A játszóterezés különböző íratlan társadalmi érintkezési és illemtani szabályok alkalmazásának színtere. Nincsenek kőbe vésett, egyértelmű előírások, hanem az egyedi esetektől függűen inkább valamiféle csapásirányról vagy szokáshalmazról beszélhetünk. Mindenesetre folyton mindent mérlegelni kell, nem csak olyanokat, hogy egyáltalán láttam-e hogy mi történt, hanem pl. azt is, hogy mennyire közel vagy távol helyezkedik el valakitől az a gazdátlan műanyag vödör, amivel a gyerekem éppen játszani szeretne?
A két konkrét kritikus
kérdés mostanában: 1) szóljak-e rá a más gyerekére és 2) hogyan kezeljem a
játékok kölcsönadását/-kérését. A tágabb kontextust az adja meg, hogy úgy
kellene elsimítani a vitás helyzeteket, hogy egyrészt Boni helyes konfliktuskezelésre
lásson példát, másrészt pedig a résztvevők is meg legyenek elégedve, ideértve
persze a másik gyerek szüleit is.
Itt a mi
játszóterünkön csupa normális emberrel találkoztam eddig szerencsére, és amint
elkezd valaki homokot dobálni a levegőbe, azonnal ott terem valahonnan a felháborodott
anyukája/apukája. Még azt is megkockáztatom, hogy nálam is szigorúbbak: gyakran
már messziről kiabálnak a gyereküknek, amikor az széles mosollyal Boni
kismotorja felé veszi az irányt, hogy az
nem a tiéd!, ellenben ha más gyerek akar tőlük kölcsönvenni valamit, akkor hangosan
kioktatják a saját gyereket a kölcsönadás szépségeiről.
A magam részéreől
próbálom nem túldramatizálni a dolgokat, és igyekszem természetesen kezelni a
vitákat. Ha Boni nem akarja kölcsönadni a játékot, akkor nem erőltetem, joga
van hozzá (bár néha baromira cikinek érzem, ezt el is mondom neki később). Ha
vissza akarja kérni, de nem meri, akkor visszakérem helyette. Ha
összemaszatolja más gyerek rajzát, akkor elnézést kérek a nevében (és persze
elmagyarázom neki). Próbálom ahhoz tartani magamat, hogy soha nem szólok rá más gyerekére, inkább Bonit próbálom a szituból
valahogyan elcsalogatni. A kritikus helyzetek száma
persze végtelen...
Nekem pont ellenkezőleg az a tapasztalatom, hogy a szülők nagyrésze hagyja konfliktuskezelni a gyerekét, és nem avatkozik bele akkor sem, ha indokolt lenne - ennek megfelelően én régebben gyakran rászóltam más gyerekére, mert az enyém kis szelíd, kedves, nyugis, szemlélődő fajta volt, nem nagyon tudta értelmezni nem csak az agressziót de még az asszertivitást sem, és ha nem tettem volna, az épp használt játékok elvételétől a szembehomokig minden terítéken lett volna napi szinten. Azt meg nem akartam, hogy csodálkozva nézzen rám miközben bántják, és azt taulja meg, hogy nem segítek; amióta ovis, változott a helyzet, ő is megtanult lereagálni mindenféle viselkedésformát, és megértette, hogy ki kell állnia magáért, bár nagy harcos sosem lesz belőle.
VálaszTörlésA kölcsönadást én sem erőltetem, elmondom, hogy szeretné a másik is, de mivel ő játszik vele épp (játszótéri cuccok esetében), eldöntheti hogy odaadja-e, de ha használná még, nem muszáj... ha erre sírva fakadnak vagy hisztiznek, Kissmajom azonnal magától odaadja, csak legyen végre csend, :) ha nincs különösebb ellenállás, akkor is megjegyzi magának a kérő felet, és amint végez a játékkal odaviszi neki. Ha ő venne el valamit, ugyanezt a helyzetet elmagyarázom a másik gyerek szempontjából, hogy neki is joga van visszautasítani, meg is szokta érteni; meg persze kitalálok valami izgi új dolgot, amiért érdemes elfelejteni az ácsingózást.
Nekem mostanság az a játszótéri problémám, hogy baromi sok szülő pletyózni meg telefont nyomogatni jár a játszótérre, amivel semmi bajom nem lenne, ha a gyerekeik nem hozzám csatlakoznának foglalkoztatásra. Nekem nem megerőltető a játék, sőt hálás vagyok, hogy második gyerekkoromat élhetem billenős teherautót tologatva, de Kissmajom ilyenkor teljesen érthetően féltékeny, nem esik jól neki, ha öt másik gyerek foglal le a kérdéseivel meg forgatókönyveivel. És nem akarok bunkó lenni szerencsétlen kiskölkökkel, mert nekem is fáj, ha valaki az enyémmel nem kedves, meg van elég bajuk azzal, hogy senki sem figyel rájuk, de azért a sajátom kis lelke mégiscsak fontosabb mindenkinél, úgyhogy volt már rá példa, hogy finoman megpróbáltam odairányítani egyiket-másikat a saját anyjához... aki csúnyán nézett...
ez nagyon érdekes szociológiai kérdés amúgy, én azt tapasztaltam, hogy minden játszótérnek megvannak a maga íratlan szabályai, a maga bennszülöttei, akik simán kinézik az idegent maguk közül.
VálaszTörlésAz utóbbi időkben nagyon felkapott lett a környék, ahol felnőttem. De nemcsak én nőttem fel ott, hanem az apám is, a férjem is, az anyósom is, a sógoromék és a tesómék most is ott laknak. Amikor a gyerekek kicsik voltak, egyszer próbáltunk csak játszóterezni az amúgy legendás ottani játszótéren. És döbbenve tapasztaltam, hogy ott, ahol én homokoztam negyven éve, onnan kinézik a gyerekem: az addig a homok közepére hajigált homokozójátékok eltűntek a keze ügyéből, senki nem jött közelebb közénk öt méternél, és félhangos megjegyzéseket kaptunk, mert a fiam öt percnél tovább ült a hintán. Aztán megjelent egy régi osztálytársam, aki történetesen szintén a gyerekét legeltette, és használhattuk a homokozójátékait is. Dühítő volt, meg persze vicces is, mintha valami páriaként megszentségtelenítettem volna a játszóterüket. Egy szituációs játékban mindenkivel eljátszatnám.
Érdekes, én az általatok leírt jelenségeket (be nem avatkozás, kinézés) egyáltalán nem tapasztalom itt. Lehet h még nem jártam elég játszótérre :))
VálaszTörlésSzociológiai kérdés: abszolút! :) sőt, nekem egy-egy nehéz eset pszichológiai kihívás is!
mar ritkabban jarunk jatszoterre, epp ezert nem vagyunk sehol mindennapis vendeg. minden alkalommal erzem magunkon a vizsla tekinteteket, ahogy a torzskozonseget alkoto anyukak felmernek es osztalyoznak.
TörlésOsztályozni ÉN IS osztályozok! :-DDD Kedvenc játszótéri időtöltéseim egyike! :))) Most már Z-vel is jól kitárgyalunk mindenkit :)
Törlés(egyébként mi két játszótérre is járunk, mindkettő a botanikus kertben van, ahova nagyon sokan a város többi részéből is jönnek, valszeg emiatt nem csak a törzsközönség van jelen)
A társadalom kicsiben?... Talán azért, hogy a gyerekek lassan beletanuljanak, hogyan kell individualista és agresszív lenni a jövendőbeli felnőtt életükben... (persze, keresd a szülőt a jóban is, a rosszban is!)
VálaszTörlésizé... igen :)
VálaszTörlésIndividualista és agresszív: kell-e, illetve milyen mértékben? Szerintem mi megtehetjük, hogy tekintettel vagyunk a közösségre és inkább asszertívak, mintsem agresszívak legyünk, én Boninak is ezt akarom megtanítani. Nem kell minden vitából győztesként kijönni, nem kell minden műanyag lapáthoz foggal-körömmel ragaszkodni. Inkább menjen arrébb, ha homokot dobál valaki, de ne rontson rá, hogy nem szabad. Ilyen szempontból a játszótér tényleg a társadalom,és az egyéni elvek leképezése.
VálaszTörlésHú, én gàtlàs nélkül nevelem az idegen gyerekeket, sztem az enyémek màr nem élnének ha nem tenném, vérfagyasztó dolgokat csinàl egy csomó kölök (a kedvencem: nagy kövek hajigàlàsa a többi gyerekre, míg anyuka a közös kiskertet gyomlàlja egy kilométerrel arrébb)
VálaszTörlésMi 3x költöztünk mióta játszóterezünk és soha nem éreztem, hogy ilyen klikkek kirekesztenének v kinéznének. 4 budapesti kerületben laktunk eddig (20/2/3/13), vannak ismerős anyukák akik rögtön egymást keresik, azt nem tagadom, de ilyen zsigeri elutasítást sehol sem éreztem.
VálaszTörlésAz Est által leírt jelenséggel viszont, ahol én szórakoztatok jópár gyereket, viszont rendszeresen. Legutóbb az orvosi rendelőben olvastam mesét, míg a szülők a telefont nyomogatták. A játszótéren szintén bele szoktunk ebbe futni. Az egész csak azért zavar, mert ezek a gyerekek úgy érzem, nincsenek hozzászokva a felnőttek figyelméhez, úgy értem, hogy nem természetes nekik. Ilyenkor úgy rám szállnak, próbálnak kisajátítani, hogy a saját gyerekemet simán félrelökik. Ha szólok nekik, pár percre visszaengedik hozzám a Lányt, aztán megint eltolják a mesekönyvtől, játékoktól. A Lány meg persze nem érti, mert én az ő anyukája vagyok. Megsérteni persze én sem akarok senkit, főleg nem egy kicsi gyereket de a saját gyerekem lelke miatt muszáj ilyenkor közbelépni.
A legmegdöbbentőbb élményem egy olyan anyuka volt, aki a csúszda lépcsőjén ülve facebook-ozott, miközben a lányom állt és várt, hogy felmehessen. Egy darabig vártam, hogy feláll-e. Aztán végül az akkor kb 2,5 éves lányom szólt neki, hogy szeretne felmenni. Anyuka felállt majd azzal a mozdulattal vissza is ült :) Szerencsére a gyerek elszaladt hintázni, újabb kört nem kellett futnunk.
Hú, akkor otthon majd figyelek :))
VálaszTörlésMolly: persze, abszolút el tudok képzelni olyan helyzetet, h rá kell szóljak valakire, a kővel dobálás is pont ilyen. De valahogy szerencsére itt ez nem jellemző, a szülők eléggé figyelnek a gyerekeikre, leállítják őket hamar.
Hat en is siman raszolok mas gyerekere, ha olyan a helyzet. ES ha az enyemre szolnak ra (es jogos) azt is elfogadom... :)
VálaszTörlésJatszoteri sztori: nalunk tobbszor tortent "verekedes", "veszekedes" a szulok kozott (nem viccelek, pont tegnap kellett szetvalasztani ket anyukat, kb 20 felnott gyult oda; hat nem ereztem tul jol magam)... Jo kornyeken lakunk, hiaba :D
Bevallom, en szoktam nyomkodni a telefonom is (gaaz, tudom :)), de egyre nagyobbak, es egyre tobbszor jatszanak egyedul/masokkal, es en az "onallosag" hive is vagyok (amugy meg utalom a jatszoteret, inkabb apuka megy, ha lehet)
NS :)
Huuuuuu, ez durva.... milyen példat latnak ezeknek a nőknek a gyerekei... :(((
TörlésNekem nem önmagában a telefonnyomkodás a gáz, ha úgy adódik és épp nagyon foglalt Kissmajom, én is csetelek néha, akár horgolást vagy tanulást is mondhattam volna, csak nem az a gyakori. Kizárólag azzal van bajom, ha közben a szerecsétlen gyerek egyértelműen igényelné a szülő figyelmét, de mivel nem kapja meg, beéri bármilyen felnőttel - és ahogy Merylla is írja, annyira megörül szegény, hogy végre valaki, hogy onnatól kezdve nem tudom magamról levakarni. Amíg nem volt gyerekem, én imádtam ezeket, pl. családos bulikban boldogan ültem le a kölkökkel legózni, mesét olvastam nekik, hintáztunk... de most idegenekkel csak a saját fiam kárára tudnék foglalkozni, és arra nem vagyok hajlandó.
TörlésNekünk volt egyszer egy olyan sztorink a Férjemmel (még 2005-ben úristen!) hogy egy szállodában nyaralás alatt este nekiálltunk billiárdozni ketten. Valahogy ott termett egy csomó gyerek, nem kicsik olyan 5-8 évesek (egy nagyobb társaság gyerekei) de vagy 8-an voltak. És elkezdték nézni hogy hogy játszunk és valahogy spontán bevontuk őket. Nem érték fel az asztalt (így nyakig ért nekik) de drukkoltak. Én meg találtam ki a hülyébbnél hülyébb szabályokat, hogy most az nyer aki nem találja el a piros golyót, ilyenek. Mi is későn vettük észre hogy majdnem éjfélig sikerült a gyerektársaságot szórakoztatni miközben a szülők 10 méter távolságban békésen iszogattak és beszélgettek.
TörlésEgyáltalán nem volt kényszer mi nagyon jól szórakoztunk.
Másnap pedig akármelyik szülővel találkoztunk olyan kedvesen és tisztelettel köszöngettek nekünk, rájöttünk hogy hálásak voltak hogy a nyaralásuk alatt legalább egy estére "megszabadultak" a gyerekeiktől.
Azóta is annyira várom hogy egyszer Zselykével biliárdozni menjünk pár év múlva...
Na tessék, méghogy nem értesz a gyerekekhez! :-)
TörlésÉn még sosem láttam telefont nyomkodó anyukát. Telefonálót már igen (mikor jössz, vettél kenyeret stb), mindig meg is döbbent hogy vajon neki miért nem veszi ki a kezéből azonnal a gyerek?
VálaszTörlésDe valszeg én csak a kisgyerekesekre figyelek.
Én azt látom hogy ha konfliktus kezd kialakulni mindkét anyuka igyekszik elterelni a gyerek figyelmét.
És nemrég rám is rám "akaszkodott" egy kislány aki a nagypapájával volt. A nagypapa ült a padon újságot olvasott a kislány meg odajött hozzánk nyávogni, nem is értettem hogy mit beszél a nagypapa meg messziről kiabálta - nekem - hogy mit mond a kislány, pl. hogy a zöld labdát akarja, ilyenek. Egy idő után hülyének és süketnek tetettem magam majd egy másik anyuka - látszólag - örömmel a saját kisfia mellé pátyolgatásba vette ezt a kislányt. Ha belegondolok hogy 2500 Ft a bébiszitter óradíja, senki gyerekét nem vagyok hajlandó szórakoztatni (csak az autó alól húznám ki ha úgy adódna).
hm. én egyszer szóltam rá más gyerekére, akkor is leordították a fejemet, hogy mit képzelek, és jönnek, kinyírnak, kicsinálnak, csak három éves a gyerek, hogy merek rászólni (játszóházban volt, a lány - két évesen - szépen levette a cipőjét, egymás mellé pakolta, ahogy tanulta, erre jött a kisfiú, és azonnal szétrugdosta az összes cipőt. én meg szóltam, hogy legyen szíves hagyja abba, és próbáljuk meg visszapakolni, ahogy volt. ... szomorú. a gyerekeim rettegtek. többet oda nem megyünk.
VálaszTörlésSzerintem en azert sem szeretnek raszolni mas gyerekre, mert utalom, ha az enyémre más rászól. Majd én megoldom :)
VálaszTörlésNem tudom, nekem nincs bajom ezzel, ha jogos, h valaki az én gyerekemre szól.
Törlésmindenkinek más a tűréshatára :)
VálaszTörlésCsak kicsit off: Carnage cimü film megvan? (Jodie Foster, Kate Winslet, stb)
VálaszTörlésArról szól, hogy 2 gyerek gyepálta egymàst a játszótéren és a 2 szülöpár talalkozik késöbb, hogy civilizáltan megbeszéljék a történteket. De a helyzet elég hamar elfajul.... nagyon klassz film :)
Láááááttam :-DDD
VálaszTörlésIsteni volt, nagyon tanulságos :))
Még anno láttuk, amikor a Polanski-film kijött (2011? 2012?) egy olyan párral, akik szintén évek óta küzdöttek gyerekért. Z. a film végén viccesen, de baromira nem diplomatikusan megkérdezte tőlük: - Na, mikor fogunk mi is így veszekedni? (arra célozván, hogy mi nyilván nem süllyednénk ilyen mélyre, de tök kellemetlen volt, mert akkor a csaj már elmúlt 40)
És úgy alakult, hogy kevesebb mint egy év korkülönbséggel, nekik is meg nekünk is fiunk született :))) Most már semmi nem áll az útjába annak, h lehányjuk egymás dohányzóasztalát ;-)
😀😁😂
Törlés:DDD
Törlés