Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak (panaszkodás!!)

Nem hiszem el, hogy az a pár hét szabi, amit már márciustól annyira vártam, és amit hónapokig tervezgettem, már véget ért! Vigyázat, nosztalgiával kísért panaszkodás következik.

Tudatában vagyok az oltári nagy szerencsémnek, hogy ennyi időt ki tudtam venni és együtt el tudtunk utazni. Azt is tudom, hogy a kétlaki élet már csak ilyen: egyszer itt, másszor ott, a kettő együtt nem megy. Valamint akkora napsütés- és melegdózist kaptunk idén, hogy ezzel könnyedén ki kell húznom.. jövő nyárig.

De könyörgöm: jövő nyár!! Milyen messze van az még! Mennyire öregasszony leszek én már akkorra, hogy a férjemről már ne is beszéljünk. Meg akarom állítani az időt. Hiába szeretünk itt lakni, hiába még az őszt is szeretem (illetve kiegyezek vele), na ne már, hogy ennyi volt a nyaralás, a kánikula, a Mo-i barátok, a pihenés. Jó, lesznek még más szuper dolgok is a következő tanévben, de ha minden így illan el, mint az idei nyár (márpedig így), akkor még pár ilyen nyaralás, és nagykorú a gyerek (és haverokkal megy nyaralni – TE JÓ ÉG.).

Aztán pedig ez a mókuskerék, istenem! Kezdődik újra. Pedig objektívan vizsgálva nem lehet semmi panaszom – de most hadd panaszkodjak egy kicsit. Valamit nagyon elrontottunk ebben a lakásban, nincs elég bútorunk, vagy nem tudom, de folyamatos a kupi, a káosz. Állandóan helyet keresek valaminek, kis zacskó a kis dobozba, kis doboz a nagyobb dobozba, azt föl a polcra, aztán elfelejtjük, hogy fölpakoltuk, napokig keressük a kis zacskót, benne a kis bizbasszal. Semmiség, de az életet keseríti meg. Ugyanígy az is, hogy nincs akasztónk (leszakadt), kabátok mindenütt. Játékok, amíg a szem ellát (bár mióta hazajöttünk, nagy lendülettel levittem a pincébe egy adagot). A ruhásszekrényem katasztrófa, ugyanakkor nincs mit fölvennem. Boninak szabad bejárása van a hivatalos papírokhoz (mert nem tudjuk máshogy megoldani), rájár a Post-Itokra, ragasztókra, papírokra, tollakra.

Aztán a szennyes, te jó ég. Túl sok ruha, törölköző és egyéb van a körforgásban valszeg, mert Budapesten ez soha nem probléma. De itt az életem arról szól, hogy a szennyes ruhákkal harcolok. Eleve annyi van, hogy csak behajigáljuk őket a kisWC-be minden rendszer, struktúra és elrendezés nélkül. És miután kiveszem őket a szárítógépből, négy (!!) db. kosárban tárolom őket napokig, míg összehajtogatom.

És a teendőlisták. Az életem megkeserítői. Miután betettük ide a lábunkat, már a fejemben kavarogtak a teendők: mit, mikor, milyen sorrendben. Ez az, ami széppé tesz egy nyaralást, hiszen egyáltalán nem voltak hivatalos dolgok. De most? Átutalni, megrendelni, elintézni, kikeresni. Még a gitározást is be kell ütemeznem. Itt nem elég a napi 24 óra, hogy mindent megcsináljak!

Mindez valójában amiatt van, hogy nagyon sokat dolgozom itthonról, és teljesen átszövik a mindennapjaimat a határidős munkák. Ha kell, este, ha kell hétvégén, de akkor ugye tolódik a fényképek letöltése, a pakolás, az olajcsere stb. Mindezt egy olyan férjjel, aki meg van róla győződve arról, hogy gyerekjáték egyszerre dolgozni is és Bonira vigyázni, mert különben is, amikor a gép előtt ülök, akkor biztosan csak internetezek és ruhákat rendelek magamnak (most sarkítok).

Ja, na nem mintha nyaralás alatt lett volna mindenre időnk. Nem tudtunk mindenkivel találkozni (öt hét alatt! oké, ebből kettőt vidéken voltunk), nem voltam kozmetikusnál, kimaradtak programok, Jonatánt kevésszer láttuk (totálisan ellentétes a két gyerek (és család) bioritmusa). Áááá, nem is ragozom tovább. SOHA nincs elég időm, viszont MINDIG bűntudatom van a halogatott és el nem végzett teendők miatt.