Ennyit erről

Vasárnap tempolomban voltunk. Az úgy történt, hogy egy játszótéren akartuk megvárni Z-t, amikor egy szempillantás alatt hatalmas vihar kerekedett a semmiből. Gyorsan összepakoltam a vonatokat, autókat, szúnyogrisztót stb. és a közeli templom felé vettük az irányt Bonival. Már úgyis beszéltük, hogy bemegyünk egyszer - gondoltam. Fél szemmel azt még játszás közben is észrevettem azért, hogy a templom előtt szépruhában gyülekeznek az emberek, ezért mielőtt bementünk volna, lehalkítottam a telefont és küldtem egy üzit Z-nek: - Tempolmban vagyunk. Vihar!

Bent már énekeltek. Kicsi templom volt, talán max. ötvenen férhetnek el benne, így nagyon családias hangulat közepébe toppantunk be: rajtam viszont lenge nyári ruha, kezemben játszószerek, Bonin sapka (ezt levettem), megpróbáltam tehát a lehető legkisebbre összehúzni magam (magunkat) és a hátsó sorban leülni. Egy néni odanyújtott egy zsoltárkönyvet, Boni mohón elkapta, imád szolmizálni (lá-láááá! mi-szóóóó!). Meg is találtuk egyébként az éneket, még dudorásztunk is, amikor látom, hogy Z. folyamatosan hív telefonon.

Nem lehet ám őt lenyomni, mert nem adja föl. Amikor hatodszorra hívott, küldtem neki egy szigorú, ámde velős üzenetet: Mise! Akkor elhallgattak és kezdődött az istentisztelet. Örültem, hogy a kis pogány Bonikám egy ilyenen is részt vehet, és én is reméletem (mindig remélem), hogy érdekes lesz, esetleg megtérek: hát nem sokkal jobb lehet abban a biztos tudatban élni, hogy egyrészt nincsenek véletlenek, hanem eleve elrendeltetés van, másrészt pedig, mennyország is létezik, ahol a jó elnyeri a jutalmát? Ahelyett, hogy az ember (mint én) azt hinné, hogy döntéshelyzetek vannak, ahol bizony el lehet cseszni mindent, és hogy ráadásul aki meghal, azt "föleszik a férgek".

Szóval ott ültünk, én emelkedett hangulatban, Bonikám mint egy zsák bolha izgett-mozgott a térdemen, de Z. csak nem hagyta abba a telefonálást. Ezért én olyan diszkréten, amilyen diszkréten csak egy 50 fős, falusi istentiszteleten az ember csak megteheti, kikászálódtam a padból, és nagyon halkan, hogy legalább a lelkész ne hallja, fölvettem a telefont és ellentmondást nem tűrő hangon belesuttogtam: Mi van már?? Itt emberek imádkoznak!

Pár perc múlva megérkezett Z is csurom vizesen, akkorra már a második éneken is túl voltunk. Beült hozzánk a padba, végre együtt a család, ilyen sem volt még: egy vasárnapi istentiszteleten. Olyan békésnek, olyan magasztosnak éreztem magukat, ahogy ennek a kis falu pici templomának a padján ülünk sorban ezekkel a kedves éneklő emberekkel. Erre Z odasúgta nekem:

- Izé... tudod, vettem két doboz fagyit, félek hogy el fog olvadni a csomagtartóban... nem mehetnénk?