Mások titkai, és a jóértesültség ára

Valami lehet az ábrázatomban – talán annak visszatükröződése, hogy megbízható vagyok és tudom tartani a számat – ami miatt különböző emberek egyre-másra mindennemű titkokat bíznak rám. Munkahelyi pletykák, korai terhesség, vetélés, megcsalás, sőt, egyszer egy barátnőm azt is elárulta, hogy az unokatestvérének a legkisebb fia nem a férjétől van...!

De nem csak az őszinteség látszódhat rajtam, valószínűleg az is ki van írva az arcomra, hogy baromi kíváncsi is vagyok – egészen addig, amíg el nem mondják azt a bizonyos hétpecsétes titkot. Utána már bánom az egészet, nem is kellett volna megtudnom semmit. Ahhoz fogható érzés ez, mint amikor valaki fogyókúrázik, és egészen addig élvezi a csokitorta zabálását, amíg az utolsó morzsáig be nem falta – utána már szánja-bánja a dolgot, legszívesebben visszacsinálná.

A múltkor is gyanútlanul mentem végig a folyosón, le a kávézóba, amikor is találkoztam egy rég nem látott kolléganőmmel. Az első öt percben („Hellóó, hogy vaaaagy”) kiderült, hogy nincs jól, mert valamiféle munkahelyi zűrbe keveredett, amiről nem mondhat semmit. De persze ha tudok titkot tartani... valószínűleg ekkor ült ki az arcomra az a bizonyos „megbízható barátnő” ábrázat, és hallottam magamat hangosan tiltakozni, hogy de, basszus, én aztán nem mondok tovább senkinek semmit, nyugodtan öntse csak ki a lelkét!

És további öt perc múlva már mindent tudtam. Annyira nem volt azért izgi, amennyire nehézzé vált utána a dolgom. Mert tényleg nem mondok senkinek semmit, mindaddig, amíg erre az utasításra emlékszem. Egy-két év múlva már a fene sem emlékszik arra (főleg ilyen sok titok után, amenyek mind őrzője vagyok), hogy ki mit tud(ott). A barátnőm unokatestéréneki kisfiára vonatkozó tudás pedig annyira borzalmas (a tény is, és az is, hogy én ezt tudom, és hogy az apuka nem), hogy évekig minden erőmmel próbáltam elfelejteni, sikertelenül. A barátnőm viszont simán elfelejtette, hogy nekem megmondta. Én meg nem tudom, hogy ki más tudja még, hogy én tudom!

És amit legfőképpen utálok, amit megalázónak, már-már hazugságnak tartok: hogy úgy kell tennem (tettetnem magam), mintha nem tudnék valamit, amit pedig épp most árult el valaki („Tamkó, elmondom, de ne tudj róla, játsszd meg a meglepettet, ha kiderül!”). Épp a hét elején kellett ilyen művi meglepett arcot vágnom, amikor elmondott valaki valamit, amit már mástól jóval korábban megtudtam. Nagyon nem éreztem fairnek magamat azzal a személlyel szemben, aki a hírt közölte (és amiről már napokkal előbb tudtam, hogy közölni fogja). Ráadásul, mivel utólag úgyis mindig minden kiderül, valószínűleg egyszer a tudomására fog jutni, hogy én tudtam, amiről ő azt hitte, hogy nem.... és akkor hogyan fog visszagondolni az én tettetet meglepődésemre? Hogyan fog bennem ezek után megbízni? (sehogy)

Két tanulságot vonok le a jövőre nézve: először is, ha nem akarom, hogy valaki bármit is megtudjon rólam (pl. ennek a blognak a létezését), nem szabad senkinek sem elmondanom – mert a legtöbb ember basszus, iszonyú közlékeny. Ennek a tanulságnak további alpontja: e-mailben csak olyan infót szabad elküleni, amit az egész világ orrára nyugodtan ráköthetek. Számolatlan olyan továbbküldött e-mail lapul ugyanis a postaládámban, amit azoknak az embereknek a tudta nélkül küldött nekem valaki tovább, akik írták (még olyan is van, amiben kerek perec bele van írva: NE TERJESZD! – nekem továbbítva).

Másik tanulság: ellen kellene tudnom állni azoknak a helyzeteknek, amikor valaki éppen titkot kíván rámbízni. Ilyenkor mindig van (kell lennie) egy olyan pontnak, hogy azt mondhatom: bocsi, de én ezt majd akkor akarom megtudni, ha nyilvános lesz!!