Etetek és altatok (na meg pelenkázok)

Bonhomme tegnap lett négy hetes. Ha valaki azt kérdezné, hogy az anyasággal azt kaptam-e amire vágytam, akkor azt válaszolnám, hogy még annál is sokkal jobbat, többet. A terhesség és a szoptatás alatt szokás mindent a hormonokra kenni - hát én nem tudom, hogy a hormonoktól van-e, de négy hete a fellegekben járok, komolyan! Az anyaság és a babázás minden várakozásomat felülmúlta.

Egyelőre nem vagyok fáradt, nem hiányzik a külvilág, és teljesen kielégít az, hogy a címben említett három tevékenységből áll a napom nagy része. Azt hiszem, szerencsések is vagyunk, mert Bonhomme nyugodt baba, és nem nagyon sír sokat. Igaz, hogy a napok kiszámíthatatlanok. Annyi állandóságot fedeztem fel bennük, hogy délelőtt szinte mindig alszik, viszont este 10-től egyig általában nem. Hajnali egy után változó: van, hogy akár 5-ig is alszik, és előfordul az is, hogy másfél óránként felébred. Ezek az éjszakai szoptatások húzósak, mert küzdenem kell az álmossággal és általában nem emlékszem, hogyan kerül vissza a gyerek az ágyába. Amikor visszaalszom, gyakran álmodok azzal, hogy még szoptatok, és amikor felébredek a sírására, az első gondolatom az: te jó ég, nem fektettem vissza, itt alszik mellettem (amit minden könyv, védőnő és tanácsadó szigorúan tilt).

A szoptatás kezd megoldódni. Nem mondom, hogy egy leányálom, de kezdek magabiztosabb lenni. Bonhomme többet hízott három hét alatt, mint az átlag, úgyhogy már nem izguljuk magunkat agyon azon, hogy eleget eszik-e. Gyorsan letudja ugyan a szoptatást (5-15 perc), de ezek szerint kiszolgálja magát rendesen. A hasa szerintem tényleg attól függően fáj, hogy mit eszem: a tegnapi borsófőzeléket pl. nem emésztette jól – de talán nekem sem kellett volna három tányérral enni belőle, de mostanában, iszonyú étvágyam van.

Ami nehéz az egészben, az a folyamatos aggódás. Mióta a tejkérdés megoldódott és bebizonyosodott, hogy van elég tejem, amiből jól gazdálkodik, a hőmérséklet van soron: nem fázik-e? Itthon 21-22 fok van, amiben én személy szerint megfagyok. Vajon igaza van-e a mamámnak, hogy meg fog így fázni? Vagy Z-vel értsek egyet, aki szerint csináljuk úgy, ahogy a kórházban mondták, azaz az alacsony hőmérsékletet réteges öltözködéssel párosítsuk? Vigyük-e ki, ha rossz az idő? Ártunk vele vagy pont, hogy jót teszünk? Hiszen olyan picike még és annyira nehéz kitalálni, mi lenne a jó neki.

A fürdetés egyenesen rémálom. Utál meztelenül lenni (fázik?), ezért hosszú perceken keresztül keservesen sír, amitől az embernek megszakad a szíve. Régebben azt hittem, hogy a csecsemősírás a decibelek miatt idegesítő, de rájöttem, hogy nem. Azért viseljük nehezen a sírást, mert aggódunk, hogy mi lehet a baja, miért bömböl piros fejjel, elkeseredetten: éhes vagy valami betegség áll a háttérben?

És a babázás tényleg olyan, mint a szerelem. Annyira nem vagyok vak, hogy azt állítsam, ő a leggyönyörűbb kisbaba a világon (noha benne van azért az első tízben!), viszont az első perctől fogva tudom, hogy nekem nem kellene semelyik másik kisfiú sem, csak ő. Ha pár óráig nem látom, nagyon-nagyon hiányzik. Tegnap pl. fodrásznál voltam (lefejtem a tejet előre, nagy volt a rákészülés): egyszerre volt szürreális és izgalmas kiszakadni a megszokott rutinból a csilivilis karácsonyi kirakatok közé, ugyanakkor rohantam haza, hogy elérjem az etetést (nem értem el, épp kiitta a cumisüveg tartalmát, amikor megérkeztünk).

Mindenki azt tanácsolja, élvezzük ki, amíg ilyen pici. Azt tesszük, teljes erővel, de azért kicsit várom már, hogy felismerjen minket. A múltkor (gondolom véletlenül) rámosolygott Z-re, amikor kivette a mózeskosárból, azt mesélte, hihetetlen érzés volt!