Proust

Így negyvenen túl most jutottam el oda, hogy nem csupán kedvet kaptam, de végre a kellő erőt is megéreztem magamban ahhoz, hogy nekiálljak Proust regényciklusának olvasásához. Marcel Proust olyasmi helyet foglal el a francia irodalomban, mint mondjuk Shakespeare, Goethe vagy Dante az angol, német és az olasz irodalomban, azaz nagysága és jelentőssége elvitathatatlan, státusza megkérdőjelezhetetlen. Olvasni az utca embere nem igen olvassa, egyrészt a nehéz nyelvezet, másrészt a hossz miatt (hét kötet), ellenben az irodalmárok folyamatosan utalnak rá, viszonyítanak hozzá (pl. Kertész Imre is idézi). Mint olvasni szerető és a francia kultúrában járatos egyén, úgy gondoltam, tovább nem élhetek ebben az ignoranciában, egyszerűen tudnom kell, hogy végülis MIRŐL IS VAN SZÓ.

Zárójelben: talán azért is halogattam ennyire, mert Z., aki az első kettőt olvasta, nagyon utálta, állítása szerint „nem szól semmiről”, hacsak nem a 20. század eleji gazdag és semmittevő polgári és arisztokrata világról. Most, hogy túl vagyok az első könyvön, már látom, hogy ez egy teljesen téves olvasat, olyan, mint amikor Ottlikról valaki (a saját anyám!) azt mondja, hogy de tulképp az Iskola a határon az csak egy iskolai kamaszregény.

De vissza Prousthoz: hamar rájöttem, hogy olyan jól én franciául soha nem fogok tudni, hogy Proustot eredetiben olvassam, ezért megvettem otthon az első kötet legújabb (gyönyörű!!) magyar fordítását. Ezt használtam Fő olvasmányomnak, ebben haladtam a szöveggel, és időnként, két-három-négy oldalanként megnéztem egy-egy kifejezés, mondat vagy akár bekezdés francia eredetijét. Lassú és nehézkes volt így két könyvvel olvasni (főleg a vonaton!), de megérte, hiszen így bizonyosodtam meg végleg arról, hogy a francia tényleg túl nehéz (és túl időigényes) lenne, és arról is, hogy a fordító (Jancsó Júlia) micsoda elemző munkát végzett.

Azt kell, hogy mondjam, egy új Proust-rajongóval gazdagodott a világ: az első regény baromira tetszik. Kellett ehhez azonban az előző, olvasással töltött negyven év is. Húszévesen én sem azért olvastam regényeket, hogy megtudjam, milyen szögben világította meg a gyertya a lépcsőházat, miközben jött valaki fölfelé a lépcsőn. Ma viszont már azért olvasok szépirodalmat, hogy megismerjem azokat a szavakat és mondatokat, amelyekkel mindaz leírható, amit én is gondolok, érzek vagy látok (csak amit, tehetség és zsenialitás híján én magam nem tudok szavakba foglalni). Nem zavar, ha olvasás közben kvázi dolgoznom kell az olvasmányélményért, azaz megfejteni, értelmezni a szöveget. Pedig ez a Proust-féle visszaemlékezés, ami az érzékekből (íz, illat, tapintás) hívja életre az emlékeket, teljesen távol áll tőlem, nincsenek ilyen típusú gondolattársításaim. Mégis, ahogy (amilyen részletesen és pontosan) ír egy-egy templomtoronyról, kék szemről, viharról, szerelmi csalódásról, az elképesztő. És amire végképp nem számítottam: a humora. Amúgy pedig döbbentem vettem tudomásul, hogy én Nádas Pétert Proust nélkül próbáltam meg megérteni – egyértelmű, hogy ő is ezt a benyomásokra, nyelvre, érzékekre támaszkodó visszaemlékezésből dolgozik.

A proust-i mondatok pedig nem azért olyan nehezen érthetők, mert hosszúak, mint ahogy hittem. Tényleg vannak oldalakon átívelő mondatai, de ezeket én inkább a folyamatos előre- és hátrautalások, az érvelés bonyolultsága vagy a többszörös tagadás miatt találom nehéznek. Tény, hogy vannak olyan mondatok, amelyeken több percet is eltöltöttünk Z-vel (én a magyaron, ő a francián), mire együttes erővel kihámoztuk, hogy pontosan miről is van szó. Emellett pedig az is nehéz, hogy nem értjük a korabeli művészi vagy politikai életre tett hivatkozásait. A középső fejezet tele van szóviccekkel, ami magyarul nem mindig érthető (a fordító zsenialitása ellenére sem). De mindet összevetve, ez egy aranybánya, ahol rengeteg fontos mondatra bukkan az olvasó (sok ismerősöm egy-egy élethelyzetére tudnék belőle idézetet találni!). Nem krimiként izgalmas, ez gondolom már az eddigiekből is kiderült, de van benne történet, van benne szerelem, féltékenység, szó van benne, ahogy a címből is kiderül: az időről, amelyik múlik, és ami ellen nincs mit tennünk, kivéve az elfogadást, az emlékezést (és az írást?).