Mire való az általános iskola első osztálya?

1) Az iskola intézményének megszerettetésére, sikerélmények szerzésére

Ha valakinek a világon jó tesz az intézményesített, kissé poroszos stílusú, sok szabállyal teletűzdelt francia első osztály, akkor az Boni. Neki szüksége van egyrészt az állandóságra (hiszen tök sok idő, míg megszokja az embereket, helyzeteket), másrészt a szigorú keretekre (bizonyos dolgokat csak parancsszóra tesz meg), és arra, hogy mindenki egyenlő elbánásban részesüljön (tehát ő se húzhassa ki magát a feladatok alól, pl. versmondás az osztály előtt). Nyilván van (rengeteg) hibája az oktatási rendszernek, a tanítónőnek stb. de amíg Boni az egészet úgy ahogy van, szereti, szívesen jár, akkor csak nem lehet olyan nagy baj az iskolával.

Amit a tanítónő mond, az maga az oltári szentség; amióta pl. szólt nekik, hogy 30 mp-ig kell kezet mosni, azóta nem kell Boninak könyörögnünk, hogy járuljon a csaphoz és kegyeskedjen megmosni a kezét. (Ezen felbuzdulva megkértem a tanítónőt, hogy beszéljen már nekik a köszönés fontosságáról, Boni ugyanis még mindig bojkottálja a köszönést).

Mióta rájött, hogy a legjobbak közé tartozik, még az önbizalma is megnőtt – neki, aki nyáron még azért könyörgött, hogy tanítsam meg olvasni, mert szerinte nem fog sikerülni neki az iskolában!  Szóval ebből a szempontból egy 10-es skálán maximumot adok az első osztálynak.

2) Tanulni megtanulni

Szerintem ennek az alapvető készségnek a szempontból is elég jól teljesít az iskola: átláthatóak a követelmények, mindig van házi feladat (általában pénteken tudjuk meg őket, a következő hét egyes napjaira lebontva). A múzeumban, moziban stb. látott-hallott dolgokat később átbeszélik, nem felejtődik el. Van rendszer a tanulásban, egymásra épülnek az anyagok, az olvasmányok. Bár most, hogy Boni megkapta a féléves bizit, és kérte, hogy olvassam föl neki hangosan az ódákat, amelyeket a tanítónő zengett róla, majd pökkhendin kijelentette, hogy naná, hogy ő az egyik legjobb, akor azért fölhúztam a szemöldökömet. Fontos lenne, hogy megértse: ez egyáltalán nem biztosan lesz mindig így. Első osztályban jól teljesíteni nem nagy kunszt. Majd akkor legyen ilyen nagyképű, ha súlyos erőfeszítések árán éri el ugyanezt az eredményt! Szóval emiatt nem adok maximumot az iskolának, csak 8-at.

3) Konkrét tudás elsajátítása

Ez a francia módi egyértelműen a felzárkóztatásra, nem pedig a tehetséggondozásra helyezi a hangsúlyt. Boni lazán meg tudna tanulni kétszer ennyi anyagot is. De végül is, nem bánom, elég az, ha év végére megtanulja az alapvető dolgokat, senkiből nem lesz vegyészmérnök vagy társasági jogász már az alsó tagozatban – ráér később is, nem? (Feltéve, hogy az első és a második pont szerinti szempontok teljesülnek) Amúgy pedig elképesztő idő megy el a helyesírásra.

Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a hangszeren játszás és a jó színvonalú idegennyelv oktatás nem kötelező, mert ezzel pont olyan tudást és készségeket tudnának elsajátítani, amelyre később már nem lesz lehetőségük (ellentétben a vegyészmérnökök és társasági jogászok tudásával, ami később is megszerezhető). Szerencsére az úszástanulás benne van a programban, most kezdik márciusban. Ez Boninak külön jó lesz, mert nagyon szereti az uszodát, viszont még soha nem engedte, hogy úszásórára egyénileg beirassam (ahogy semmilyen más különórára sem akart még soha járni). Úgyhogy 10-ből 5 pont.


4) Nemzethez tartozás

Nekünk ez azért olyan fontos, mert egyrészt Boni itthoni világa eléggé olyan, mint egy kis Magyarország, másrészt pedig nagyon nem szeretném, hogy Bonikám amolyan országok között lebegő, gyökértelen kozmopolita legyen (mint amilyeneket látok azért a közvetlen környezetemben, és általában ezek problémás esetek). Vártam már, hogy kiütközzön benne a gall vér is – jól sikerült, partiotizmus szempontjából az iskola 9/10 pontot kapott. Francia történelem, a városunk története, a köztársasági mottó: ezeket mind-mind érintették az első félévben. Azért nem adtam 10 pontot, mert sajnálom, hogy a kötelezően megtanulandó versek nem egységeseg az országban – milyen jó már, hogy egy velem egykorú magyar bármikor be tudja fejezni azt a mondatot, hogy Ej mi a kő...!



Ezek persze csak a mi, saját szempontjaink egy átlagos gyerekre szabva, akinek inkább magatartás-, minstem tanulmányi problémái vannak. Egy csomó minden másra nem alkalmas ez a suli, pl. életreszóló barátságok kötésére, de nincs például egyénre szabott tanmenet, különleges figyelem sem.

Mások titkai, és a jóértesültség ára

Valami lehet az ábrázatomban – talán annak visszatükröződése, hogy megbízható vagyok és tudom tartani a számat – ami miatt különböző emberek egyre-másra mindennemű titkokat bíznak rám. Munkahelyi pletykák, korai terhesség, vetélés, megcsalás, sőt, egyszer egy barátnőm azt is elárulta, hogy az unokatestvérének a legkisebb fia nem a férjétől van...!

De nem csak az őszinteség látszódhat rajtam, valószínűleg az is ki van írva az arcomra, hogy baromi kíváncsi is vagyok – egészen addig, amíg el nem mondják azt a bizonyos hétpecsétes titkot. Utána már bánom az egészet, nem is kellett volna megtudnom semmit. Ahhoz fogható érzés ez, mint amikor valaki fogyókúrázik, és egészen addig élvezi a csokitorta zabálását, amíg az utolsó morzsáig be nem falta – utána már szánja-bánja a dolgot, legszívesebben visszacsinálná.

A múltkor is gyanútlanul mentem végig a folyosón, le a kávézóba, amikor is találkoztam egy rég nem látott kolléganőmmel. Az első öt percben („Hellóó, hogy vaaaagy”) kiderült, hogy nincs jól, mert valamiféle munkahelyi zűrbe keveredett, amiről nem mondhat semmit. De persze ha tudok titkot tartani... valószínűleg ekkor ült ki az arcomra az a bizonyos „megbízható barátnő” ábrázat, és hallottam magamat hangosan tiltakozni, hogy de, basszus, én aztán nem mondok tovább senkinek semmit, nyugodtan öntse csak ki a lelkét!

És további öt perc múlva már mindent tudtam. Annyira nem volt azért izgi, amennyire nehézzé vált utána a dolgom. Mert tényleg nem mondok senkinek semmit, mindaddig, amíg erre az utasításra emlékszem. Egy-két év múlva már a fene sem emlékszik arra (főleg ilyen sok titok után, amenyek mind őrzője vagyok), hogy ki mit tud(ott). A barátnőm unokatestéréneki kisfiára vonatkozó tudás pedig annyira borzalmas (a tény is, és az is, hogy én ezt tudom, és hogy az apuka nem), hogy évekig minden erőmmel próbáltam elfelejteni, sikertelenül. A barátnőm viszont simán elfelejtette, hogy nekem megmondta. Én meg nem tudom, hogy ki más tudja még, hogy én tudom!

És amit legfőképpen utálok, amit megalázónak, már-már hazugságnak tartok: hogy úgy kell tennem (tettetnem magam), mintha nem tudnék valamit, amit pedig épp most árult el valaki („Tamkó, elmondom, de ne tudj róla, játsszd meg a meglepettet, ha kiderül!”). Épp a hét elején kellett ilyen művi meglepett arcot vágnom, amikor elmondott valaki valamit, amit már mástól jóval korábban megtudtam. Nagyon nem éreztem fairnek magamat azzal a személlyel szemben, aki a hírt közölte (és amiről már napokkal előbb tudtam, hogy közölni fogja). Ráadásul, mivel utólag úgyis mindig minden kiderül, valószínűleg egyszer a tudomására fog jutni, hogy én tudtam, amiről ő azt hitte, hogy nem.... és akkor hogyan fog visszagondolni az én tettetet meglepődésemre? Hogyan fog bennem ezek után megbízni? (sehogy)

Két tanulságot vonok le a jövőre nézve: először is, ha nem akarom, hogy valaki bármit is megtudjon rólam (pl. ennek a blognak a létezését), nem szabad senkinek sem elmondanom – mert a legtöbb ember basszus, iszonyú közlékeny. Ennek a tanulságnak további alpontja: e-mailben csak olyan infót szabad elküleni, amit az egész világ orrára nyugodtan ráköthetek. Számolatlan olyan továbbküldött e-mail lapul ugyanis a postaládámban, amit azoknak az embereknek a tudta nélkül küldött nekem valaki tovább, akik írták (még olyan is van, amiben kerek perec bele van írva: NE TERJESZD! – nekem továbbítva).

Másik tanulság: ellen kellene tudnom állni azoknak a helyzeteknek, amikor valaki éppen titkot kíván rámbízni. Ilyenkor mindig van (kell lennie) egy olyan pontnak, hogy azt mondhatom: bocsi, de én ezt majd akkor akarom megtudni, ha nyilvános lesz!!

Ciara

Nem vetekedhetek a napi sajtó kattintásvadász fotóival, de azért elmondom és megmutatom, hogy Bonikámék iskolájával szemben (az út túloldalán) egyszerűen kicsavart egy fát a szél!

Összetörte a kaput, és az ágak rázuhantak egy közelben parkoló autóra. Ez vasárnapról hétfőre virradóra történt, micsoda zaj lehetett! Hétfő reggel már fűrészelték a fát, mert keresztben hevert az utcán (ekkor csináltam a képet). Érthetetlen, hogy ezek után a gyerekeket a rendes ügymenet szerint ma is kivitték az udvarra, pedig leszakította az ember fejét a szél (átsüvölt a lakáson is).

Otthon a Google Maps-en megnéztem, milyen volt ez a fa, mert persze ki emlékszik már arra, és őrület, mert teljesen egészségesnek tűnik ezen a fotón:

 

Mi, kapitalisták (meg az Anna és a Balázs)

Papíron olyan egyértelmű és könnyen kivitelezhetőnek tűnő volt a tervünk: veszünk egy lakást Budapesten és kiadjuk. Így a befektetett pénzünk valamennyire kamatozik (talán többet is, mint a bankban) és Boninak lesz egy saját kis lakása egyetemista korában. Több mint húsz éve bérelek (bérelünk) lakásokat különböző városokban, igazán nem lehet nagy kunszt a kiadás sem!

Aztán a valóságban nem így van, mert megjelent egy pár, Anna és Balázs, aki, mint mondják, szeretnék kibérelni a lakáskát. Amint név (nevek) kapcsolódnak a „kiadás” fogalomhoz, tökre megváltozik minden. Te jó ég, mi leszünk a kemény háziurak, akik bizonyos dolgokat megtilthatnak egy (lehet hogy nagyon szimpi) párnak, másokat meg kötelezővé tehetnek nekik! A mi lakásunkban fognak valakik élni, tanulni, szeretni, szeretkezni, veszekedni, kibékülni, vendégeket hívni stb., stb.! És átküldték a fizetési kimutatásaikat, nekem, egy tök vadidegennek! Úgy érzem magam, mint valami intézmény, szervezet, akikhez papírokat kell benyújtani, aki ez alapján kedvező vagy kedvezőtlen döntést hoz, hatást gyakorolva ezáltal két ember életére.

És egyezkedni kell – ők ezt meg ezt kérik (pontokba szedve), nekünk meg diplomatikusnak kell lennünk, udvariasan érdekérvényesítenünk, el kell találni azt a hangnemet, ami határozott, de kedves. Egyszerre kell jóhiszeműnek és bizalommal telinek lennünk, ugyanakkor kőkeményen, mindent szerződésbe kell foglalnunk. Nem is olyan könnyű ezen az oldalon állni!

És mi van, ha tönkreteszik, lelakják, zavarják a szomszédokat, ki sem költöznek? Minden főbérlő rémálma. De hát annak tudatával vágtunk bele, hogy ez is benne van a pakliban. Kockázat nélkül nincs nyereség stb. – ismerjük az elméletet.

Gondolom majd beletanulunk. Az adminisztrációba is, meg az érzésbe is, hogy tehetős tulajdonosok vagyunk, akik bérbe adnak (amúgy egy kicsit még irigylem is őket – én is úgy szeretnék ott lakni egy picit!). Ahhoz hasonlít az érzés, amikor 10 éve megvettem az első (és azóta is első) kocsimat: átutaltam azt a rengeteg pénzt, elhoztam a kocsit a márkakereskedőtől és leparkoltam a ház előtt. És napokig nem tértem magamhoz, hogy az a csomó pénzt most védtelenül ott hever kint az utcán.

Félreértelmezett idegengyűlölet

A hétvégén (!) a férjem egy Párizs (!) közeli autópálya-pihenőn szeretett volna megállni tankolni és enni valamit, amikor is észrevett egy kínai turistákkal teli buszt a parkolóban. Mondanom sem kell, megállás nélkül hajtott tovább, pedig nem fél(ünk) különösebben (úgy értem: nem pánikolunk) a koronavírus hallatán, de azért mégiscsak jobb az óvatosság. Hétfőn lement itt a patikába, többek között maszkot szeretett volna venni (nem kapott), és a patikus nőnek nevetve mesélte a kínai turistás esetet (jól ismernek minket a gyógyszertárban), a végén a következő keresztkérdést inzézve a nőhöz:

– Most mondja meg őszintén, maga megállt volna a helyemben?!

Mint kiderült, a nő egyáltalán nem nevetett, hanem fagyos arccal válaszolta:

– Igen. A férjem kínai!

Szó szót követett, és Z. bosszúsan jött haza, azzal, hogy őt egészen egyszerűen rasszistának nézték a patikában. Ez a szó így konkrétan el is hangzott. Döbbenten néztünk egymásra. Hogy lehet ezt ennyire félreérteni? Hiszen Z.-nek semmi baja a kínaiakkal, se más ázsiaiakkal, nem tartja sem alacsonyabb rendűnek őket, se magasabb rendűnek saját magát, nem számolgatja a kromoszómákat semmiféle tudományosnak álcázott elmélet jegyében – egyszerűen csak nem akart olyan emberek közelébe kerülni, akik Kínából érkeznek, legyenek ők franciák, kínaiak vagy más állampolgárságúak (hogy a faj szót még véletlenül se említsem), de semmi baja mondjuk az itt élő kínaiakkal (ha épp nem fogadtak mondjuk Kínából érkező vendégeket a közelmúltban). Vagy egy másik példa: irodatársnőm nővére Kínában dolgozik, a napokban jön vissza Európába. Ha mondjuk az említett irodatársnőm Magyarországra utazna, hogy találkozzon vele, én két hétig tuti nem megyek be az irodába – pedig kifejezetten szimpi lány a kolléganőm!

Aztán elmeséltem a turistás sztorit (kommentár nélkül) a barátnőmnek, aki, még végig sem mondtam, szintén a rasszizmust emlegette. Rájöttem, hogy valószínűleg azért téved mindenki ilyen otrombán, mert noha a tartalom teljesen más (az emberek területi alapú megkülönböztetése: Kínából jön-e vagy sem, beleszámítva persze a több ezer kiloméretes tévedés lehetőségét), a forma viszont ugyanaz, mint a fajgyülőlet esetén: kínaiakat látván rátapos a gázra. Nem lehetne más a reakciója akkor sem, ha megrögzött szélsőjobbos lenne!

(Arról persze, hogy jogos-e a félelem, nem is szóltunk, hiszen semmi köze ehhez a rasszista-e a férjem-témához. Hogy hipochonder és egészségügyi kérdésekben aggódós, az tuti.)

Egy másik analóg példával próbáltam elmagyarázni a barátnőmnek az okfejtése hibás voltát: tegyük fel, Boniék osztályában az egyik kisfiú tetves, és én azzal az istrukcióval küldeném el iskolába, hogy ne nagyon menjen közel ahhoz a kisfiúhoz (és azokhoz a kisfiúkhoz, aki mondjuk a hétvégén nála voltak szülinapi bulin). Ha történetesen az adott gyerek(ek) muzulmán(ok), akkor rasszista vagyok? Dehogy.

Rasszista az a napközis tanítőnő volt, aki az én időmben azzal riogatott minket (!!!), hogy a csoportba járó két cigány kislány (ikrek voltak, emlékszem) koszos, büdös, és biztos tetves is, inkább ne is menjünk a közelükbe.

Milyen igaz!

 

(Forrás)

Proust

Így negyvenen túl most jutottam el oda, hogy nem csupán kedvet kaptam, de végre a kellő erőt is megéreztem magamban ahhoz, hogy nekiálljak Proust regényciklusának olvasásához. Marcel Proust olyasmi helyet foglal el a francia irodalomban, mint mondjuk Shakespeare, Goethe vagy Dante az angol, német és az olasz irodalomban, azaz nagysága és jelentőssége elvitathatatlan, státusza megkérdőjelezhetetlen. Olvasni az utca embere nem igen olvassa, egyrészt a nehéz nyelvezet, másrészt a hossz miatt (hét kötet), ellenben az irodalmárok folyamatosan utalnak rá, viszonyítanak hozzá (pl. Kertész Imre is idézi). Mint olvasni szerető és a francia kultúrában járatos egyén, úgy gondoltam, tovább nem élhetek ebben az ignoranciában, egyszerűen tudnom kell, hogy végülis MIRŐL IS VAN SZÓ.

Zárójelben: talán azért is halogattam ennyire, mert Z., aki az első kettőt olvasta, nagyon utálta, állítása szerint „nem szól semmiről”, hacsak nem a 20. század eleji gazdag és semmittevő polgári és arisztokrata világról. Most, hogy túl vagyok az első könyvön, már látom, hogy ez egy teljesen téves olvasat, olyan, mint amikor Ottlikról valaki (a saját anyám!) azt mondja, hogy de tulképp az Iskola a határon az csak egy iskolai kamaszregény.

De vissza Prousthoz: hamar rájöttem, hogy olyan jól én franciául soha nem fogok tudni, hogy Proustot eredetiben olvassam, ezért megvettem otthon az első kötet legújabb (gyönyörű!!) magyar fordítását. Ezt használtam Fő olvasmányomnak, ebben haladtam a szöveggel, és időnként, két-három-négy oldalanként megnéztem egy-egy kifejezés, mondat vagy akár bekezdés francia eredetijét. Lassú és nehézkes volt így két könyvvel olvasni (főleg a vonaton!), de megérte, hiszen így bizonyosodtam meg végleg arról, hogy a francia tényleg túl nehéz (és túl időigényes) lenne, és arról is, hogy a fordító (Jancsó Júlia) micsoda elemző munkát végzett.

Azt kell, hogy mondjam, egy új Proust-rajongóval gazdagodott a világ: az első regény baromira tetszik. Kellett ehhez azonban az előző, olvasással töltött negyven év is. Húszévesen én sem azért olvastam regényeket, hogy megtudjam, milyen szögben világította meg a gyertya a lépcsőházat, miközben jött valaki fölfelé a lépcsőn. Ma viszont már azért olvasok szépirodalmat, hogy megismerjem azokat a szavakat és mondatokat, amelyekkel mindaz leírható, amit én is gondolok, érzek vagy látok (csak amit, tehetség és zsenialitás híján én magam nem tudok szavakba foglalni). Nem zavar, ha olvasás közben kvázi dolgoznom kell az olvasmányélményért, azaz megfejteni, értelmezni a szöveget. Pedig ez a Proust-féle visszaemlékezés, ami az érzékekből (íz, illat, tapintás) hívja életre az emlékeket, teljesen távol áll tőlem, nincsenek ilyen típusú gondolattársításaim. Mégis, ahogy (amilyen részletesen és pontosan) ír egy-egy templomtoronyról, kék szemről, viharról, szerelmi csalódásról, az elképesztő. És amire végképp nem számítottam: a humora. Amúgy pedig döbbentem vettem tudomásul, hogy én Nádas Pétert Proust nélkül próbáltam meg megérteni – egyértelmű, hogy ő is ezt a benyomásokra, nyelvre, érzékekre támaszkodó visszaemlékezésből dolgozik.

A proust-i mondatok pedig nem azért olyan nehezen érthetők, mert hosszúak, mint ahogy hittem. Tényleg vannak oldalakon átívelő mondatai, de ezeket én inkább a folyamatos előre- és hátrautalások, az érvelés bonyolultsága vagy a többszörös tagadás miatt találom nehéznek. Tény, hogy vannak olyan mondatok, amelyeken több percet is eltöltöttünk Z-vel (én a magyaron, ő a francián), mire együttes erővel kihámoztuk, hogy pontosan miről is van szó. Emellett pedig az is nehéz, hogy nem értjük a korabeli művészi vagy politikai életre tett hivatkozásait. A középső fejezet tele van szóviccekkel, ami magyarul nem mindig érthető (a fordító zsenialitása ellenére sem). De mindet összevetve, ez egy aranybánya, ahol rengeteg fontos mondatra bukkan az olvasó (sok ismerősöm egy-egy élethelyzetére tudnék belőle idézetet találni!). Nem krimiként izgalmas, ez gondolom már az eddigiekből is kiderült, de van benne történet, van benne szerelem, féltékenység, szó van benne, ahogy a címből is kiderül: az időről, amelyik múlik, és ami ellen nincs mit tennünk, kivéve az elfogadást, az emlékezést (és az írást?).