Helyszín: Decathlon. Szereplők: két fáradt szülő és egy nyafogó kilencéves gyerek.
Elsősorban azért mentünk, hogy sídzsekit vegyünk Boninak, mert a legutóbbit már rég kinőtte, de aláöltözet és sízokni is jó lenne neki, és nekünk megunknak kis kell ez-az. Mindezekre van összesen negyven percünk egy kifosztott üzletben, ahol a legtöbb cucc már csak XS-es vagy L-es méretben kapható. Meleg van, cipeljük a kabátjainkat, hárman háromfelé szeretnénk szétnézni. Boni már indulás előtt elhatározta, hogy kapni fog (!) egy digitális órát a múltkori helyett, ami beázott az usziban és a másik kettő mellé, amelyekkel addig-addig játszott az iskolában, míg a tanár meg nem tiltotta neki, hogy bevigye tanórára.
Én a gyerekrészleg felé vettem az utat, hogy túlessünk a sídzseki és a sínadrág beszerzésén, anélkül ugyanis biztosan nem tudunk útnak indulni. Ha sikerül gyorsan kiválasztani egy viszonylag normálisat, jó méretben, a többi cucc talán már nem lesz probléma. Végre találunk egy jó rikító színűt, amiben lehetőleg messziről felismerjük majd Bonit, amikor a pálya mellől fogjuk nézni, ahogy a síoktató felviszi a gyereket a sílifttel. Rémálmom, hogy elveszítem szem elől. Pont ezért végül is úgy döntöttünk Z-vel, hogy nem csoportos, hanem egyéni síoktatásra iratjuk be, így valamelyikünk mindig ott lehet vele.
Ráadom a látványosan nyűglődő gyerekre (menne már az órákhoz) a dzsekit: iszonyú dögösen áll rajta, szuperul megy a kék szín a gesztenyebarna szeméhez. Gyönyörködöm benne. Persze ugyanilyen jól állt neki a piros is legutóbb, szóval gyanítom: bármit adnék rá, el lennék ájulva. Z-vel együtt másodpercekig meghatottan csodáljuk: milyen szép, milyen erős, milyen nagy! Hogy csináltunk egy ennyire tökéletes gyereket mi ketten?
A probléma akkor kezdődött, amikor megkértem Bonit, hogy vegye fel a sínadrágot is. Abból nem mertem látatlanban 12 éves méretet venni. Boni viszont, látván, hogy megy az idő, félni kezdett, hogy nem tudja kiválasztani az óráját. Nem tökölhettünk sokáig, mert a szolfézs 16 órakor kezdődik, és még oda is kellett érni. Egyébként emiatt még az is megfordult a fejünkben Z-vel, hogy két autóval jövünk a Decathlonba, hogy ha esetleg nagyon elhúzódik a dolog, én tudjak maradni fizetni. Végül elvetettük ezt az ötletet, remélve, hogy negyven perc alatt mindent el tudunk intézni.
Boni viszont továbbra sem akarta felvenni a nadrágot. Ott álltam, karomon a kabátommal, az ő kabátjával, a kiválasztott sídzsekivel, és könyörögtem a gyereknek, hogy fáradjon már el a fülkékhez. Boni puffogva, mogorván elindult. Éreztem, hogy diplomatikusnak kell lennem, mert ha eldurran az agyam, akkor az ő fejében meg megköt a gipsz, és az istennek sem fogja levenni a bakancsát – ergo nem fogunk tudni semmit sem venni, és még szolfézsról is el fog késni.
Az öltözőben mérgesen és duzzogva lerúgta magáról a bakancsot, felráncigálta a sínadrágot, kijelentette, hogy jó a méret! és már vette is volna le. Amikor megkértem, hogy várjon még egy picit, hadd nézze meg az apja is, és hadd kérdezzem már meg az eladót, hogy tényleg ez a méret kell-e, belekalkulálva azt, hogy kell még alá harisnya is – azt már tényleg nem mertem kérni Bonitól, hogy harisnyában próbálja a nadrágot – és Boni erre elkezdett fejeket vágni... akkor azért megint elgondolkodtam az egész szitun.
Basszus, mikor lett volna nekem lehetőségem gyerekként síeleni?! Egyáltalán: februárban elutazni valahová, családdal, szállodába? Soha! Sőt, természetesen arról sem álmodozhattam soha, hogy egy sima szerda délután a szüleimmel csak úgy vásárolgatunk valahol – egy komplett síöltözetet ráadásul! Egy fél pár síkesztyűt nem tudunk volna megvenni! Elgondolkodtak-e valaha a szüleim azon, hogy egyéni vagy csoportos síoktatásra irassanak-e be, hogy két autóval induljanak-e útnak valahova csak azért, hogy különórára is le tudjanak szállítani időben? (nem és nem!) Próbált-e diplomatikusan viselkedni velem az anyám, csak azért, hogy nekem aztán mindenem meglegyen?
Persze rengetegszer szoktam ezekről beszélgetni Bonival, csak hogy megértse: extrán kivételezett helyzetben van. Természetesen nem érti, hogyan is érthetné. Én magam is kivételezett helyzetben voltam kilenc évesen, az anyámnak ugyanis nem voltak Barbie babái, matricái, Commodore 64-e, sőt, fürdőszobája vagy saját gyerekszobája sem volt. Természetesen hiába mesélte.
De megint kiszaladt a számon Boni előtt, mert nem bírtam megállni, mert nap mint nap el vagyok képedve azon, hogy egy mai gyereknek mindene megvan, és mégis elégedetlen. Ott térdepeltem tehát a gyerek előtt a nadrágot vizsgálgatva, amikor felkiáltottam:
– Jaj, istenem, Bonikám, tudod, hogy mennyire szerettem volna síeleni gyerekkoromban! Örülj neki, hogy te mehetsz! Igazán semmiség, ha ehhez fel kell próbálni egy nadrágot...
Csípőből érkezett a kegyetlen és önző válasz, amelyre csak egy gyerek képes:
– Te akarsz menni síelni, mama, nem én! – mondta foghegyről, tudván, vagy legalábbis gondolom, hogy tudta, hogy természetesen bárhogy viselkedik is, bármi történjék is, a két bolond, akik a szülei, mindent megtesz és meg is fog tenni azért, hogy egész gyerekkorában kényelmes, meleg és biztonságos öltözetben tudjon magán síórákat venni a francia Alpok egyik vagy másik divatos síparadicsomában, és ehhez minden diplomáciai érzéküket bevetik és minden megoldást átgondolnak, és fagyoskodva állnak akár két órán keresztül a pálya szélén, hogy közben mint az idióták, lefotózzák és levideózzák a gyönyörű, nagy növésű, erős, gesztenyebarna szermű, kékdzsekis, elkényeztetett gyereküket.
Aki még az órát is megkapta végül a Decathlonban.
