk ebben a blogban akarok keresgélni, tegyük fel azt a posztot szeretném elolvasni, amiben a Nem harap a spenót! c. könyvről írtam, akkor azt így lehet megtalálni: „Pamela Druckerman site:altatnietetni.blogspot.com”. Én ezt a funkciót nagyon sokat használom, néha egy kattintással, szótár nélkül szeretném eldönteni pl, hogy melyik nyelven adresse v. address, passeport v. passport a cím/útlevél.
3) Profinak ugyan nem mondom magam a párhuzamos parkolásban, de mióta az egyik kollégámtól hallottam, hogy tulajdonképpen mire is kell figyelni, azóta elég jó a sikeres parkolási rátám. Nem tudom, ki hogyan tanulta, nekem azt mondták az autósuliban, hogy ha mondjuk én ülök a sárga kocsiban (ld. kép), akkor a hátsó, fehér autóhoz viszonyítsak, és mindig azt figyeljem, hogy hozzá képes hogyan állok. Ez a kollégám pedig azt tanácsolta, hogy mindig az előttünk lévő (a képen a zöld) autó oldalát nézzem. Azt javasolta, és nekem ez tökéletesen be is vált, hogy a lehető legszorosabban próbáljam követni a (zöld) autó hátuljának az ívét (pirossal jelölve), és akkor könnyen be tudok állni.
Nektek vannak ilyen aranyat érő, jól bevált praktikáitok?
1) Az első tanácsot a papámtól kaptuk a húgommal. Mivel szülői szájból hangzott el, inkább parancsnak véltük és nagy szemforgatások közepette vettük tudomásul, majd titokban röhögtünk rajta. Ma már bezzeg mindketten tartjuk magunkat a tanultakhoz, amely úgy hangzott, hogy egy fényképen mindig legyen rajta a láb teljes hosszában. Gyorsan hozzáteszem: persze nem portrékról, hanem egész alakos fotókról van szó. Olyankor, amikor a fotós az embert a maga teljes valójában szeretné ábrázolni, mondjuk háttérben a budai várral vagy a Taj Mahallal stb. Nos, ilyenkor iszonyú béna, ha a lábfej lemarad! És pedig hány és hány olyan fényképpel találkozom, amin az ifjú pár/násznép/egész család az aranymetszésben ugyan, de lábfej nélkül pózol.
2) A második tanácsot egy munkahelyi képzésen kaptam és az internetes kereséssel kapcsolatos, amiben, minden szerénységem ellenére vérprofinak gondolom magam. Többek között e tanács jóvoltából. Arról van szó, hogy hogyan lehet egy konkrét portálon/oldalakon/nyelveken belül keresgélni. Például ha a flamenco szóra akarok rákeresni, de csak spanyol találatokat kapok, noha én magyarul akarok róla olvasni, akkor azt kell beírni: „flamenco site:.hu” (ha pedig fordítva, akkor: „flamenco site:.es”). Ugyanígy, ha mondjuk ebben a blogban akarok keresgélni, tegyük fel azt a posztot szeretném elolvasni, amiben a Nem harap a spenót! c. könyvről írtam, akkor azt így lehet megtalálni: „Pamela Druckerman site:altatnietetni.blogspot.com”. Én ezt a funkciót nagyon sokat használom, néha egy kattintással, szótár nélkül szeretném eldönteni pl, hogy melyik nyelven adresse v. address, passeport v. passport a cím/útlevél.
Nektek vannak ilyen aranyat érő, jól bevált praktikáitok?
2017. szeptember 25., hétfő
Mesedömping
Na, ez bizonyos tekintetben olyan, mint a szoptatás anno. Valamikor tavasszal kezdődött, amikor egy esti kínszenvedős fogmosásnál elmeséltem Boninak azt, amit a mamám mondott pár perccel azelőtt a telefonon: hogy darazsak fészkeltek be a házuk cserepei közé, és ki kellett hívni egy embert a faluból, hogy leszedje a fészket.
Hát komolyan, TÁTOTT szájjal hallgatta. Simán meg tudtam mosni a fogát! Aztán elismételtette mégegyszer, majd mégegyszer. Közben a darázsfamília tagjainak nevet adtam. Elköltöztek egy áfonyabokor ágára. Amelynek a tövében már lakott egy süni, a Henrik. Aztán a három darázsgyerek mindenféle kalandokba keveredett: egyszer az egyiknek eltörött a szárnya, orvoshoz kellett vinni, egy szarvasbogárhoz. Aztán ellátogattak a Vasúttörténeti Parkba, ahol fölültek egy vonatra. Majd egy kutya orrába csíptek, aki később jó barátjuk lett (a Tóni). Egyik éjjel elmentek csillagokat nézni, ahol találkoztak a szúnyogokkal. A szúnyogok épp olyan házat kerestek, ahová be tudnak lopózni, és meg tudják csípni az alvó gyerekeket. Aztán volt vihar is. Meg kikeltek a földből a cserebogarak, és meg akarták támadni az áfonyabokrot. Lett egy szomszédjuk, a hárompettyes katica és a szülei. Lekvárt főztek. Veszekedtek, kibékültek, kölcsönadták egymásnak a játékaikat stb., stb.
És ez a folytatásos Darázsmese segít minket át egy csomó nehézségen, úgymint a reggeli kelés, az oviba indulás, vagy akármelyik hiszti, rosszkedv vagy lustaság. Ilyen szempontból hasonlítható a szoptatáshoz, annak volt ilyen megnyugtató varázsereje. Elég csak azt kimondani, hogy Hol tartottunk a Darázsmesékben?, és Boni elhallgat, megnyugszik, leül és a szemét tágra nyitva issza a szavaimat.
A szavaimat, amelyek nem jönnek nagyon könnyedén, sajnos. Sőt, az az izagság, hogy szörnyen nehezen megy nekem ez a fejből mesélés. Esténként előfordul, hogy ihlet után kutatok a neten, és gyakran eléggé bugyuta történetet kanyarintok, minden csattanó vagy tanulság nélkül. De ami egészen elképesztő, az az, hogy Boninak szinte teljesen mindegy. A leglaposabb és leghétköznapibb szorit is kinyilatkoztatásként hallgatja, a legnyomibb történet közben is, ha megállok mondjuk levegőt venni, izgatottan sürget, hogy Iden? Iden? És utána?
Mostanában a három darázsgyerek bogároviba jár, ahol egy pillangó az óvőnő, és legyek, pókok meg muslicák a gyerekek. Az egyik darázs természetesen mindig sír a búcsúzásnál, mert még egy kicsit szomorú, hogy el kell válni a mamájától. Nem tudom, mit remélek, talán hogy enyhítem egy kicsit a szorongását, vagy hogy konkrétumokat kezd el mesélni az oviról. (Még tavaly volt egy ilyen próbálkozásom, akkor báboztam neki, azt remélve, hogy kiszedhetem belőle, hogy mi bántja.)
Velem egy időben, de tőlem függetlenül (hiszen fogalma sincs, hogy mit mondok Boninak*) az apja is elkezdte ezt a mesedömpinget. Papagájokról, vonatokról, elefántokról. De ő annyira ügyes! Kérdezgetem, hogy honnan veszi ezeket a rövid, de csattanós meséket, erre mindig azt válaszolja: hát azt mondom, ami éppen eszembe jut!
* Ez azért OLYAN durva.
Hát komolyan, TÁTOTT szájjal hallgatta. Simán meg tudtam mosni a fogát! Aztán elismételtette mégegyszer, majd mégegyszer. Közben a darázsfamília tagjainak nevet adtam. Elköltöztek egy áfonyabokor ágára. Amelynek a tövében már lakott egy süni, a Henrik. Aztán a három darázsgyerek mindenféle kalandokba keveredett: egyszer az egyiknek eltörött a szárnya, orvoshoz kellett vinni, egy szarvasbogárhoz. Aztán ellátogattak a Vasúttörténeti Parkba, ahol fölültek egy vonatra. Majd egy kutya orrába csíptek, aki később jó barátjuk lett (a Tóni). Egyik éjjel elmentek csillagokat nézni, ahol találkoztak a szúnyogokkal. A szúnyogok épp olyan házat kerestek, ahová be tudnak lopózni, és meg tudják csípni az alvó gyerekeket. Aztán volt vihar is. Meg kikeltek a földből a cserebogarak, és meg akarták támadni az áfonyabokrot. Lett egy szomszédjuk, a hárompettyes katica és a szülei. Lekvárt főztek. Veszekedtek, kibékültek, kölcsönadták egymásnak a játékaikat stb., stb.
És ez a folytatásos Darázsmese segít minket át egy csomó nehézségen, úgymint a reggeli kelés, az oviba indulás, vagy akármelyik hiszti, rosszkedv vagy lustaság. Ilyen szempontból hasonlítható a szoptatáshoz, annak volt ilyen megnyugtató varázsereje. Elég csak azt kimondani, hogy Hol tartottunk a Darázsmesékben?, és Boni elhallgat, megnyugszik, leül és a szemét tágra nyitva issza a szavaimat.
A szavaimat, amelyek nem jönnek nagyon könnyedén, sajnos. Sőt, az az izagság, hogy szörnyen nehezen megy nekem ez a fejből mesélés. Esténként előfordul, hogy ihlet után kutatok a neten, és gyakran eléggé bugyuta történetet kanyarintok, minden csattanó vagy tanulság nélkül. De ami egészen elképesztő, az az, hogy Boninak szinte teljesen mindegy. A leglaposabb és leghétköznapibb szorit is kinyilatkoztatásként hallgatja, a legnyomibb történet közben is, ha megállok mondjuk levegőt venni, izgatottan sürget, hogy Iden? Iden? És utána?
Mostanában a három darázsgyerek bogároviba jár, ahol egy pillangó az óvőnő, és legyek, pókok meg muslicák a gyerekek. Az egyik darázs természetesen mindig sír a búcsúzásnál, mert még egy kicsit szomorú, hogy el kell válni a mamájától. Nem tudom, mit remélek, talán hogy enyhítem egy kicsit a szorongását, vagy hogy konkrétumokat kezd el mesélni az oviról. (Még tavaly volt egy ilyen próbálkozásom, akkor báboztam neki, azt remélve, hogy kiszedhetem belőle, hogy mi bántja.)
Velem egy időben, de tőlem függetlenül (hiszen fogalma sincs, hogy mit mondok Boninak*) az apja is elkezdte ezt a mesedömpinget. Papagájokról, vonatokról, elefántokról. De ő annyira ügyes! Kérdezgetem, hogy honnan veszi ezeket a rövid, de csattanós meséket, erre mindig azt válaszolja: hát azt mondom, ami éppen eszembe jut!
* Ez azért OLYAN durva.
2017. szeptember 21., csütörtök
Egy Oscardíj-várományos
1. jelenet: A hattyú halála
Helyszín: az ovi folyosója. Szereplők: két kétségbeesett szülő, egy magából kikelve síró kisgyerek és különböző korú statiszták.
Időpont: 8:40 (most már későn megyünk, hogy ne zavarjuk meg az intézmény nyugalmát).
Történet: az ígéretes színészpalánta elcsukló hangon zokog a kemény szívű szülőknek, akik ahelyett, hogy kivették volna az oktatási rendszerből, és maguk is fizetés nélküli szabira mentek volna, hogy otthon tudják nevelni egy szem kisfiukat (amin egy fél pillanat erejéig valóban elgondolkodtak), arra kényszerítik a gyereket, hogy önállóan bemenjen a csoportterembe.
2. jelenet: Az átvert szülők
Helyszín: az ovi előtt. Szereplők: a két megszeppent, majd megdöbbent szülő és egy példamutatóan, zavartalanul rajzoló kisgyerek.
Időpont: 8:42
Történet: a két szülő kúszva-mászva az ablak elé lopózik, ahol valami véletlen folytán nincs lehúzva a redőny. Azt szeretnék látni, hogy a síró kisfiút vigasztalja-e valaki, vagy magára hagyták-e? Nem hisznek a szemüknek. Az esemény megörökítésére előkerül egy telefon is.
Na várjatok, nagyítom, hogy mit fotóztunk:
Két perccel azután, hogy a síró-kapálózó gyereket szinte belöktük (nincs rá jobb szó) a terembe, és utána az óvónő mintegy behúzta (különben kiszaladt volna), szóval két percre rá ez a gyerek már vígan ült az asztalnál és rajzolt.
Na de viccet félretéve. Noha a komédia valószínűleg nekünk szól, és Boni nem érezheti magát olyan nagyon rosszul az oviban, ettől függetlenül el tudom képzelni, hogy az elválás még mindig gond neki (noha nem akkora, mit ahogyan ő azt mutatja). Itthon folyamatosan ovisat akar játszani, és gyakran beszél arról is, hogy először kopogni kell, majd egyedül kell bemenni a terembe, ahová a szülők nem jöhetnek. Amikor kérdezem, hogy késznek érzi-e magát arra, hogy ő is bekopogjon, és sírás nélkül bemenjem (=ahogy a többi gyerek csinálja), mindig azt válaszolja, hogy nem, neki ehhez segítség kell.
Volt szülői értekezlet is. Az óvónő kifejezetten szimpatikus, szerintem jól jártunk a cserével – én legalábbis. A tavalyi nő professzionális, ám unszimpi volt, ez az idei sokkal jobb benyomást tett rám. A rendszer, hát, az meg olyan, amilyen, azaz baromi merev és poroszos.
Helyszín: az ovi folyosója. Szereplők: két kétségbeesett szülő, egy magából kikelve síró kisgyerek és különböző korú statiszták.
Időpont: 8:40 (most már későn megyünk, hogy ne zavarjuk meg az intézmény nyugalmát).
Történet: az ígéretes színészpalánta elcsukló hangon zokog a kemény szívű szülőknek, akik ahelyett, hogy kivették volna az oktatási rendszerből, és maguk is fizetés nélküli szabira mentek volna, hogy otthon tudják nevelni egy szem kisfiukat (amin egy fél pillanat erejéig valóban elgondolkodtak), arra kényszerítik a gyereket, hogy önállóan bemenjen a csoportterembe.
2. jelenet: Az átvert szülők
Helyszín: az ovi előtt. Szereplők: a két megszeppent, majd megdöbbent szülő és egy példamutatóan, zavartalanul rajzoló kisgyerek.
Időpont: 8:42
Történet: a két szülő kúszva-mászva az ablak elé lopózik, ahol valami véletlen folytán nincs lehúzva a redőny. Azt szeretnék látni, hogy a síró kisfiút vigasztalja-e valaki, vagy magára hagyták-e? Nem hisznek a szemüknek. Az esemény megörökítésére előkerül egy telefon is.
Na várjatok, nagyítom, hogy mit fotóztunk:
Két perccel azután, hogy a síró-kapálózó gyereket szinte belöktük (nincs rá jobb szó) a terembe, és utána az óvónő mintegy behúzta (különben kiszaladt volna), szóval két percre rá ez a gyerek már vígan ült az asztalnál és rajzolt.
Na de viccet félretéve. Noha a komédia valószínűleg nekünk szól, és Boni nem érezheti magát olyan nagyon rosszul az oviban, ettől függetlenül el tudom képzelni, hogy az elválás még mindig gond neki (noha nem akkora, mit ahogyan ő azt mutatja). Itthon folyamatosan ovisat akar játszani, és gyakran beszél arról is, hogy először kopogni kell, majd egyedül kell bemenni a terembe, ahová a szülők nem jöhetnek. Amikor kérdezem, hogy késznek érzi-e magát arra, hogy ő is bekopogjon, és sírás nélkül bemenjem (=ahogy a többi gyerek csinálja), mindig azt válaszolja, hogy nem, neki ehhez segítség kell.
Volt szülői értekezlet is. Az óvónő kifejezetten szimpatikus, szerintem jól jártunk a cserével – én legalábbis. A tavalyi nő professzionális, ám unszimpi volt, ez az idei sokkal jobb benyomást tett rám. A rendszer, hát, az meg olyan, amilyen, azaz baromi merev és poroszos.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)