A valódi nehézség

Áááá, miket írkálok én itt össze-vissza, hogy a legnehezebb a gyerekezésben az, hogy mindenhol kupi van? meg hogy holmi idegenek fél mondattal megkritizálják három év nevelési munkáját? De hiszen ez mind kutyafüle, kit érdekel.

A folyamatos félelem a legnehezebb: hogy mindaz, ami van (és nálunk valahogy úgy alakult, hogy sokkal több a rózsaszínű csillámpónis boldogság, mint a nehézség) egy pillanat alatt köddé válhat. Elég egy figyelmetlen autóvezető, vagy egy rossz esés, vagy egy hülye baktérium, vagy akár egyetlen egy nem jól működő sejt, és az élet pokollá változhat. Én már szinte az Indexet sem merem megnyitni, annyi a világon a borzalom.

Boniék májusban kirándulni mennek az ovival, és miután kiderült, hogy egyikünk sem mehet vele, szó szerint RETTEGVE gondolok arra, hogy a hároméves kis manómat elengedjem egyedül... busszal mennek, autópályán, messzire... nélkülem! Arra gondoltunk, mert szerencsére (??) az apja is olyan mint én, hogy egyszerűen nem engedjük el. Elvisszük mi magunk teheneket nézni külön, máshová, máskor, most még van annyira pici, hogy nem lenne ciki neki a többiek előtt. Az a baj sajnos, hogy pontosan megértette, hogy hová mennek májusban, és többször is lelkendezve mesélte az oviból hazafelé, hogy tu sais Maman, bientot on va à la ferme! (=Tudod, mama, nemsokára megyünk a tanyára!). Az ovis füzetét, amelyet alá kell írni, hogy mehessen, többször is megnézte, majd közölte, hogy c'est pour la ferme.

Rájöttem, hogy a Szoba c. filmben is (most olvasom a könyvet) ez volt a legmegrázóbb, ez a végtelen egymásra utaltság, ami egy szülő-gyerek kapcsolatot jellemez: most már semmi vagyok nélküle, és ő is olyan kicsi, hogy szinte az egész világát mi jelentjük még. Na, EZ nagyon nehéz.

Ebből a bejegyzésből kiderül, hogy miért csak én értem Bonit

C'est NEM BÁJ! (=Nem baj!)
C'est JÁTÉKBÓL! (=Játékból!)
Il est où, le TUTUS? (=Hol van a kutyus?)
Maman, le NÁP, ça me gène! (=Mama, zavar a nap(sütés)!)
Je IZZAD! (=Izzadok!)
Je peux BESZÉLNI? (=Beszélhetek?) 
J'explique-NI le FELADATOT. (=Elmagyarázom a feladatot.)
Papa, il va travaille-NI? (=Papa megy dolgozni?)
Je mets ça dans le TILITOLIBA. (=Ezt berakom a tilitoliba.)
Je veux aller à JÁTÓTÉRRE! (=El szeretnék menni a játszótérre!)
MI FŐZ A TÜNDÉR? (= Mit főz a Tünde?)

Koncertfellépésem

Idén a gitártanárom rábeszélt, hogy vegyek részt a zenesuli éves koncertjén egy rövid kis művel, jó lesz gyakorlásnak.

Rémes volt! Rajtam kívül csupa kisgyerek volt ott és az őket fényképező-filmező szülők, abszolút nem éreztem a helyemen magam. És azt a számot, amit október óta mindennap többször, hiba nélkül el szoktam játszani, na, abba most sok helyen is belesültem, mert.. remegett a kezem!! Pedig a lámpaláz engem máskor (interjú, több ember előtt felszólalni, iskolai színjátszás) doppingolni szokott, de ezt a kézremegést nem tudtam kontrollálni. Ááá, halál ciki. Rémes az emberi agy.

Egy elszúrt politikai döntés

Abban a városban, ahol LB barátnőm lakik, a polgármester módosította az iskolai oktatás időpontjait. Ez az ún. rythmes scolaires, amiről most a választások kapcsán is sok szó esik, azaz, hogy mely napokon, hány órától meddig járjanak a gyerekek oviba/suliba, mikor mit tanuljanak és mikor kezdődjön a napközi.

Azt találta ki, hogy a kicsiknek túl fárasztó a heti 5x koránkelés megoszlása (5–2), ezért szerda helyett járjanak inkább szombat délelőtt suliba: így 2 koránkelős nap (hétfő, kedd) után legyen egy pihenőnapjuk (szerda), majd a következő 3 koránkelős napot (csütörtök, péntek, szombat) kövesse a vasárnap.

Igen, csakhogy egy csomó szülő (a barátnőmékkel együtt) nem tud részmunkaidőben dolgozni és szerdánként a gyereket napközibe kell vinnie. Így ezek a gyerekek ebben az új rendszerben... hetente 6x kelnek korán!

Tökéletes illusztrálása ez annak, hogy egy jó szándékú, magas szinten meghozott döntés a helyi viszonyok és lehetőségek figyelembe nem vételével hogyan változik pont az ellenkezőjévé, és lesz belőle macera, bonyoldalom, aminek a gyerekek és a szülők isszák meg a levét: az előbbiek egy nappal többet kelnek korán, az utóbbiak egy fél délelőttel kevesebbet látják hétvégenként a gyerekeiket.

Szülői munkaközösség (2.)

Mi a szar/nehéz az anyaságban?

Tegnap egész délután rágódtam a dolgon, aztán arra jutottam, hogy nagyon igazságtalan és oda nem illő volt a nő két beszólása, és hogy szívesen beszélnék vele akár egy mediátor (igazgatónő) jelenlétében arról, hogy konkrétan mit hibáztam és mit kellett volna máshogy tennem. Aztán arra lyukadtam ki, hogy végülis tök mindegy, a sértett hiúság beszél belőlem, minek most már vitatkozni. Ezért úgy döntöttem, nem mondok semmit.

A nő ma reggel saját maga hozta fel az ügyet. Amikor megérkeztem szólt, hogy a májusi vidéki kirándulásra sajnos nem mehetek a gyerekekkel, figyelembe véve a tegnap történteket. Ezek után egy 10 perces beszélgetés következett, amelynek a végén sem én nem láttam be, hogy jogos lett volna a beszólása, sem ő nem értette meg, hogy mit sérelmezek, és eléggé ingerülten váltunk el egymástól. Elmenet még mondtam neki, hogy nem is baj, úgysem jönnék többet, és úgyis az apja kísérné el az osztályt májusban, amire ő azt válaszolta:

– Boni apja sem jöhet! Az még rosszabb lenne! Hozzá még jobban odabújik!

Hogy az alcímben feltett kérdésre válaszoljak: amíg az embernek nincs gyereke, sőt, ameddig a gyerekek csecsemő, végülis leszarja az életével és a magatartásával szembeni random kritikákat (milyen a párkapcsolata, hogyan öltözködik, kire szavaz, meddig szoptat, meddig marad otthon a babával), de amint a nevelésre terelődik a szól, és amint „szakembertől” jön a kritika, a helyzet megváltozik és a kritika legjobb esetben is csak szarul esik, legrosszabb esetben viszont elbizonytalanít.

Burkoltan végülis azt kaptam meg most, hogy Boni az átlagtól (sőt: a normálistól) eltérően viselkedik, ami első hallásra iszonyú ijesztően hangzik. Az ember keresi a hibát magában, a gyerekben, a génekben. Aggódik, hogy mi lesz így a gyerekből az Életben, ahol amúgy is olyan nehéz érvényesülni, hát még ha az ember EKKORA hendikeppel indul, hogy önállótlan, anyás, passzív, rágja a körmét, alvósállatot visz a játszóházba! (ezt én engedtem meg kivételesen Boninak, mivel be tudtam rakni a táskámba, ez sem tetszett az ovónőnek).

Aztán persze lehiggadtam... mert mi van? Kilóg a sorból? Tényleg könnyebb betagozódni, vegyülni, átlagosnak maradni, határok között lavírozni, de ki tudja, mindenkinek ez a sorsa-e? Így visszanézve az elmúlt 3 évre, igen, bizonyos dolgokat máshogy kellett volna csinálni – de pont ezek a dolgok azok, amelyeket nem tudtam volna máshogy csinálni (túlféltés, aggódás). Akkor viszont meg pont ott tartunk, hogy mindent a lehető legjobban csináltunk.

Szülői munkaközösség

Nagyon bosszús vagyok. Boni ovijában időről időre megkérik a szülőket, hogy menjenek be segíteni, aminek én mindig nagyon örülök és szívesen megyek. Oké, bevallom, nem az az elsődleges motivációm, hogy megkönnyítsem az ovónő munkáját, hanem hogy meglessem, mit is csinálnak konkrétan, hogyan érzi magát ott a kisfiam, milyen a többi gyerek stb. Úgy gondoltam, ez az ideális win-win helyzet, hiszen segítek, cserébe pedig bepillantást is nyerek. Voltam már egyszer sütit sütni, egyszer pedig társasjátékos foglalkozáson, ma pedig segítettem a gyereksereget játszóházba kísérni. 

Az a baj viszont, hogy Boni, aki nagyon anyás, és a többiekhez képest nagyon kicsi is (a csoport nagy része az év első felében lesz 4 éves), ilyenkor szinte el sem engedi a kezem. Gyakran az ölembe ül, a lábamba kapaszkodik, sőt, egyszer még azt is sérelmezte, hogy franciául beszélek hozzá (azért, hogy a többi gyerek is értse, ez pont a társasjátéknál volt). Ilyen körülmények között kicsit nehéz a többi gyerekre is figyelnem, de minden tőlem telhetőt megteszek. Névről ismerem valamennyit (iszonyú cukik), segítek nekik öltözködni, beszélgetek velük, orrot törlök stb., mindezt gyakran úgy, hogy Boni az egyik kezemet fogja. 

Igaz, nem vagyok – soha nem is voltam, és soha nem is szerettem volna lenni – olyan agilis szmk-anyuka, aki hangosan pattog, szervezkedik, magyaráz, reguláz, ömlik belőle a szó, a small talk, felügyel, őrmesterkedik és jópofizik (igen, sarkítok). A kevesebb több, főleg ha már van jelen a buszon pár ilyen nőci. 

Bosszúságom oka, hogy ma kétszer (!!) is megkaptam az ovónőtől, hogy nem azért vagyok ott, hogy a fiamat babusgassam, hanem hogy a többiekkel törődjek. Komolyan, fogalmam sincs, miért mondta ezt, tudta-e vajon, hogy konkrétan mit csinálok, vagy csak idegesítette a tyúkanyó viselkedésem? Őszintén megmondom, szerintem nem láthatta, hogy melyik anyuka mit segít (összesen 5 szülő volt, plusz ovónő, kisegítő pedagógus és 24 gyerek). 

Ha valóban nem segítettem eleget, akkor sem tudtam volna többet tenni – csak nem fogom ellökni a saját gyerekemet azért, hogy Hugo vagy Louise kezét fogjam? Akiknek semmi szükségük nem volt rá amúgy, hogy fogjam a kezüket. 

Aztán azzal is bajom van, ahogyan ezt foghegyről odavetve megjegyezte, kétszer is! Jogos, hogy kritizál, ha nincs velem megelégedve, hiszen ő az, aki segítséget kért. De akkor szerintem ezt négyszemközt kellett volna elintéznie, higgadtan, mielőtt jelentkeztem volna. Ha tudtam volna, hogy nincs megelégedve, nem veszek ki egy fél nap szabit és nem megyek a játszóházba – ahogyan nyilván többet nem fogok menni segíteni. Oké, nekem is jobban el kellett volna magyaráznom Boninak, hogy nem maradhat mindig velem, hogy a többi gyerekre is figyelnem kell. Mondjuk nem hiszem,hogy változtatott volna valamit Boni ragaszkodásán. 

Z. szerint túlreagálom, érzékeny vagyok és feleslegesen rugózom az ügyön. Oké, tényleg lehet, hogy van valami rejtett női konfliktus is a háttérben: mézesmázos és miniszoknyás valójában nekem soha nem volt nekem szimpi ez az ovónő.

Játszótéri etikett

A játszóterezés különböző íratlan társadalmi érintkezési és illemtani szabályok alkalmazásának színtere. Nincsenek kőbe vésett, egyértelmű előírások, hanem az egyedi esetektől függűen inkább valamiféle csapásirányról vagy szokáshalmazról beszélhetünk. Mindenesetre folyton mindent mérlegelni kell, nem csak olyanokat, hogy egyáltalán láttam-e hogy mi történt, hanem pl. azt is, hogy mennyire közel vagy távol helyezkedik el valakitől az a gazdátlan műanyag vödör, amivel a gyerekem éppen játszani szeretne? 

A két konkrét kritikus kérdés mostanában: 1) szóljak-e rá a más gyerekére és 2) hogyan kezeljem a játékok kölcsönadását/-kérését. A tágabb kontextust az adja meg, hogy úgy kellene elsimítani a vitás helyzeteket, hogy egyrészt Boni helyes konfliktuskezelésre lásson példát, másrészt pedig a résztvevők is meg legyenek elégedve, ideértve persze a másik gyerek szüleit is.

Itt a mi játszóterünkön csupa normális emberrel találkoztam eddig szerencsére, és amint elkezd valaki homokot dobálni a levegőbe, azonnal ott terem valahonnan a felháborodott anyukája/apukája. Még azt is megkockáztatom, hogy nálam is szigorúbbak: gyakran már messziről kiabálnak a gyereküknek, amikor az széles mosollyal Boni kismotorja felé veszi az irányt, hogy az nem a tiéd!, ellenben ha más gyerek akar tőlük kölcsönvenni valamit, akkor hangosan kioktatják a saját gyereket a kölcsönadás szépségeiről. 

A magam részéreől próbálom nem túldramatizálni a dolgokat, és igyekszem természetesen kezelni a vitákat. Ha Boni nem akarja kölcsönadni a játékot, akkor nem erőltetem, joga van hozzá (bár néha baromira cikinek érzem, ezt el is mondom neki később). Ha vissza akarja kérni, de nem meri, akkor visszakérem helyette. Ha összemaszatolja más gyerek rajzát, akkor elnézést kérek a nevében (és persze elmagyarázom neki). Próbálom ahhoz tartani magamat, hogy soha nem szólok rá más gyerekére, inkább Bonit próbálom a szituból valahogyan elcsalogatni.  A kritikus helyzetek száma persze végtelen...