Kermesse

Na, már tudom, mit jelent ez a szó – standokat, célbalövést, tombolát, házisüti-vásárt stb. Az ovi (az iskolával karöltve) ilyen búcsúfélét rendezett a közelgő évvége alkalmából. Együtt mentünk Bonival, akinek nem nagyon tudtam előtte elmagyarázni, mire is számítson (iskolai ünnepélyt mondtam), mivel én sem nagyon tudtam, milyen is lesz. Odafelé még egy anyuka az ugrabugráló kisfiára mutatva azt mondta: Pierre egész nap ezt várta!

Mikor odaértünk, a következő látvány tárult a szemünk elé: egy felfújható ugrálóvár, sátrak mindenhol, kiabáló és fogócskázó gyerekek, beszélgető szülők, fontoskodó szervezők, porond. A sátrakban célbadobós és egyéb játékok (kockavetés, súly megtippelése, szembekötős akármi stb.) Tébláboltunk egy ideig (Bonikám: Mama, hol az ünnepély?), valahogy pont az ugrálóvárhoz keveredtünk, perceken belül hosszú sor kígyózott mögöttünk. Látván a tömeget, befizettem gyorsan Bonit egy nyolc perces ugrálásra,  mert én ebbe a hosszú sorba be nem állok mégegyszer, gondoltam. Mind a sorbanállás, mind a fizetés tök kínkeservesen ment, az előttem álló nőnek nem volt aprója, a szervezőknek sem, egymás feje felett kellett bemondani és fizetni, közben emberek és gyerekek lökdösődtek mindenütt.

Boninak egy padra kellett volna leülnie a többiekkel, levenni a cipőjét és megvárni, hogy elkezdődjön a kifizetett nyolc perc. A többiek már izgatottan ültek zokniban egymás mellett, Bonikám csak ránézett a padra, és a fejét rázta: ő ide nem ül le. Ő nem vesz le semmiféle cipőt. Őt ez az egész cécó nem érdekli, és különben is hol az ünnepély?

Visszakunyeráltam a két eurót, elindultunk fölfedezni a sátrakat. Tömegnyomor. Mindenhol két eurót kértek, de Boni nem akart sehová sem sorban állni – az igazat megmondva, nekem sem volt semmi kedvem, de ezt nem árultam el neki. Sütit kért, azt egy padon ülve megette, miközben előttünk a csoporttársai szaladgáltak, mamák beszélgettek. Többször is összeakadtunk ismerős szülőkkel, mosolyogva köszöntem mindenkinek, a hangzavar miatt szerencsére nem kellett beszélgetni. Mikor már másodszor futottunk össze ugyanazokkal, elgondolkodtam, hogy most megint köszönjek? És azoknak kell köszönni, akik nem ismertek meg, de én tudom, hogy kiknek a szülei? És ugye nem kell a közel- és távolságtartási rituálékat betartva... társalogni?!

Bonikám egyszer csak felém fordul: Mama, haza akarok menni. Ez kb a 15. percben történt, még folyamatosan tódultak be újabb és újabb mosolygó és vidám emberek, lelekes gyerekek. Mama, menjünk haza, veled szeretnék játszani otthon.

Nemrég meséltem aggódva egy barátnőmnek, hogy el nem tudom képzelni, hogy Boni egyszer szívesebben fog játszani más gyerekkel, mint velük. De ott, abban a percben tökre megértettem, mert ez az egész kermesse-dolog szörnyű volt, túl sok, túl intenzív, túl hangos, túl mosolygós, túl lufis, túl bazári. Csak azt nem értettem, hogy miképp lehet, hogy ezt rajtunk kívül mindenki élvezi („Pierre egész nap ezt várta!”). Rá tudtam azért még venni Bonit, hogy megnézzük az összes standot, pecázott is egy euróért valami sárga műanyag bénaságot, majd indultunk haza (Mama, ugye lesz idő játszani otthon együtt?).

Hazaúton még találkoztunk hangos és vidám gyerekekkel, akik oda tartottak. Mi, szociális fóbiások, szedtük a lábunkat, kvázi menekültünk. Még az is megfordult a fejemben, hogy szegény gyereknek miért nincs egy normálisabb anyja, aki támogatná, lelkesítené az ilyen helyzetekben – mennyire más lett volna, ha az apjával megy! Az is közrejátszott a dologban, hogy rengeteg munkám volt aznap, és a reumám is elkezdett gyötörni – ami egyébként egy tök szerencsés kombináció, mert az egész hétvégét úgy töltöttem a dolgozószobában bezárva, hogy tudtam: úgy sem tudnék kimenni a fájdalomtól. De miért nincs ennek a gyereknek egy normálisabb, nyitottabb, bevállalósabb, egészségesebb, fiatalabb anyja, basszus.

Amúgy tök jellemző, hogy Boni, aki csak kívülállóként nézte a bazári forgatagot, otthon egy teljes napig kermesse-t játszott: célbadobást, szembekötőst stb., még jegyeket is osztogatott. Érdektelensége álarca mögül mégiscsak mindent regisztrált, ami ott történt.

Hétvégén a botanikus kert is kermesse-t rendezett, ez valószínűleg valami szezonális specialitás de hogy lehet ezt szeretni basszus. Itt zenekar és pónilovak is voltak. Boni az apjával ment, aki úgy habitusban, mint szokásaiban sokkal inkább való egy ilyen derűs, színes forgatagba mint ez a banális, szürke, unalmas anyja. De még Z. sem tudta rábeszélni, hogy üljön föl a lóra..