Könyvajánló franciásoknak

Állítólag azért léteznek szörnyűséges, gyereket az erdőben ott hagyó szülőkről és más rémes szörnyekről szóló mesék, hogy a gyerekek így szabaduljanak meg a szorongásaiktól és küzdjék le a félelmeiket. Nálam ez tuti nem így működik. Én Boni születése óta KÉPTELEN vagyok bizonyos könyveket elolvasni/filmeket megnézni. Úgy érzem, a szépirodalom egy nagy részét soha nem fogom már megismerni, mert visszautasítok minden olyan információt, sőt, tudni sem akarok semmi olyasmiről, amelyben gyerekeket bántanak, éheztetnek, kihasználnak, vernek, vagy amelyben megtörténik a leszörnyűbb borzalom, a gyerek halála.

Még most is olyan sietve, magamat vissza sem olvasva írom le ezeket a sorokat, hogy lehetőleg ne is maradjon semmilyen infó az agyam semelyik szegletében sem arról, hogy ezek a borzalmak léteznek. Az aleppói kisfiú fotója napokig volt az Index címlapján, én napokig úgy nyitottam meg az Indexet, hogy még véletlenül se essen rá a tekintetem a kisfiú arcára. Önző módon el akarok határolódni minden borzalomtól, és el szeretném hinni azt a hülyeséget, hogy mindez csak másokkal történhet meg, de ők is csupán kitalált emberek, hogy igazából a valóságban soha egyetlen kisgeyerek a világon nem betegszik meg gyógyíthatatlan betegségben és soha egyetlen kisegyerek sem fog az alvósállatával a kezében összebombázott ház közepén zokogni.

Na de nem is erről akarok írni. Hanem hogy most a fentiekkel szöges ellentétben mégiscsak elolvastam egy könyvet, pedig tudtam előre, miről szól. Olyan jó kritikákat hallani róla mindenhol, annyian dicsérik, mint az évkezdés egyik legjobb könyvét (rentrée littéraire - erre sincs jó magyar szó), hogy vettem egy nagy levegőt, és elolvastam – és úristen! Nem bántam meg, sőt. Arról szól, hogy miképpen juthat el egy látszatra normális bébiszitter odáig, hogy megölje a rá bízott két gyereket. Fikció amúgy, de ilyen híreket lehet néha hallani. De a könyv, az zseniális. Olvastam a reggeli alatt, a WC-n, a vonaton, várakozás közben, este az ágyban, éjjel az ágyban és mindig úgy beszippantott, hogy néha, amikor fölemeltem a fejem a könyvből, azon kaptam magam, hogy csodálkozva nézek körül: ez az én életem? vagy a másik az, amiről a könyven van szó? abban vagyok egy szereplő, a család egyik barátja?

Ha valaki olvasta/olvasni fogja, kommenteljen ide légyszi, mert hiába ajánlgatom a férjemnek, nem hajlandó rávenni magát. Az tény, hogy olyanoknak, mint én, aki bébiszitter is volt és (most már) anya is, sokkal érdekesebb lehet. LB barátnőm csak novemberre tudja beütemezni (ő mindig elolvassa az általam ajánlott könyveket), egy kolléganőm meg majd valamikor sort kerít rá. Jaj, pedig olyan zseniális, eleve a szerkesztése: az első három oldalon túlvagyunk a retteneten, az maga a gyilkosság, a könyv további része pedig retrospekció, amelyben arra keres a választ az írónő, hogy de hát miért? hogyhogy?  De nincs semmi lelkizés, tények vannak, hogy hogyan kerül bele valaki egy megállíthatatlan örvénybe.

Etimológia

Ma jöttem rá, honnan ered a tökkelütött szó:

Ez pedig egy kis hasznos olvasmány azoknak, akik esetleg még hezitálnának.

Hogyan csúfítsunk el egy várost?

Amíg Brüsszelben laktam, minden kedden és csütörtökön fel voltam háborodva: ezek voltak a kukanapok. Ilyenkor ki kellett tenni az utcára (a járdára! a ház elé!) a szemeteszacskókat, amelyeket kb. 20-21 óra között összeszedtek. Addig kerülgetni kellett a bűzölgő és koszos zacskókat. Nyáron az is előfordult, hogy kiülős étteremben vacsoráztunk kukanapon (minden kerületben más napok voltak ezek), szemben az egész tér kukászacskóival. Gyönyörű látvány volt, képzelhetitek!

Oké, hogy a legtöbb brüsszeli ház olyan keskeny, hogy nem tárolható benne semmilyen normális konténer, na de akkor is: amikor az urbanisztika ma már nem csak választható tantárgy az egyetemen, hanem konkrét szak is, hogyan lehetséges, hogy semmilyen megoldást nem találtak még a keskeny-házakból-álló-városok szemétszállításának problémájára?! Mire való az a sok értekezlet, munkadokumentum, minőségbiztosítás, értékelés, workshop az egyetemeken meg a polgármesteri hivatalokon?

Amikor ideköltöztünk, rájöttünk, hogy itt ugyanez a módszer megy: hetente két napon ki lehet tenni a zacsikat, aztán csókolom. Pár hónapra rá azonban szórólapokat kaptunk, amelyben büszkén bejelentették, hogy a város szemétszállítása megújul. Ekkor kiderült számomra, hogy ez a brüsszeli módszer mégiscsak jobb volt, mint amit most ide kitaláltak. Brüsszelben legalább csak hetente pár órát volt kénytelen szemezni az ember a kukászacskókkal, ellenben most nálunk minden utca így néz ki:

És ezeket a kukákat éjjel-nappal, egész héten bámulhatjuk! Hetente kétszer ürítik, de nem viszik el őket. Ezt a fotót a bejárati ajtónkból készítettem, ez a látvány fogadott minket hónapokon keresztül, míg szerencsére a ház összefogott (levelet írtunk, telefonáltunk) és elvitték előlünk. De a szabály értelmében 200 méterenként állnak kukák végig az egész városon.

A héten megint új értesítést kaptunk: az utcánk végén található gyönyörű kis térre, amelyet art deco-s házak vesznek körül, SPORTPÁLYÁT akarnak építeni. Ide ni:

Teljesen le vagyunk döbbenve. Z. költözést emleget és meg arra gondolok, mégiscsak valami forradalmárnak kellene lennem, aki petíciókat szervez és lerántja a leplet a háttérben álló gusztustalan politikai megfontolásokról (egy szomszédunk szerint ugyanis a kerületünk rosszul szavaz. Itt most mindenki szavazásról beszél folyamatosan, elegem van. Ja nem, forradalmár leszek.)

Amúgy nem kell messzire menni, ha felháborító urbanisztikai megoldásokat szeretnénk megcsodálni. Ezt a képet tőlünk kb. 5 perc sétára fényképeztem:

ENNEK a háznak az építését vajon ki és miért engedélyezte??

Kedvcsináló gyerekezéshez

Tegnap arról beszélgettünk két kolléganőmmel (akiknek Bonival kb. egyidős fiaik vannak), hogy a gyerekezés mely aspektusai a legnehezebbek számunkra. Megint meg kellett állapítanom, hogy az éjszakázás nekünk soha nem volt nagy gond. A mumusként beharangozott kialvatlanság meg alvásmegvonás problémája nálunk soha nem volt terítéken: amíg még kicsi volt, addig egy-két szoptatással elintéztem az éjszakákat (ráadásul reggel nem kellett kelni és időre menni sehova), amióta meg már nagyobb, sokkal kevesebbszer ébred – engem meg nem zavar, ha részletekben kell aludnom (ráadásul Boni ilyenkor gyakran az apját akarja inkább, szuper!).

Hezitáltam, hogy a betegségek miatti aggódást, a mh-i hiányzásokat és a határidős munkákkal való sakkozást válasszam-e, vagy a reggel beinduló és estére véget érő folyamatos kérdésekre-válaszolgatást (Mi az, hogy ősz? Hol van a tenger? Hol a szomszéd néni mamája? Ezt hogy mondják? Miért? Miért megy le a nap? Miért raktad azt oda? Miért nem ide? Mamaaaaa! Mamaaaaaaaaa! Figyelj! Mi ez? Ezt hogy mondják? stb. stb.). Az én-idő és a férjemmel kettesben töltött idő hiánya semmiképpen nem téma, mi olyan kontextusban vállaltunk gyereket, hogy addigra már pont, hogy a folyamatos magammal törődésből volt elegem.

Végülis azt mondtam, hogy a legnehezebben az étkezéseket szoktam meg: azt, hogy nem tudom normálisan megenni és kiélvezni az ételt, mert közben azt kell figyelnem, hogy Boninak mindene megvan-e (kanál, villa, szalvéta, víz, kaja), adott esetben segítenem kell neki enni, meg fölugrálni, mert mást kér/leesett/összemaszatolódott/fejére borította/túl forró stb. És mire oda kerülök, hogy megegyem a sajátomat, addigra vagy már kihűlt, vagy pedig olyan kupi van, hogy nyugodtan úgysem tudnék enni, inkább letörlöm, fölszedem, elmosom, és rohanok megmosni a gyerek kezét, nehogy összafogdosson valamit maszatos kézzel.

De most utólag belegondolva inkább mégsem ez a legnehezebb, van rosszabb is, mégpedig: a folyamatos kupi. Én, aki szeretem a rendet, a tisztaságot és a szép enteriőröket, kénytelen vagyok együtt élni azzal, hogy MÁR a pénteki nagytakarítást követő szombat reggel az alábbi tárgyak találhatók a lakásunk ÖSSZES pontján (beleértve nappalit, fürdőszobát, konyhát): autók, alvósállatok, összetépett cédulák és zsepik, edények, gesztenyék, száraz tészták egész alapkban, száraz tészták összetörve, kis alsónapdrágok és zoknik, könyvek, talicska, tili-toli, fél pár szandál, matricák hátulja, ronygok, vödör, lapát stb., stb.

Amúgy simán együtt lehet ezzel is élni. Most már csak félrerúgom a legókat és a kirakós-darabokat, amikor el akarok menni WC-re, vagy arrébb tolom a piros gitárját, amikor le akarok ülni az asztalhoz. Erről eszembe jutott, hogy mikor az unokatesómnak kicsik voltak a gyerekei, és egyszer elmentem hozzájuk, döbbenten néztem rá az ajtóban:
- Te jó ég, miért van itt ekkora kupi?
Mire ő: - Milyen kupi?

A lombik, a tesókérdés és a múló idő egyetlen álomba összegyúrva

Te jó ég, mit álmodtam.

Álmomban kiderült, hogy mielőtt Bonikámat embrió állapotban lefagyasztották volna (úristen, ebbe belegondolni), kettéosztódott, mint ahogyan az egypetéjű ikrek osztódnak. Én csak az egyik embriót kaptam meg, abból született Boni. A másik embriót viszont egy év múlva beültették egy másik nőbe, aki egy évre rá megszülte a saját kisfiam egy évvel fiatalabb ikertestvérét.

Újabb egy évre rá ez a nő örökbe akarta adni a gyereket, mégpedig nekem. Álmomban ott álltam Bonival és az egy évvel fiatalabb másával. Tökre örültem. Mindkettő annyira cuki volt, külön-külön is, meg együtt is. Csak azon izgultam egy kicsit, hogy Boni hogyan fogja fogadni saját magát a kistestvérét. Megint bepróbálkoztam Z-nél a Raoul névvel, de végül egy másik utónévben egyeztünk meg. És, képzeljétek, már azon gondolkodtam, hogy ezt a sztorit meg kellene írni a blogban!

Hát most megteszem. Bárki, aki beleszagolt már valaha is a mélylélektan rejtelmeibe, ki tudja következtetni, hogy a címben említett három tényezővel még dolgom van. Még nem vagyok túl rajtuk, ahogy szokták mondani a trollok.

Reggeli kínok

Már teljesen elfelejtettem, miért utálok korán kelni. Azt csak az érem egyik fele, hogy mert álmos vagyok még (pedig ez is mennyira jogos érv az utálat mellett).

De pár napja eszembe jutott: azért utálok korán kelni, mert szeptembertől májusig minden reggel baromi hideg van a lakásban, ajajjaj!

Mindenkiben szunnyad valahol egy gyerek (vagy egy építész)

Tőlünk nem messze lebontanak egy kórházat. Először azbeszt-mentesítették, aztán kibelezték (ekkor költöztünk ide), most különféle munkagépekkel szó szerint szétverik, lecsupaszítják, földbe döngölik, elhordják. Arra szoktunk menni oviba (anno bölcsibe), és olyankor látjuk, hogy hatalmas ablakok hat emeltnyi magasságból úgy hullanak alá, mintha pihék lennének.

Mindig álldogál az utca túloldalán pár bámész ember, aki megbabonázva nézi az eseményeket. Nem csak nyugdíjasok, hanem öltönyös, munkába igyekvő pasik is eltöltenek ott két-három (több?) percet, hogy szájtátva nézzék, hogyan semmisül meg a hatalmas épület. A múlkor együtt mentünk arra Z-vel, aki elmondta, hogy képzeljem el, ő még olyat is látott, hogy valaki fotózta a bontást! Hozzátette: ilyen hülyeséget, egy bontást fotózni, hát most mondjam meg...

Ezen a ponton elmeséltem neki, hogy basszus, mennyire bánom, hogy én nem fotóztam. Most lehetne előtte-utána képeket készíteni. Mert már alig emlékszem, milyen volt, amíg még állt. És hogy igenis tökre érdekes a kórház megsemmisülésének folyamata: hogy míg régebben ott volt valami, most már nincs semmi. Azt is szívesen megörökítettem volna, amikor egy daruval fölhúztak az épület fölé egy ponyvaszerűséget, ami letakarta az egyik homlokzatot, és amögött bontottak (gondolom a ponyva azért kellett, hogy ne szálljon annyira a por). Meg úgy egyáltalán: hónapokat tölteni egy épület bontásával, ki gondolná, hogy ilyen macera (erről meg azt feltételezem, hogy robbantani egyszerűbb lett volna, csak körülötte van egy csomó lakóház). Hogy az elmúlás, a megszűnés és a nemlét metafizikai oldaláról ne is beszéljünk!

Nos, a férjem nem értette, hogy miért lelkesedem ennyire.

Mígnem a múltkor hazajőve elújságolta:

– Láttad az új markológép-szerűségeket, amivel most a hátsó épületeket bontják? Tudod, ott a kórháznál. Igen? Szerinted nem teljesen olyanok, mint az állatok? Tök fura, nem? Mintha zsiráfok ennének a fáról. És milyen könnyedén kiszakítják a falakat, döbbenetes. Tényleg mintha falevelek lennének. Na várj, fölvettem neked videóra, megmutatom...

(és amikor ezután a jegyzökönyv kedvéért, kicsit epésen, megjegyezni vagyok kénytelen, hogy eddig nemcsak, hogy nem érdekelte az egész, de hülyének is nézte a bámészkodókat, valahogy mindig kimagyarázza magát. Igen, de eddig nem voltak ott ezek a zsiráfok gépek. Meg hogy csak az én kedvemért videózott. Haha.)