Panaszkodom a férjemre (egy probléma bemutatása és a saját igazam szemléltetése)

Én igazán nem vagyok az a kicsinyes típus, aki szánom tartaná vagy kicentizgetné családunkban az egy főre eső házimunkát és gyerekfelügyelést (pedig a kísértés nagy). Nem is lehetne összehasonlítani: Z. felel pl. a közös számlánkért, a kocsiért (az enyémért is), a bevásárlásért, én pedig főzök, mosok, számon tartom Boni ruhatárát és olvasmánylistáját és, járok vele játszótérre és úgy általában, én tudom, hogy mi hol van a lakásban.

Na de ami most történt az már sok! Elhatároztam ugyanis, hogy ezen a nyáron Budapesten pihenni is fogok: olvasni, rajzolni, naponta gitározni. Nem csupán egyik helyről a másikra, programról programra rohangálni, a köztes időben pedig a lakást rendben tartani. Tudván, hogy Bonikám mostanában minden percünket lefoglalja – folyamatosan közönség és partner kell neki a játszáshoz, rángat be a szobájába, csimpaszkodik a lábunka, de  ha el merek végezni valamilyen házimunkát, sem jobb a helyzet: akkor meg önveszélyes módon rohangál, felmászik stb. – szóval ismervén a kisfiamat, baby-sittert fogadtam föl.

Zseniális ötletem támadt: egyik barátnőm 12 és fél éves, cuki, megbízható, okos kislányával megbeszéltem, hogy rendes fizetség ellenében kétnaponta három órát játszik délelőttönként Bonikámmal. Panni anyja (a barátnőm) itt dolgozik a közelben, együtt tudnak jönni reggelente, a kislánynak pedig semilyen felelőssége nem lesz, nem hagyjuk egyedül Bonival, csak annyi a dolga, hogy az autókat tologatja vele a szőnyegen. Tisztára win-win helyzet: a kislány fiatal kora miatt normális diákmelót még nem vállalhat, nekünk viszont jól jönne a szabadideje, a kedvessége és a magyar anyanyelve (ez is titkos célom volt, hogy Bonikám fejlődjön egy kicsit).

Amikor utazás előtt elmeséltem mindezt a férjemnek, egy felháborodott, dühös, értetlen pasival álltam szemközt, aki úgy nézett rám, mintha minimum intézetbe dugtam volna a gyerekünket.

-  A nyaralás alatt szeretnék VÉGIG a fiammal foglalkozni! – dörgött a teátrális válasz

Namármost. Ismerem én a férjemet. Naponta egy órát gyakorol gitáron, ezt az időt akkor is kiszakítja magának, ha a feje tetejére áll is a világ. Vakáció alatt bizony félórákat-órákat tölt reggelente a fürdőszobában, nem beszélve az ingjei és pólói kivasalásáról, ami plusz egy fél óra. Imád piacra járni: plusz egy óra. Meg is van az a déleltti három óra, ami alatt rendes esetben ÉN tologatom a markolókat és építem az alagutakat.

Tökre megértem amúgy. Én is szívesen elmolyolnék délelőttönként, ha tehetném. Csak azt nem értem, hogyan képzeli, hogy 1) ő majd hirtelen minden percet Bonival tölt majd (haha! Haha!! HAHAHA!!!) és hogy 2) heti kilenc óra besegítés azt jelentené, hogy nem is látjuk Bonit.

Az első hétfő este a férjem kérdezi, hogy mikorra állítsa be az ébresztőóráját, mikor jön reggel Panni.

Én: - Keddenként nem jön.

Ő: - Mi???

Én: - Tudod, ma volt itt, legközelebb szerdán, majd pénteken jön.

Ő: - Jézusom, nem mondod! Te jó ég! Figyi, nem tudnád megkérni esetleg, hogy JÖJJÖN MINDEN NAP???