Könyvajánló franciásoknak

Állítólag azért léteznek szörnyűséges, gyereket az erdőben ott hagyó szülőkről és más rémes szörnyekről szóló mesék, hogy a gyerekek így szabaduljanak meg a szorongásaiktól és küzdjék le a félelmeiket. Nálam ez tuti nem így működik. Én Boni születése óta KÉPTELEN vagyok bizonyos könyveket elolvasni/filmeket megnézni. Úgy érzem, a szépirodalom egy nagy részét soha nem fogom már megismerni, mert visszautasítok minden olyan információt, sőt, tudni sem akarok semmi olyasmiről, amelyben gyerekeket bántanak, éheztetnek, kihasználnak, vernek, vagy amelyben megtörténik a leszörnyűbb borzalom, a gyerek halála.

Még most is olyan sietve, magamat vissza sem olvasva írom le ezeket a sorokat, hogy lehetőleg ne is maradjon semmilyen infó az agyam semelyik szegletében sem arról, hogy ezek a borzalmak léteznek. Az aleppói kisfiú fotója napokig volt az Index címlapján, én napokig úgy nyitottam meg az Indexet, hogy még véletlenül se essen rá a tekintetem a kisfiú arcára. Önző módon el akarok határolódni minden borzalomtól, és el szeretném hinni azt a hülyeséget, hogy mindez csak másokkal történhet meg, de ők is csupán kitalált emberek, hogy igazából a valóságban soha egyetlen kisgeyerek a világon nem betegszik meg gyógyíthatatlan betegségben és soha egyetlen kisegyerek sem fog az alvósállatával a kezében összebombázott ház közepén zokogni.

Na de nem is erről akarok írni. Hanem hogy most a fentiekkel szöges ellentétben mégiscsak elolvastam egy könyvet, pedig tudtam előre, miről szól. Olyan jó kritikákat hallani róla mindenhol, annyian dicsérik, mint az évkezdés egyik legjobb könyvét (rentrée littéraire - erre sincs jó magyar szó), hogy vettem egy nagy levegőt, és elolvastam – és úristen! Nem bántam meg, sőt. Arról szól, hogy miképpen juthat el egy látszatra normális bébiszitter odáig, hogy megölje a rá bízott két gyereket. Fikció amúgy, de ilyen híreket lehet néha hallani. De a könyv, az zseniális. Olvastam a reggeli alatt, a WC-n, a vonaton, várakozás közben, este az ágyban, éjjel az ágyban és mindig úgy beszippantott, hogy néha, amikor fölemeltem a fejem a könyvből, azon kaptam magam, hogy csodálkozva nézek körül: ez az én életem? vagy a másik az, amiről a könyven van szó? abban vagyok egy szereplő, a család egyik barátja?

Ha valaki olvasta/olvasni fogja, kommenteljen ide légyszi, mert hiába ajánlgatom a férjemnek, nem hajlandó rávenni magát. Az tény, hogy olyanoknak, mint én, aki bébiszitter is volt és (most már) anya is, sokkal érdekesebb lehet. LB barátnőm csak novemberre tudja beütemezni (ő mindig elolvassa az általam ajánlott könyveket), egy kolléganőm meg majd valamikor sort kerít rá. Jaj, pedig olyan zseniális, eleve a szerkesztése: az első három oldalon túlvagyunk a retteneten, az maga a gyilkosság, a könyv további része pedig retrospekció, amelyben arra keres a választ az írónő, hogy de hát miért? hogyhogy?  De nincs semmi lelkizés, tények vannak, hogy hogyan kerül bele valaki egy megállíthatatlan örvénybe.