Városnézés gyerekkel

Azt hiszem, ez volt az első olyan eset, hogy kifejezetten turisztikai célból elutaztunk egy olyan városba, amelyet egyikőnk sem ismert még, és hogy a városnézés során nem volt már segítségünkre a babakocsi. A kérdéses város tőlünk egy órányira található, és szerintem nekünk ebben az egészben még mindig az utazás a legnehezebb. Pedig Boni már nem sír, de még így sem bírja jól a bekötöttséget és a monotonitást, én meg nem bírom jól a folyamatos dumálást, kérdezősködést, szerepjátékot. Na, de valahogy túléltük; visszafelé egyébként nehezebb volt, amikor meg kellett akadályozni, hogy akár csak öt percre is elaludjon.

Nem indultunk olyan naiv reményekkel, hogy Bonit érdekelni fogják majd a barokk templomok meg a neogótikus városháza; egyszerűen csak egy napot szerettünk volna együtt eltölteni máshol, és ezt a törekvésünket sikeresen meg is valósítottuk. Boni emlékezett még Németországra, mert idén is megszálltunk egy német városban Magyarország felé menet. De a földrajzi fogalmakkal (ország-város-utca) még nincs igazában tisztában, sőt, az idegen nyelvekkel sem: ki, hol, milyen nyelvet beszél; számára az ismeretlen nyelv mind „angol”. És amikor németekkel nyelvtudás híján mi angolul beszéltünk, az végképp megkavarta. Nem magyarázom agyon a dolgokat amúgy; csak idő kérdése, és úgyis rájön mindenre magától.

Boni ízlése és érdeklődése volt az, ami köré felépítettük a napot. Vicces, hogy mi érdekel egy ekkora gyereket, mit vesz észre: jé, a közlekedési lámpák piros és zöld emberkéi másmilyenek! És közben pityeg is valami! Itt egy szökőkút, ott egy barokk templ kosárlabdapálya. Sajna Boni utál gyalogolni. De nagyon. Úgyhogy fagyizóval, játszótérrel és villamosozással vettük rá, hogy mégiscsak lássunk valamit a városból. Összesen 7,5 km-t mentünk, ami nem sok, de Bonihoz képest, aki legszívesebben cipeltette volna magát, mégiscsak valami. Csak azért nem mentünk többet, mert nem bírtam már hallani, hogy mikor érünk már oda?? messze van még?? sokat kell még járni?? hol az autó?? stb.

A legjobb az volt, hogy egy nő elirányított minket egy szuper játszótérre; magunktól nem találtunk volna rá. Hársfák és kávézók övezte pici játszótér volt, ki gondolta volna, hogy egy idegen városban ez lesz az egyik legemlékezetesebb hely. Franciaországban ritkák a hinták, Budapesten meg mindig foglaltak voltak, főleg az a nagy, többszemélyes, kör alakú, amelyben el lehet terülni. Na itt volt egy ilyen. Be is fészkeltük magunkat, és ötpercenként ébresztettük a padon alvó Z-t, hogy lökjön már meg mindket. Ez olyan magasra megy, hogy Boni félt; javasoltam, hogy énekeljünk, az éneklésért felelős agyterület kikapcsoltja a félelemérzetért felelős agyterületet, olvastam egyszer valahol. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom, de hangosan, röhögve énekeltük a Suttog a fenyves c. dalt, ami évek óta, évszaktól függetlenül örökzöld sláger nálunk.

Ha rendszert nem is csinálunk belőle egyelőre, azért kezdetnek nem is volt olyan rossz ez a gyerekes városnézés!