2020. február 13., csütörtök

Mások titkai, és a jóértesültség ára

Valami lehet az ábrázatomban – talán annak visszatükröződése, hogy megbízható vagyok és tudom tartani a számat – ami miatt különböző emberek egyre-másra mindennemű titkokat bíznak rám. Munkahelyi pletykák, korai terhesség, vetélés, megcsalás, sőt, egyszer egy barátnőm azt is elárulta, hogy az unokatestvérének a legkisebb fia nem a férjétől van...!

De nem csak az őszinteség látszódhat rajtam, valószínűleg az is ki van írva az arcomra, hogy baromi kíváncsi is vagyok – egészen addig, amíg el nem mondják azt a bizonyos hétpecsétes titkot. Utána már bánom az egészet, nem is kellett volna megtudnom semmit. Ahhoz fogható érzés ez, mint amikor valaki fogyókúrázik, és egészen addig élvezi a csokitorta zabálását, amíg az utolsó morzsáig be nem falta – utána már szánja-bánja a dolgot, legszívesebben visszacsinálná.

A múltkor is gyanútlanul mentem végig a folyosón, le a kávézóba, amikor is találkoztam egy rég nem látott kolléganőmmel. Az első öt percben („Hellóó, hogy vaaaagy”) kiderült, hogy nincs jól, mert valamiféle munkahelyi zűrbe keveredett, amiről nem mondhat semmit. De persze ha tudok titkot tartani... valószínűleg ekkor ült ki az arcomra az a bizonyos „megbízható barátnő” ábrázat, és hallottam magamat hangosan tiltakozni, hogy de, basszus, én aztán nem mondok tovább senkinek semmit, nyugodtan öntse csak ki a lelkét!

És további öt perc múlva már mindent tudtam. Annyira nem volt azért izgi, amennyire nehézzé vált utána a dolgom. Mert tényleg nem mondok senkinek semmit, mindaddig, amíg erre az utasításra emlékszem. Egy-két év múlva már a fene sem emlékszik arra (főleg ilyen sok titok után, amenyek mind őrzője vagyok), hogy ki mit tud(ott). A barátnőm unokatestéréneki kisfiára vonatkozó tudás pedig annyira borzalmas (a tény is, és az is, hogy én ezt tudom, és hogy az apuka nem), hogy évekig minden erőmmel próbáltam elfelejteni, sikertelenül. A barátnőm viszont simán elfelejtette, hogy nekem megmondta. Én meg nem tudom, hogy ki más tudja még, hogy én tudom!

És amit legfőképpen utálok, amit megalázónak, már-már hazugságnak tartok: hogy úgy kell tennem (tettetnem magam), mintha nem tudnék valamit, amit pedig épp most árult el valaki („Tamkó, elmondom, de ne tudj róla, játsszd meg a meglepettet, ha kiderül!”). Épp a hét elején kellett ilyen művi meglepett arcot vágnom, amikor elmondott valaki valamit, amit már mástól jóval korábban megtudtam. Nagyon nem éreztem fairnek magamat azzal a személlyel szemben, aki a hírt közölte (és amiről már napokkal előbb tudtam, hogy közölni fogja). Ráadásul, mivel utólag úgyis mindig minden kiderül, valószínűleg egyszer a tudomására fog jutni, hogy én tudtam, amiről ő azt hitte, hogy nem.... és akkor hogyan fog visszagondolni az én tettetet meglepődésemre? Hogyan fog bennem ezek után megbízni? (sehogy)

Két tanulságot vonok le a jövőre nézve: először is, ha nem akarom, hogy valaki bármit is megtudjon rólam (pl. ennek a blognak a létezését), nem szabad senkinek sem elmondanom – mert a legtöbb ember basszus, iszonyú közlékeny. Ennek a tanulságnak további alpontja: e-mailben csak olyan infót szabad elküleni, amit az egész világ orrára nyugodtan ráköthetek. Számolatlan olyan továbbküldött e-mail lapul ugyanis a postaládámban, amit azoknak az embereknek a tudta nélkül küldött nekem valaki tovább, akik írták (még olyan is van, amiben kerek perec bele van írva: NE TERJESZD! – nekem továbbítva).

Másik tanulság: ellen kellene tudnom állni azoknak a helyzeteknek, amikor valaki éppen titkot kíván rámbízni. Ilyenkor mindig van (kell lennie) egy olyan pontnak, hogy azt mondhatom: bocsi, de én ezt majd akkor akarom megtudni, ha nyilvános lesz!!

9 megjegyzés:

  1. Ez nagyon érdekes téma! :)

    Rólam tudják, hogy semmiféle titok nem marad titokban, ha nálam landol, de még így is meg akarnak osztani velem titkokat. Én már tudom mondani, hogy stop, nem akarom tudni, mert tudod, én mindent kikotyogok. Rettenetes pletykás vagyok. Csak az igazán komoly titkokat tartom hét pecsét alatt, viszont tényleg nehéz cipelni őket, nem is szeretem.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó poszt. Én is a tudója vagyok egy rettenetes titoknak. Aki elmondta nem bírta magában tartani annyira megdöbbentő volt. Én meg rendszeresen találkozom azzal az emberrel akiről tudom a megdöbbentő titkot és úgy kell tennem mintha nem tudnám. Már vagy 7 éve.

    És egyszer jártam úgy, hogy egy kolléganő a fülembe súgta, hogy "tudsz titkot tartani?" És mondtam neki, hogy "Nem." Erre megsértődött. Pedig sejtettem, hogy azt akarja elmondani hogy terhes (én láttam a hasán kb 3 hét múlva publikus lett) csak valahogy nem volt kedvem a nagy titkot megtudni. Így meg megromlott a kapcsolatunk. Szóval nem biztos hogy ez a jó út.

    VálaszTörlés
  3. Bezzeg: nem mondod, kis titkokat nem tudsz tartani, nagyot igen? Ez ellentétes a tapasztalatommal: én úgy látom, vannak titoktartó emberek (titok nagyságától függetlenül) és kotnyelesek :)))

    Ella, tényleg, ez is sértő lehet..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem a nagy titkok sem maradnak nálam. Valaikenk muszáj elmondanom. De arra ügyelek, hogy akinek elmondom, a világ legnagyobb titoktartója legyen. :)

      Törlés
    2. :-)))) Ez jó stratégia!

      Törlés
  4. Milyen érdekes témafelvetés :)
    Én a saját titkaimat tudom megtartani a legkevésbé. A másokét attól függ, mekkora horderejű és ki bízta rám :D (szemérmetlen kettős mérce, tudom)

    VálaszTörlés
  5. Bennem is megbiznak az emberek, jo hallgatosag vagyok, kivancsi is es jol tudok kerdezni. Titkot viszont ugy tartok mint Vera. Attol fugg h ki bizta ram es mekkora...

    VálaszTörlés
  6. Jó volt ezt olvasni, mármint azért volt jó, mert visszaigazolta, jól teszem, hogy soha senkivel nem osztok meg semmit. A legtöbb embernek más titka nem titok, hanem értékes információ. Hogy lehet egy ilyet megosztani, hogy a kisfiúnak más az apja? Mit fog érezni, amikor ez kiderül? És ha elég sokan tudják, előbb v utóbb kiderül.

    VálaszTörlés
  7. Nem allitom, h meg soha nem kottyantottam ki semmit, de igyekszem nagyon. Volt is ebbol sertodes. Gimis baratnok vagyunk tobben, vkivel szorosabban tartom a kapcsolatot, meg is beszelte velem idorol idore, hogyan es mint megy tonkre a hazassaguk.
    Egyszer osszefutottam a csapatbol egy masik lannyal, kerdezte, h na mi van a masik lannyal, egyutt vannak, tenyleg gond van?
    Mondtam, h en errol semmit nem mondhatok, mert nincs ra felhatalmazasom. H en tiszta hulye vagyok.
    Forditva jolesne, ha rolad adnek ki infokat? Rola ugyan nyugodtan meselhetek barkinek. Oke, akkor rola fogok, ha kerdeznek, mert van felhatalmazasom, de a barinonkrol akkor sem fogok, kerdezze ot.

    Ezzel ellentetben a sajat kis titkaimat neha kb agyatlanul szorom a szelbe... A nagyokat altalaban viszont tenyleg csak a bizalmasaim tudjak, vagy senki - mert igazabol csak az titok, amit 1 ember tud.
    Mondjuk ilyen hordereju, h a gyerekemnek mas lenne az apja, sztem nincs is.
    De pl a munkahelyi maganeletben vajkalos pletykafeszkek ele nem szortam oda, h elvaltunk es kulonkoltoztunk. Ennek mar 1 eve, igy feltetelezhetoen lassan korbement az info - de mivel en magam nem reklamoztam,es elvileg titok, hala a jo egnek nemjonnek oda a hulye, pikirt, maganeletben turkalos kerdeseikkel... Mar elterveztem, h ha egyszer veszik a batorsagot, akkor hazudni nem fogok, de csak megmondom, h nem hinnem, h olyan öribarik lennenk, h ezt veluk szeretnem megbeszelni...

    VálaszTörlés