Voilà, voilà!

Nemrég Boni érdeklődve vette tudomásul, hogy vannak olyan furfangos kérdések, amelyekkel azon kívül (vagy ahelyett), hogy információkat nyerhetnénk, burkolt állítást tartalmaznak, és amelyekre válaszolva az ember mindegy validálja az implicit állítást. Már nem emlékszem, milyen példákat gyártottunk, ilyesmiket, hogy Miért idegesítesz? amivel, ha az ember rendesen megválaszolja a kérdést, egyúttal elismer valami teljesen mást is.

Még nem is mondtam neki, hogy a leggyönyörűbb példát az egyik kolléganőm produkálta a héten. Arról beszélgettünk, hogy miért beszélnek rosszul a franciák idegen nyelveket. Elmeséltem, hogy én ezen már egyáltalán nem csodálkozom, mert látom, hogyan tanítják az iskolában (óraszám, módszer, csoportméret, szódolgozatok hiánya stb.), továbbá hozzátettem, a francia toroknak különösen nehéz pl. az angol fonémák kiejtése. Ekkor a kolléganőm feltette azt a bizonyos kérdést:

– Nem lehet, hogy inkább a híres francia arrogancia miatt nem beszélnek idegen nyelveket?

Tiramisu

Boni tökre szereti a tiramisut, általában étteremben azt választja, illetve itthon is gyakran készítek (készítünk együtt). Z. gyanakodva nézni ezt a tiramisumániát; nekem meg kell ígérnem, hogy tuti nem teszek bele kávét (árpakávét szoktam), az éttermekben pedig mindig megkérdezi, hogy ugye nincs benne alkohol – nehogy Boni kávét vagy koffeint igyon, mintegy melléktermékként (nem mintha ez megakadályozta volna valaha Bonit, hogy egyen kávésat vagy alkoholosat..). Ugyanilyen majrézós egyébként a hurkával is, Boninak azt is megtiltotta (a vér miatt), bár ezt Boni nem is akarta még megkóstolni. Pedig ha tudná, milyen finom: én nagyon szeretem, magamnak szoktam venni, Z. szabályait és előírásait pedig elég jól tudom kezelni, és csak röhögök (amíg ő halálra aggódja magát).

Most hétvégén csináltam tiramisut, és amikor Z. már huszadszor emlegette fel a kávét, gyanús lett a dolog: Z. aggódásának hangsúlya rossz helyen van, jöttem rá. Neki nem a kávé vagy az alkohol miatt kellene problémáznia. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogyan készül a tiramisu. Azt válaszolta, hogy:

– tudja, hogy kell bele babapiskóta,

– meg mascarpone,

– meg kávé és alkohol (de azokat ugye kihagyom?),

– és látta, hogy felvertem hozzá a tojásfehérjét.

Gyanúm tehát beigazoldott. Jeleztem, hogy miután megeszik a tiramisut, mondok valamit. Ma jó ízűen betermelték az egész adagot, utána mondtam meg neki, teljesen ki volt akadva.

Nem tudta, hogy a tiramisuhoz nyers tojás kell! 

Ami pedig sokkal veszélyesebb tud lenni holmi mikrogrammnyi kávénál meg alkoholarománál. Hát így bízzon meg az ember egy örök aggódósban! Évek óta az orra előtt készítjük el, és nem vesz észre semmit. Ma viszont sikerült aggódásának tárgyát a helyes mederbe terelnem. Annyira, hogy azt mondta: soha többet nem fog tiramisut enni!

Egy beszélgetőpartner

- Kibéreltünk egy lakást, és épp az utolsó nap reggelén voltunk. Ki kellett takarítani, és emlékszem, a mikrót tisztítottam, majd nekiálltam a tepsinek. Még most is látom magam előtt azt a tepsit…Tudod, mi az a tepsi?

- Igen, un plateau qu’on met au four. És utána?

- Szóval épp a tepsit pucoltam… tele volt ráégett kosszal, ezért azzal a dörzsölős szivaccsal csináltam, tudod. Tök nehéz volt! És ahogy ott sikáltam azt a tepsit, láttam, hogy a franciaablakon bejön egy pasi.

- Jaj!!

- Hát én is nagyon megijedtem!

- De hogy jött be??

- Nyitva volt, hogy átszellőzzön a lakás. Te ott ültél a konyhában, éppen reggeliztél.

- Igen?

- Igen. És én akkor úgy megijedtem, főleg mert láttam, hogy a fél arca véraláfutásos… szóval úgy megijedtem, hogy fogtam azt a tepsit, és jól fejbevágtam!!!

- Ó, jól tetted, mama!

- És képzeld, addig ütöttem, amíg egészen picike nem lett. Olyan pici, mint egy bogár, és még mindig ütöttem! Aztán egyszerűen - eltapostam!!! Utána ki kellett mennem pisilni.

- Azt hallottam!

- És utána visszaaludtam, és képzeld, a következő álmomban is volt bérlemény, meg hulla, hát nem fura?

- Deeeee!

- Csak akkor kocsit béreltünk, és a hulla az utcán feküdt…

- Hú, ezt is elmeséled, mama?

- Hát az úgy volt, hogy az autót te vezetted, én pedig mondtam, hogy kerüld ki a hullát…

Soha, senki nem érdeklődött még az álmaim iránt. Ės most itt van Boni, aki lelkesen és odafigyelve hallgatja őket, és nem állít le az első mondat után, és láthatóan még élvezi is!

Megmondalak az apukámnak!

Tegnap este elmentem futni. Olyan jó, hogy most már újra lehet futni esténként, munka után! Az első négy km alatt ráadásul telefonáltam, így sokkal kevésbé volt uncsi. Miután lefutottam a távot, és éppen gyalogoltam haza, megszólalt a telefonom: Gabriel anyja hívott. Az egész család ott ült a vonal végén, és rögtön azzal kezdte (mérgesen) az apuka, hogy: nem oldódott meg semmi, Boni továbbra is piszkálja Gabrielt.

Hát, az összes, futás kiváltotta boldogságérzés egy csapásra emúlt. Őszintén, a hátam közepére kívánom mindhármukat. Most arra panaszkodott Gabriel, hogy Boni az óra előtti sorbanálás közben üti (donne des coups – ebből nem derül ki, lábbal-e vagy kézzel, és elfelejtettem megkérdezni). Szerencsére most már volt annyi eszem, hogy megmondtam nekik: Gabriel verziója alapján ítélkeznek, és nem tudják, mit állít Boni a történtekről. Ekkor azt javasolták, hogy visszahívnak, amikor hazaértem, legyen Boni is vonalban.

Öt perc múlva már otthon is voltam, Boni és az apja épp nyugiban vacsoráztak. Derült égből érte őket is a villámcsapás. Visszahívtam a gyerek szüleit, Gabriel szépen elmondta a telefonba, hogy mi a panasza, Boni sajna nem képes ilyen összeszedetten védeni magát. Most már nem voltak jó tanácsok vagy próféciák, hanem Gabriel szülei megfenyegettek: ha így megy tovább, az igazgatónőhöz kerül az ügy (a sorakozás közben sajnos nincs felügyelő tanár, ego senki sem lát semmit).

Rájöttem, hogy ez tényleg sokkal rosszabb helyzetet szülne, hiszen úgy kellene ítélkeznie az igazgatónőnek, hogy kizárólag a két gyerek beszámolójára hagyatkozik. Ebből Boni nem tudna kijönni győztesem, még akkor sem, ha történetesen nincs igaza Gabrielnek. Úgyhogy most változtattunk a múltkori felszólításon, és azt mondtuk Boninak, hogy per pillanat nem érdekel, mit csinál a többi gyerekkel, de a Gabrielhez hozzá ne nyújon egy ujjal sem.

Később megkérdeztem tőle, hogy szerinte igazságtalan-e, amivel vádolják, és azt mondta, igen. Nem tudtam okosabbat mondani, mint hogy igazságtalanságok sajna előfordulnak, de ezt most azzal meg tudja oldani, hogy ha mindenféle kontaktust megszüntet Gabriellel. Továbbra sem tudom, ki a hibás, el tudom képzelni, hogy Boni nyakig benne van, de inkább szerintem az a szitu, hogy kölcsönösen provokálják egymást. Az egészben az zavar a legjobban, hogy Gabriel szülei kizárólag a fiuk panaszai alapján minden felelősséget Bonira hárítanak. Mert egyetlen egy dolgot nem tudok elképzelni: hogy csak Boni felelős a történtekért.

Az év elején ennek a gyereknek volt egy konfliktusa a szolfézstanárnővel (amúgy ennek a családnak ezer konfliktusa van mindenfelé), amelyből kifolyólag összehívták a zenesuli igazgatóját, a tanárnőt és a Gabrieléket, és a gyereket áttették egy másik csoportba. Akkor tökra sajnáltam a gyereket, és elítéltem a szolfézstanárnőt, de basszus, hiszen ugyanazt tettem, amit most kritizálok: a Gabriel elmondása alapján ítéltem meg a történteket! Most már nem adok neki teljes mértékben igazat. Ki tudja, mi történt valójában?

Ez a két gyerek a jövő héten négykezest fog játszani a koncerten... előre tartok az egésztől. Ma össze is futottunk velük a zenesuliban, rendes esetben dumáltunk volna egy kicsit, most érthető módon ehhez semmi kedvem nem volt. Szegény Bonikám, nem lehet könnyű egy ilyen nyafogós, és végső soron: talán veszélyes gyerekkel (hiszen zsebében van az érvelés tudománya) barátkozni és mágnesként vonzódni hozzá. Az az érzésem, hogy hallunk még róluk.

Szakmai rangsor

Hétvégén olvastam egy interjút egy francia-brit kutatóval, aki egy nemzetközi kutatóintézetet vezet, szakterülete pedig a molekuláris biológia. A végén feltették neki a kérdést, hogy a tudományok iránti szeretet, azaz a tudományos beállítódás genetikus, epigenetikus vagy kulturális-e. A válasza az volt, hogy semmiképp sem epigenetikus (noha manapság mindenre ráhúzzák a szót), talán valamennyire genetikus, de inkább kulturális (azaz, nurture, így vettem ki a szavaiból).

De, mondta tovább, ez sem mindig van így. Az ő gyerekei sem a tudományok területén dolgoznak, holott a férje is és ő is mindketten kutatók. A lánya tananyagot állít össze hátrányos helyzetű személyeknek (pl. menekülteknek), a fia pedig hentes.

Na most nekem az egész cikkből ez volt a legérdekesebb és legelgondolkoztatóbb információ. Egy nemzetközi szaktekintély fia – hentes! Én most arra vagyok kiváncsi, hogy ezt az egészet hogyan zongorázták le a fiú gyerekkorában, hogyan zajlott le az egész, amíg ezt a szakmát kiválasztotta. Mert azt simán meg tudom érteni, hogy a kutatónő ma már büszke a hentes fiára, akinek talán több boltja is van, jól keres, gyerekei vannak, a hétvégéit értelmesen tölti, normális hobbival, lehet vele beszélgetni könyvekről, filmekről, politikáról. Ezt mind el tudom képzelni, még példákat is látok magam körül. Amúgy a nő maga is megjegyezte, hogy ha a tudományos beállítottságot nem adták is át a gyerekeiknek, de a munkaszenvedélyt, azt igen.

De hogy volt, amikor a fiú zsinórban hozta haza a rossz jegyeket matekból? Amikor sorban írta a rossz dolgozatokat? És amikor nem tudott leírni úgy egy mondatot, hogy az állítmányt rendesen passzintsa az alanyhoz? Vagy amikor nem egyeztette a jelzőt a jelzett szóval? És később, amikor nem akart gimibe felvételizni és helyette a hentesképzésre iratkozott be?

Mert úgy képzelem, hogy ez valahogy így történhetett, hiszen az egész társadalom, de főleg a közoktatás itt úgy van megalkotva, hogy ha valaki jól tanul, az magas presztízsű suliba megy és értelmiségi munkát végez, aki pedig rosszul tanul, az megy oda, ahova tud és ahova elég a pontja. Ez szinte automatikus*, és fordítva is igaz. Úgy gondolom, rengeteg sírás, veszekedés és aggódás volt abban a családban, különórákat és büntető feladatokat tudok még elképzelni, mert ebben a versenyszellemű országban a rossz tanulókat rengeteg kudarcélmény éri. 

Amikor erről beszélgettünk ebédnél, és Z. nevetett, miután teátrálisan kimondtam azt a prózai szót, hogy: HENTES!!, Boni, a nagy húsimádó, értetlenül meredt ránk. Azt jelentette az a nézés, hogy most mi a bajunk a hentesekkel, ő például informatikus és zongoristra lesz nagykorában (esetleg költő), de lehetne akár hentes is vagy állatorvos, miért ne? Hangot is adott felháborodásának:

– De mi van, ha neki ez a foglalkozás tetszett??

* Igaz, van egy olyan marginális jelenség is, hogy a mérnökök, fordítók stb. később átkonvertálják magukat pl. mezőgazdásszá. Sőt, Svájcban a kétkezi munkát jól megfizetik, ott teljesen más a státusza (gondolom) egy hentesnek (ennek ellenére pl. a liberális** beállítódású svájci barátnőm gyerekei épp most felvételiztek egy zürichi gimibe, amihez hetekig előkészítőre jártak).

** És politikailag sokkal korrektebb, mint én!

Boomerek

Ezt szoktam a férjemnek mondogatni, például ma is, mert szerintem annyira vicces:

EGY TANULMÁNY SZERINT AZOK AZ EMBEREK, AKIK AZT MONDJÁK, HOGY « RÉGEBBEN MINDEN JOBB VOLT », RÉGEBBEN SOKKAL JOBBAK VOLTAK

Ki kezdte? Ki a hibás?

Vacsora előtt felhívott Boni osztálytársának anyukája, volt egy rémes beszélgetésünk. Ma volt az osztályozó értekezlet, amin ő mint szmk-s anyuka is reszt vett, és kiderült, hogy se Boni, se Gabriel nem kapnak dicséretet, ami pedig a tanulmányi eredményük alapján megilletné őket, mert sokat dumálnak órán. Ez állítólag annyira lesújtotta Gabrielt, hogy sírt, majd szót szót követett, Gabriel bepanaszolta Bonit, hogy állítólag órán és szünetben is nyaggatja, üti. A nő tök ideges volt, néha az apuka is átvette a telefont (ő is tök ideges volt), aki, tisztára mint az apám, próféciákba bocsátkozott, hogy Boninak ilyen meg olyan élete lesz, ha így folytatja, a végén már tanácsokat is kezdett osztogatni, ááá, a szokásos. Mindketten tanárok és nem rejtik véka alá, hogy az életben a legfontosabb: a tanulmányi átlag.

Egyébkent ez az üti-vágja mentalitás engem is meglep. De ezek a fiúk úgy általában nem köszöntik egymást reggelente, hanem: hátba vágják egymást, persze Bonival az élükön, akinek soha nem volt kenyere a köszönés. Szóval nem tudom, melyikük a főkolompos, egyáltalán van-e, de simán el tudom képzelni Boniról, hogy túlzásba viszi a hátbavágós poénokat, az oldalbabökést, a kapucni ráhúzását a másik fejére stb.

Boni reakciója klasszikus volt: mindent tagadott. Z. reakciója szintén jellemző: mérgesen kiabált Bonival, felsorolta az összes olyan esetet, amikor saját szemével látta, hogy Boni valamelyik gyerekre viccből rávágott.

Az én reakcióm: csalódtam, hogy a szülők kérdezést nélkül Bonira hárítják az összes felelősséget, sajnálom Bonit, mert csalódott lehet, hogy Gabriel így bemószerolta, féltem, mert a hozzáállása rossznak tűnik (nem hajlandó beszélni a történtekről), mérges vagyok, mert meg sem akar hallgatni, pedig egy dologban azt akarom, hogy szót fogadjon: nem érinthet meg gyereket annak kérdezése nélkül, se lábbal, se kézzel, se ping-pong ütővel. 

Most szegény még álmatlanul forgolódik, érthető módon nem tud elaludni. Jaj, olyan nehez ez!

Kilencven euró

Visszaküldte az ingatlanügynökség az irattárcámat. A kártyákon és papírokon kívül felfedeztem még benne kilencven eurót. Megdöbbentem, hogy ennyire linkóci vagyok, hogy azt sem tudtam, ennyi pénz volt benne. 

De az is mindig meglep, amikor mások (sőt: ismeretlenek) becsületességéről szerzek tudomást. Ezt a kilencven eurót kétszer is el lehetett volna tulajdonítani: megtarthatta volna az a család, aki megtalálta, vagy az az irodai dolgozó, akinek leadták. Pont emiatt egyiküket sem lehetett volna felelősségre vonni. Ha történetesen tudtam volna, hogy volt benne pénz, azt sem lehett volna megállapítani, melyikük lopta el. Sőt, a lopott és a talált pénz fogalma közötti vékony választóvonalról is lehetett volna szemantikai vitát folytatni.

Bár az is lehet, hogy 190 euró volt benne, amiből elvettek százat. 

De ugyanekkora a valószínűsége annak is, hogy egyáltalán nem volt benne pénz, és valami jótét (és anonim!) lélek beletett 90 eurót.

Én már SEMMIN sem csodálkozom kerek e világon. Csak ki kell nyitni reggel az internetet, és jönnek a hihetetlennél hihetetlenebb, de mind igaz sztorik!

Egy ideális otthonban

– Nincsenek olyan komód- és asztalfelületek, amelyeken megválaszolatlan banki levelek és kérdőívek, régi prospektusok, használt belépőjegyek, fontos értesítések, lényegtelen szórólapok, cetlik, listák, post-itok, jegyzettömbök, iratok, matricák vagy használati útmutatók hevernek. Mert ezek szétválogatva, lefűzve és kitöltve a helyükön vannak.

– És ez a kulcsszó: egy ideális lakásban mindennek helye van. Például minden táskának. Ezért semmi esetben sem fordulhat elő, hogy két (felnőtt) hátizsák, két (gyerek) hátizsák, egy női válltáska, öt-hat vászonszütyő és egy tornatása csak úgy elszórva várják a sorukat az előszobában.

– Végképp nem történhet meg, hogy pézsék (tiszta vagy koszos), maszkok, kézfertőtlenítők, kézkrémek, töltők, kábelek, celluxok, szemüvegek (nap vagy látó), szemüvegtokok, kulacsok és palackok (tele vagy sem) csak úgy bárhol felbukkanjanak. 

– A tollak (működőképesen), a ceruzákkal (kihegyezve) és az ollóval együtt mindig ugyanazon a helyen találhatók. Bónusz, ha üres jegyzettömb áll mellettük, esetleg hegyezővel és alkoholos filctollal.

– Egy ideális lakásban mindenkinek csak annyi gönce van elöl, amennyit éppen hord. Tiszták és koszosak külön, azaz nincs olyan kupac, amelyben a ruhák már nem tiszták ugyan, de még nem kell őket kimosni. Mindez igaz a sportcuccokra is, amelyek tevékenység szerint (úszás, ill. futás) külön-külön helyen találhatóak.

– Az épp nem hordott ruhák (nyári vászonnadrágok és téli bakancsok) a helyükre vannak eltéve, ahonnan igény esetén könnyen elővehetők (mert az ideális ember mindig emlékszik rá, hová tette őket).

– Egy ideális lakásban nincs olyan sarok, ahová a kiválogatandó, vagy a már kiválogatott, de még el nem vitt vagy el nem adott ruhák vannak felhalmozva, az összes nemrég lapott kartondobozzal együtt. Nincs olyan sarok sem, ahol a rossz égősorok, a régi műanyag dobozok és tartók, az elromlott esernyők stb. várakoznak arra, hogy valaki elvigye őket a hulladékudvarba. Nem gyűlnek használt elemek sem egy zacskóban, mert az ideális ember nem felejti el őket hónapok óta elvinni a gyűjtőpontra.

– Az ideális lakás ideális lakója egyszerre max. három könyvet olvas, és nincsenek olyan könyvkupacai, amelyek útikönyvekből, félbehagyott, elolvasott-de-még-ki-nem-jegyzetelt vagy sürgősen elolvasandó, de még csak várakozó státuszú könyvekből állnak.

– Az ideális nőnek csak annyi kozmetikuma van, amennyit használ, és nem őrizget kétéves rúzsokat, félig telt flakonokat, krémeket, samponmintákat, szállodákból hazahozott tusfürdőket és szappanokat. Ezeket nem három különböző nesszeszerben tartja a fürdőszoba különböző pontjain.

– Egy ideális lakásban nincsenek karácsonyi dekorációk márciusban. Ugyanebben a hónapban nincsenek ősszel lepréselt levelek a fent említett könyvkupacok valamelyike alján. Senki sem kerülget hetek óta összerakásra váró Ikea-bútort az előszobában.

– Az ideális ember nem bukkan 2011. áprilisi mozijegyre egyik rég nem hordott bőrdzsekije zsebében!

***

Hát hülye vagyok én?! Hogy évek óta nem tudok összevarázsolni egy ideális otthont magunknak? Helyünk (140 m2) és időm (heti 4 napot dolgozom) lenne – akkor pedig miért szenvedek ennyit? Én magam sem értem, hacsak az nem lehet, hogy a nap végén, amikor már lefordítottam, megfőztem, házit kikérdeztem, tűzoltásszerűen elvégeztem a legfontosabb adminisztrációt és házi munkát (Boni ISZONYÚAN rumlis), sőt, már voltam sportolni is... nos, akkor már nincs ezekhez kedvem. Néha álmodozom arról, hogy kiveszek egy hét szabit, és behozom a szortírozási és rendrakási lemaradásaimat, de egyelőre ez csak álom marad.

És erről eszembe jut az a sikeres barátnőm, akivel ősszel elmentünk az érettségi találkozóra. Ő is külföldön él, mert ott futott be irigylésre méltó karriert a szakmájában (kreatív ágazat, jó fizu, szimpatikus kollégák, napi kapcsolat emberekkel, értelmes célok, folyamatos fejlődési lehetőség). Két kamasz lányuk van. És amikor arról beszélgettünk, a sok gimis emlék felidézése között, hogy milyen foglalkozást szerettünk volna így utólag magunknak, felkiáltott:

– Tamko, neked megmondom őszintén. Én legszívesebben háztartásbeli anyuka lettem volna!

Mindennapi kenyerünk

1. pékség:

• Az utcánk végében van, oda-vissza 2 perc
• A baguette rossz
• Csak itt lehet jó rozskenyeret kapni
• Z. szerint a péksütik itt sokkal jobbak (olyat én nagyon ritkán eszem, Boni sem nagyon)
• Lehet kapni isteni csokis csigát és sajtos perecet (nem kéne, hogy egyek...)
• Vasárnap zárva van
  

2. pékség:

• Kicsit távolabb van, nem esik útba, oda-vissza 7 perc (szerintem) (Z. szerint több)
• A baguette isteni
• Z. szerint a péksütik nem jók (szerintem meg de)
• Néha kapni pavolvát (nem lehet tudni előre, mikor)
  
• Szerdán zárva van

 

Mondanom sem kell, Z. az elsőt pékséget szereti, mert édesszájú és mert általában ő megy le reggelente, én és Boni meg a másodikat, mert ott finom a baguette, a rozskenyeret meg úgyis le lehet fagyasztani. Miután reggelene elkísértem Bonit, el szoktam zarándokolni a másodikba, kivéve, ha Z. már megelőzött és kora reggel lement az elsőbe. Szerdán és vasárnap értelemszerűen nincs dilemma, szombaton sem, mert akkor Z. el szokott menni a másodikba, és beáldozza a finom péksütijeit. 

Ma volt pavolva! Mehetek este futni!

 

Mese

A héten valamelyik nap Boni hazajött a suliból és elújságolta: A franciatanárnő egy magyar mesét mesélt! A főszereplő neve Jancsi!! A továbbiakban kihúztam belőle, hogy egy magas fáról szólt a mese, amelynek Jancsi nevű szereplője malacokat őriz. Másnap már azt is meg tudta mondani, hogy „az író, az valami Benedek!”, de hogy a könyv borítóján több név is fel van tüntetve. Közben keresgélésem eredményeképp kiderítettem, hogy Az égig érő fa c. meséről lehet szó, Benedek Elektől (felevenítettem a kondás szó értelmét is). A fracia kiadást nem lehet már megkapni, használtan árulják itt-ott a neten, erról van itt szó oldalt. Boni azt mondta, hogy a tanárnő példánya a saját gyerekkori könyve.

Olyan szimpatikus, hogy egy ilyen könyből mesél nekik a tanárnő, nem pedig valami ajánlott, agyontanított és agyonelemzett mesét mond el. (Rengeteg ilyet lehet kapni.) Ugyanez a tanárnő mesélte egyszer a gyerekeknek, hogy előfordul, hogy száz (100!) elolvasandó könyv is várakozik a listáján – ez a nő a sorstársam! Bár a száz rengeteg, nekem 30–40 könyv szokott lenni a maximum, és az is nagyon csüggesztő érzés.

Rá is döbbentem, hogy én egyáltalán nem olvastam még Boninak magyar népmeséket, nem is értem, de ez valahogy kimaradt. Pedig szerettem gyerekkoromban őket. Na, de majd pótolom. Hiába jár már ún. középiskolába, tizenegy évesen még mindig nagyon élvezi a meséket. 

Szóval így történt, hogy Boni a francia sulijában ismerte meg Benedek Eleket.

Egy atombiztos birtokos szerkezet

Z. időnként felkiállt:

– Azért micsoda szerencsénk van De Gaulle-lal! Mekkora politikus volt!

Az első ilyen fekiáltásnál értetlenül néztem rá. Megmagyarázta:

– Neki köszönhetjük az atombombánkat!

A halogatás diadala

Szombat délután jött egy telefonhívás a vonalasra, 04-es körzetszámmal. A férjem már akkor sejtette, mielőtt felvette a telefont: valaki megtalálta az irattárcámat!

A bérelt faház kanapéja alatt volt.

Ha nem lettem volna olyan feledékeny, és emlékeztem volna, hogy elvittem, már ott megtalálhattam volna. Az utánunk kettővel következő bérlők bukkantak rá (pedig közben elvileg KÉT takarítás is volt!), leadták az ingatlanügynökségnek, ők hívtak fel.

A bankkártyákat, az uszibérletet, a könyvtárjegyeket és a személyimet még a múlt héten megcsináltattam-megigényeltem, de a jogsira már nem maradt erőm/időm. Z. folyton noszogatott, hogy el fognak kapni (csak rövid távokra mentem kocsival), én egyre csak halogattam a bejelentést. És nekem lett igazam! Megmarad a régi, rózsaszín papírkás, nosztalgiafotós ereklyém jogsim.

Sheets and javelins

Megnéztem a tegnapi botrányos Trump-Zelenszkij vitát, de most nem is arról akarok beszélni, hogy mennyire felháborító az amerikai elnök és alelnök viselkedése (nem is tudnék újat mondani), meg hogy mennyire sajnáltam Zelenszkijt, ahogy ott ült félseggel azon a kanapészerűségen, körülvéve ezekkel a borzalmas amerikai gengszterekkel (akik közül az egyiknek börtönben kéne csücsülnie).

Hanem arról, hogy a beszélgetést nézve és hallgatva arra gondoltam: mennyire többszörösen is hátrányos helyzetből indul egy vitában az a fél, aki nem az anyanyelvén fejezi ki magát! Baromira bátor sztem Zelenszkij, hogy tolmács nélkül csinált végig egy ilyen attrakciót, két ellenséges vademberrel, akikek a legnagyobb fegyverük nem csak az, hogy a világ legerősebb államát igazgatják, hanem hogy: tökéletesen beszélik a vita nyelvét. Megvan az az előnyük, hogy bármit ki tudnak érthetően és gördülékenyen fejezni, standard akcentusban, és mindent meg tudnak érteni, ami elhangzik, akkor is, ha többen beszélnek egyszerre. És mindez hatamas adu ász!

A mindennapjaimban egy picit én is szoktam ezt érezni. Franciául nem túl gyakran (szerencsére), ott inkább a saját akcentusom zavar, mert azt szoktam hinni, hogy nem vesznek miatta komolyan. Ezért pl. a legtöbb telefonos adminisztratív dolgot nálunk a férjem intézi. Ha angolul kell beszélnem, akkor szinte mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég választékos, nem ismerem a kódokat, nem értem a kulturális és egyéb utalásokat, és az anyanyelvi beszélők magabiztossága megrémít. Emlékszem, micsoda fölénnyel állította a kanadai sógorom egyszer, hogy a Balatonon van híd! A tökéletes mondatokban megfogalmazott hülyeséggel szinte meggyőzött.

Szoktam mondani Boninak (meg bárkinek, aki csak hallani akarja), hogy azért tanítom magyar helyesírásra, mert ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adni tudok neki: egy nyelv. De néha arra szoktam gondolni (és ezt nem mondom neki) vajon nem az a legnagyobb ajándék-e inkább, hogy a legerősebb nyelve, amin vitatkozni és verset olvasni a legjobban tud, egy világnyelv. Márai írja valahol az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségről, hogy előfordulhat, az ember úgy hiszi, már jól ismeri az adott nyelvet. Odafordul egy bennszülötthöz és azt mondja, vagy legalábbis hiszi mondani neki: Reggel a városban voltam. A bennszülött pedig csodálkozva, de udvariasan hallgatja, mert ő megértette azokat a nüansznyi különbségeket is, amit az ember nem tud elsajátítani, és mert a mondat valójában így hangzott: Pittymallatkor az erődben valék.

Sheets: egyáltalán nem voltam benne biztos – a kontextust és Trump személyiségét figyelembe véve – hogy nem shits-et mondott-e.

Javelins: ezt meg egyenesen meg kellett néznem a szótárban!