Óvoda

Sohasem érdekeltek különösebben a munkahelyi (munkával kapcsolatos) pletykák, de amióta van ez a fogamzás-ügyem, még inkább hidegen hagynak a saját cégem dolgai. Amilyen szívesen állok le beszélgetni bárkivel csajos témáról vagy a mindennapi életről (mozi, utazás stb.), annyira nem tud érdekelni, hogy X. igazgató éppen milyen hülyeséget csinált, borsot törve ezzel Y. egység orra alá.

Ma rendkívüli népszerűtlenségre tettem szert ezzel az apatikus hozzáállásommal! Délelőtt ugyanis derült égből mint a villámcsapás beharangozták, hogy egyszerűen megszűnik az a (120 fős) egység, ahol dolgozom. Persze semmi dráma: mindenki ugyanazt fogja továbbra is csinálni, amit eddig, egyszerűen csak más osztályhoz fogunk tartozni. Na, kéremszépen, azóta akkora a felfordulás a kollégáim között, mint még soha. Már az értekezlet előtt is olyan hangokat leetett hallani, hogy „félünk” és „jaj, ki tudja mi lesz itt”. Mondanom sem kell, a hír hatalmas felháborodást váltott ki kb. mindenkiből, engem leszámítva, én szépen visszahúzódtam az irodámba, amíg elül a vihar (a biliben, szokták mondani).

Szociológushoz méltó (újra)felfedezést tettem: az embereknek egyszerűen kell valami, amit közösen visszautasíthatnak és amin közösen rágódhatnak. Mert hogy konkrétan mi fog változni a mindennapunkban, azt még senki sem tudja, miért akkora a felháborodás? De már azt sem értem, hogy egy 3 ezer főt számláló munkahelyen miért gondolja azt 119 ember, hogy a főnökségnek az átszervezéshez figyelembe kellene vennie a véleményüket? Az, hogy az idősebb, újításra képtelen kollégáim miért nem szeretik a változást, talán érthető („régebben minden jobb volt”) de sok fiatal is van az éretlenkedők között. Szerintem egész egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy a fiatalok úgy általában rugalmasabbak lennének. (Az sem igaz, hogy izgalmas dolog nemzetközi környezetben dolgozni, de az egy következő poszt témája lesz)

Én ma kívülállóként higgadtan szemléltem azokat a  folyosói jeleneteket, amikor egy-egy hangadó köré sok fontoskodó és öntudatos kolléga gyűlt, hogy olyan vehemenciával szidják a döntést, mintha minimum az életük függne ettől. Megállapítottam: nem lesz belőlem soha főigazgató, nem tudok én komolyan venni semmiféle munkahelyi ügyet. Épp most olvastam egy cikket az üvegplafonról a Magyar Narancsban és azon gondolkodtam, hogy vajon figyelembe veszik-e az ott leírt adatok kiszámítása során, hogy sok nő nem is vágyik vezető pozícióra?

Hiába, anyának születtem! Kár, hogy a természet nem kínálta még fel a feladatokat.