Small talk

A gyerek szociális életét a férjem tartja kézben.

Ez volt a harmadik nyár, amit ebben a városban töltünk. Az első két nyáron szinte csak én hoztam-vittem Bonit a játszótérre, ami amúgy egy botanikus kert, fákkal, tavakkal, sétányokkal. Jól elmolyoltam a szép környezetben a gyerekkel, nem kellett senkihez sem szólnom, ha nem akartam.

Ez a tavasz és az a nyár viszont tök más volt, Boni megnőtt. Úton-útfélen ovis csoporttársakba botlunk. A botanikus kert ma már egy találkozási pont, egy szocializációs színtér és egy kommunikációs platform számunkra, egy hely, ahol felnőttel, gyerekkel egyaránt történik valami. Most már nem lehet elsunnyogni egy-egy homokozást vagy motorozást, mert tele van a hely ismerőssel. Az a minimum, hogy az ember odaköszön, de illik megállni és elbeszélgetni egy kicsit – és ez az, amiben én halál béna vagyok, és amiben a férjem szuper.

Ahhoz hasonlítható egy picit, mint amikor az ember svédasztalos állófogadáson vesz részt, és azt kell mérlegelnie, hogy melyik embercsoporthoz csatlakozzék. És pont annyi időre, hogy ne tűnjön se bunkónak, de ne ragadjon se le túlságosan egyvalakinél. Közben pedig közhelymentesen és semlegesen próbál érdekes témákról beszélgetni. Vannak emberek, akik ilyen helyzetben brillíroznak, és a lehető legtermészetesebben csapódnak, feltűnésmentesen váltanak, közben pedig vagányak, lazák, vidámak, poénosak, életművészek.

Én viszont soha nem voltam ilyen! Tök szívesen elbeszélgetek (szinte) bárkivel komoly témákról, célzottan, hosszan, kivesézve. De lebénít, ha nem tudom előre, hogy az illetővel 5 percig vagy fél óráig fogunk-e beszélgetni, hogy fog-e csatlakozni valaki más hozzánk, és hogy utána fél évig nem látom az illetőt vagy már másnap megint összefutunk. Ráadásul a játszón fél szemmel mindenki a saját gyerekét nézni, akik simán lehet, hogy összevesznek valamit (és tegyen az ember olyankor igazságot..), de talán még ez a jobb verzió, mert a rosszabb az, ha nem is játszanak egymással.

És akkor még itt van a magázódás-tegeződés. Egy rémálom! Franciaországban alap a magázódás, ami magyar füllel minden, csak nem természetes. Az emberek egy részével szerencsére átváltottunk a tegezésre, a másikkal nem. Na most akkor az ember ezt jegyezze meg! (úgy, hogy visszamagázni valakit tegezés után halál bunkóság) És vajon az illető emlékszik-e, hogy összetegeződtünk?!

Szóval ilyen komplex és soktényezős dolog nekem a játszóterezés. Szoktam is mondani Z-nek, hogy néha ez komolyan kínszenvedés: noha szinte az összes szülő szimpi, soha nem tudom, ki lesz ott, akar-e majd Boni annak a gyerekével játszani, miről beszéljek, ami a személytelennek és az érdekesnek a megfelelő ötvözete, üljek-e oda az adott szülő mellé (de mi van, ha ismeretlennel beszélget?), és mi legyen, ha két vagy több különböző helyen ül már ismerős...? Jaj, egyszerűbb volt anno inkább a homokozóba ülni és autópályát építeni!

A férjem nem érti a problémámat. Legyek laza és természetes, majd kialakul – mondja, és lelkesen sms-ezik más apukákkal, hogy ki mikor megy le, beszélget politikáról vagy irodalomról a csúszda mellett, és valahogy tényleg olyan laza és természetes. A gyerekeket mágnesként vonzza, rendszeresen felül a kisvonatra Bonival és egy-két ovis csoporttárssal, kapja elő a fertőtlenítő spray-t, ha egy kisgyerek elesik, ugyanakkor soha nem tolakodó, soha nem esik túlzásokba. Mestere a csak-úgy-odavetett-poénos-megjegyzéseknek, amelyeken én percekig gondolkodhatnék, talán akkor sem jutna eszembe.

Azt hiszem, hogy a feladat nekem annyira nehéz (ráadásul itt van még a nyelv is, ami nekem nem anyanyelvem; előfordul, hogy dolgokat néha félreértek) (és Bonival meg magyarul beszélek), hogy én nem járnék már olyan sokszor a játszóra. Még szerencse, hogy az apja nem ilyen. Neki köszönhető, hogy Boninak lettek kis barátai a játszón.