Egy kiállításról

 

Ősszel Boniék megnéztek egy modern művészeti kiállítást az osztállyal annak kapcsán, hogy a rabszolgatartásről tanultak. A kiállítóterem létezéséről már hallottam, majd egy hozsannázó cikk is megjelet a Le Monde-ban magáról a tárlatról. Felkerekedtünk tehát családilag, hogy megnézzük ezeket a modern installációkat, amelyeknek alkotója állítólag a szabadság, a rasszizmus és a feminizmus elkötelezett szószólója.

Pár teremből állt az egész kiállítás, köztük volt ez a fenti létesítmény is: homokban egy üres szék, körülötte üveggömbök. De volt menyasszonyi ruha is, az uszályán kis maketthajókkal. Vagy zászlóként lobogó, festett selymek, nonfiguratív ábrákkal. Illetve az egyik teremben egy asztal, négy székkel, alattuk faágak. 

Toleránsan és nyitottan mentünk oda, nem akartam előhozakodni semmiféle lekicsinylő narratívával. Én őszintén nem akartam kimondani azt, hogy „ilyet én is tudok csinálni”. Vártam tehát, hogy hasson rám és megérintsen a kiállítás, vagy legalább elindítson egy gondolatmenetet, beszélgetést. De semmi ilyesmi nem történt. Megbámultuk a kiállított anyagokat, amelyek szerintem erőltetetten szimbolizálták a rabszolgatartást (hajók, amelyekkel Afrikából hozták a ragszolgákat), megcsodáltuk a festett selymeket, aztán összenéztünk Z-vel, és tényleg azt volt az őszinte reakciónk, hogy: ez, meg, mi.

Mármint a festett selymek tényleg szépek voltak, a hajók is ízlésesen voltak elrendezve a menyasszonyi ruhán - de az IKEÁ-ban ugyanilyen szépek a vásznak, és a ZARA-ban hasonlóan ízlésesek a kirakatok, és ott legalább nem akarnak belemagyarázni semmit a vásznakba és a ruhákba. További provinciális (vállalom) reakciónk volt még, hogy 1) hát basszus, még jó, hogy ingyenes volt*, és hogy 2) ebben a gyönyörű épületbe miért helyeznek el ilyen izéket, nem lehetne jobban kihasználni? Amikor ilyen magasak a négyzetméterárak?

Boni egyébként még otthon elmagyarázta, hogy a legutolsó teremben el lehet helyezni a látogatóknak is valamit! Egy oltárszerű műalkotásba bele lehetett tenni bármit, amit csak akartak. Az egész osztály kiürítette a zsebeit: ki tollat, ki zsepit tett bele, Boni az előző heti – nem tudom már, honnan származó – belépőjegyeket rakta bele, amelyeket mostani, második látogatásakor izgatottan próbált megtalálni. És meg is tette: a tollak, fecnik, hajgumik, rágópapírok, pénzérmék, műanyag gyűrűk, radírok, kupakok, kavicsok, kitűzők, gyöngyök, cumik, szalagok stb. között sikeresen agnoszkálta a belépőjegyeket, amelyeket hetekkel ezelőtt ő rakott oda. Vidáman mutogatta, majd azt kommentálta, hogy a többi gyerek mit hagyott ott.

Nosza, mi is megnéztük, mivel járulhatunk hozzá az épületes műalkotáshoz, és gyorsan kiforgattam én is a zsebeimet: egy csat, egy összehajtott papír, egy műanyag bigyó. Odatettem én is az installáció aljára, amely most már tényleg leginkább egy... kukához kezdett hasonlítani.

Kifelé menet már azon röhögtünk, hogy ez az ügyes nő eladja a kukát műalkotásként, de úgy, hogy ráadásul nem is ő szórja bele a szemetet.. Na, ilyet biztosan nem tudnék csinálni!

* Közvetve persze minden adófizető hozzájárult valamennyivel a kiállításhoz.