Szülői munkaközösség (2.)

Mi a szar/nehéz az anyaságban?

Tegnap egész délután rágódtam a dolgon, aztán arra jutottam, hogy nagyon igazságtalan és oda nem illő volt a nő két beszólása, és hogy szívesen beszélnék vele akár egy mediátor (igazgatónő) jelenlétében arról, hogy konkrétan mit hibáztam és mit kellett volna máshogy tennem. Aztán arra lyukadtam ki, hogy végülis tök mindegy, a sértett hiúság beszél belőlem, minek most már vitatkozni. Ezért úgy döntöttem, nem mondok semmit.

A nő ma reggel saját maga hozta fel az ügyet. Amikor megérkeztem szólt, hogy a májusi vidéki kirándulásra sajnos nem mehetek a gyerekekkel, figyelembe véve a tegnap történteket. Ezek után egy 10 perces beszélgetés következett, amelynek a végén sem én nem láttam be, hogy jogos lett volna a beszólása, sem ő nem értette meg, hogy mit sérelmezek, és eléggé ingerülten váltunk el egymástól. Elmenet még mondtam neki, hogy nem is baj, úgysem jönnék többet, és úgyis az apja kísérné el az osztályt májusban, amire ő azt válaszolta:

– Boni apja sem jöhet! Az még rosszabb lenne! Hozzá még jobban odabújik!

Hogy az alcímben feltett kérdésre válaszoljak: amíg az embernek nincs gyereke, sőt, ameddig a gyerekek csecsemő, végülis leszarja az életével és a magatartásával szembeni random kritikákat (milyen a párkapcsolata, hogyan öltözködik, kire szavaz, meddig szoptat, meddig marad otthon a babával), de amint a nevelésre terelődik a szól, és amint „szakembertől” jön a kritika, a helyzet megváltozik és a kritika legjobb esetben is csak szarul esik, legrosszabb esetben viszont elbizonytalanít.

Burkoltan végülis azt kaptam meg most, hogy Boni az átlagtól (sőt: a normálistól) eltérően viselkedik, ami első hallásra iszonyú ijesztően hangzik. Az ember keresi a hibát magában, a gyerekben, a génekben. Aggódik, hogy mi lesz így a gyerekből az Életben, ahol amúgy is olyan nehéz érvényesülni, hát még ha az ember EKKORA hendikeppel indul, hogy önállótlan, anyás, passzív, rágja a körmét, alvósállatot visz a játszóházba! (ezt én engedtem meg kivételesen Boninak, mivel be tudtam rakni a táskámba, ez sem tetszett az ovónőnek).

Aztán persze lehiggadtam... mert mi van? Kilóg a sorból? Tényleg könnyebb betagozódni, vegyülni, átlagosnak maradni, határok között lavírozni, de ki tudja, mindenkinek ez a sorsa-e? Így visszanézve az elmúlt 3 évre, igen, bizonyos dolgokat máshogy kellett volna csinálni – de pont ezek a dolgok azok, amelyeket nem tudtam volna máshogy csinálni (túlféltés, aggódás). Akkor viszont meg pont ott tartunk, hogy mindent a lehető legjobban csináltunk.