További világméretű probléma

Az új szandálom által - a bőr és a talp között létrejövő vákuum következtében - kiadott NAGYON kellemetlen hangok....

Eljött az a pillanat...

... amikor TÉNYLEG nincs nagyobb problémám ez életben, mint hogy...

...sikerül-e úgy bepakolnom a bőröndbe, hogy minden fölső passzoljon minden nadrághoz és szoknyához...!

Hét. Hét! (7, sept, seven, sieben)

Olvasom, hogy Ez EB vezetői posztjára jelölt nőnek (orvos, politikus) hét gyereke van. És nem térek magamhoz! OK, lehet hogy olyan helyzetben volt, hogy világéletében soha nem kellett főznie, takarítania, gyereket pelenkáznia, gyerekhez éjszaka kelnie, különórára kísérnie stb. mert megcsinálták helyette mások. De ezeket a másokat (szakácsnő, takarítónő, baby-sitter) valakinek koordinálnia is kell, nem?

Jó, lehet, hogy még ilyen koordinációs feladatokat végző bejárőnője is volt. De még akkor is; hét kisgyerektől lefektetéskor elbúcsúzni (puszi, ének, betakargatás, kérdésekre válaszolgatás stb.) legalább egy óra! Ugyanígy, ha fogoroshoz nem is kísérgette őket (mert a német gyerekek vígan járnak szimpi fogorvoshoz önállóan :))), de biztos ott kellett lennie az évvégi balettelőadáson vagy zongoravizsgán! A politika magas polcain tevékenykedő embernek erre hogyan van ideje?

Vagy nem is az idő; tegyük fel, hogy 4 órát alszik naponta (vannak ilyenek). Hanem a folyamatos észben tartása a dolgoknak: az egyik gyerek szerelmes, a másik összeveszett a harmadikkal, a negyedik nem találja a helyét a világban, az ötödik folyamatosan beszélni szeretne, a hatodik pont, hogy ki sem nyitja a száját, a hetedik pedig mondjuk rossz társaságba keveredett. Még ezt végiggondolni is hosszú! Hát még a problémákat kezelni, vagy elvonatkoztatni, és másra koncentrálni. Nekem egyetlen gyerekkel is néha annyira máshol jár az eszem, hogy a hamut is mamunak fordítom! (lásd export vs. import).

Szóval, le a kalappal a nő előtt, én erre képtelen lennék. Látom Z. húgának a családját (hat gyerek), hogyan működik: a leszűkebb karácsonyi vacsorán is min. 32-en vannak (képzeljétek el a logisztikát!), minden hónapban van három születésnap, és Anne-nak mindig van valami dolga a (már felnőtt) gyerekei körül: vízumigénylés, ingatlanosnál képviselni egymást, gyerekfelvigyázás, utazásszervezés, köremailekre válaszolni, gyerekruhákat csereberéni stb. stb.!

Egy elkényeztetett gyerek a fogorvosnál (majd az étteremben)

– Nem fog fájni. – jelentette ki a nő. Haha, miért jönnek még mindig ezzel az ősrégi, hazug szöveggel? Ki hiszi ezt el? Boni biztos nem. A kezelés, fájdalomküszöbtől és sztessztűréstől függően igenis fájhat, még egy felnőttnek is!

– A gyereknek egyedül kellene bejönnie a rendelőbe. – folytatta. Én elhiszem, hogy a francia gyerekek 99,9%-a be tud menni szülők nélkül, de az én fiam nem. Ha mi nem kísérhetnénk be, a mai napig nem lenne megcsinálva a lyukas foga (ami sajna újra fáj neki, ezért voltunk ott).

– Ön fél a fogorvostól, asszonyom, és ráragasztja a fiára a félelmet! – lendült támadásba. Nálunk viszont nem igazolódik be az a tudatalatti átvitel. Boni – hiába RETTEGEK a bottal szaladgálástól – vígan szaladgál bottal; vagy: anno nagyon tartottam az ovikezdéstől (eléggé érett-e?) – neki meg sem kottyant. Ja, amúgy meg: nem félek a fogorvostól.

– Egy ekkora gyereknek már egyedül kell fogat mosnia. Ezzel a nézettel is szembeszállnok: hiába ügyes a fiam, eléggé lusta is tud lenni. Ha ő mosná a saját fogát, szerintem több lyukas foga lenne.

– Jobban kellene mosni hátul a fogát. – jelentette ki ezután a fogorvos, teljesen ellentmondva saját magának (lásd előző mondat)

– Nincs egy kicsit elkényeztetve a fia? – játszotta ki az utolsó ütőkártyáját. De ez meg megint definíció kérdése. Ha elkényeztetésnek hívjuk azt, ha egy ötéves gyerek annyi puszit kap a szüleitől, amennyit csak akar, ha az ő igényei szerint alakítják a szülők a nyári szabijaikat, ha dugig van a (saját!) szobája játékokkal, könyvekkel, ruhákkal, ha egészséges és finom ételeket kap, ha minden péntek délben étteremben ebédel az apjával, ha gyakran megy friss levegőre, biciklizni, uszodába, kirándulni, ha kísérgetik az oviba(-ból), ha mindkét kocsiban van nekivaló gyerekülés, ha rendszeresen mesélnek neki (fejből és könyvből), ha saját fényképalbuma van, a születése óta készült legjobb fotókkal, ha komolyan veszik a problémáit, nehézségeit és félelmeit, ha stresszmentes környezetben, a lehető legkevesebb fájdalommal kívánják neki lehetővé tenni a fogorvosi kezeléseket – akkor igen, Boni el van kényeztetve. SZERENCSÉRE!!

Miután a nő a tízperces konzultáció során elénk tárta megfellebezhetetlen véleményét – azaz hogy egy fogorvostól pánikba eső nő nevel itt egy mulya, félénk és félős kisfiút, aki ráadásul fogat mosni sem tud egyedül – még maradt jó 40 percünk az ovikezdésig. Éppen dél körül volt, beültünk hát a közeli étterembe. Sietve ebédeltünk. Már a desszertnél tartottunk, Bonit noszogatni kellett, mert el-elálmodozott, félő volt, hogy elkésünk, 13:45-kor zárják a kapukat. Ekkor belépett a fogorvosnő is az asszisztensével, és a következő látvány tárult eléjük: Z. épp sietősen, kanalanként adta Boni szájába a fagyit, csak hogy végezzünk már.

Egymásra néztünk, és elröhögtük magunkat. Most már soha nem fogjuk tisztázni a vádat, mely szerint egy önnállótlan és gyámoltalan gyereket nevelünk, akit még ötévesen is mi etetünk!

Egyik kutya volt, másik eb

A következő sztorit két szemszögből lehet elmeséni: az enyémből és a férjeméből. A helyszín ugyanaz: egy erdei földút, ahol én legelöl, a férjem 30 méterre lejjebb, Boni pedig kettőnktől egyenlő távolságban, középen gyalogolt. Épp indultunk volna kirándulni. Az egyes szereplők kedvét és motivációját jól tükrözte a sorban elfoglalt helye. Én folyton hátra-hátrafordultam (hogy mit tökölnek már), egyszer csak azt láttam, hogy két tehén méretű, fekete kutya rohan oda a semmiből, és ugatva támadnak a vékony kis Bonikámra, aki ijedtében sírva menekülni próbált.

Rögtön beugrott, hogy mit csinált a legutóbb Z., amikor szintén kirándulás közben messziről kutyaugatást hallottunk: a biztonság kedvéért magához vett egy botot. Egy pillanat alatt találtam egy jó vastag husángot, és üvöltve rohantam a kutyák felé. A következő percben már a kezemben volt a halálra vált gyerek (meg a husáng – emlékszem, milyen nehéz volt tartani a kettőt, miközben remegett a lábam), körülöttönk meg ott csattogtatták a fogaikat a vérengző fenevadak.

Na most Z. szerint ez az egész úgy történt (és noha sok mindenben nem értünk egyet, most vakon hiszek neki), hogy épp sétáltunk az erdőben, amikor kiszaladt az útra két aranyos, játékos kutyuska, és érdeklődve szaglászni kezdték Bonit. Ekkor, állítólag, józan eszemet veszítve, tébolyult rikoltással rohanni kezdtem egy idétlen bottal a kezemben a szegény kutyák és a síró gyerek felé. Azt mondta – és ritkán adja a fejét ilyen minősítgetésekre –, hogy ciki voltam.

Mindezt azért is tudom elhinni neki, mert utána megjelentek a kutyák gazdái, akikkel, remegő hanggal ugyan, de még én is váltottam egy-két szót, sőt, az egyik kutyát (a „bundásat” – mondta utána Boni) meg is simogattam. Készséggel elhittem nekik is és Z-nek is, hogy kevés kutya támad emberre. UGYANAKKOR, itt kell elmesélnem hogy a húgomat egyszer szétszaggatták volna a kutyák (éjszaka, Budapesten), ha épp nem járőröznek arra rendőrök, akik kvázi így megmentették az életét. Emlékszem arra is, hogy a mamám másnap felhívta a kapitányságot, és noha a húgom akkor már elmúlt 20 éves, mégis azt mondta elfogódott hangon, hogy meg szeretné köszönni, amit a kislányáért tettek.

Egyébként végiggondoltam ezt az egész kutyás ügyet, és rájöttem, hogy mi zavar bennük a legjobban: hogy odajönnek az emberhez, szaglászkodnak, dugdossák az orrukat, fittyet hányva az ember privát szférájára, kiszámíthatatlanul. Ha lenne, szívesen részt vennék egy több napos kiképzésen arról, hogy hogyan szereljünk le határozottan, de hatékonyan ismerkedni vágyó négylábúakat – mert teljesen egyetértek Z-vel azzal, hogy az elfutás nem a legideálisabb reakció (noha a legzsigeribb).

Boldogság

Egy rádióműsor végén a három meghívottnak arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy boldog-e.

A nő (középkorú színésznő-írónő) azt felelte, hogy boldog, mert a színházzal és az írással megtalálta azt a közeget, amelyben kifejezésre tudja juttatni a legbelsőbb lényét.

A fiatal pasi (író, zenész) is azt mondta, hogy boldog, mert felhagyott a csalással; már nem hord álarcot és nem akarja magát másnak láttatni, mint ami valójában.

Az idős pasi (orvos) szintén boldognak vallotta magát, mert míg – szerinte – a boldogtalanság és a szerencsétlenség magától jön, addig a boldogságért nap mint nap meg kell dolgozni, amit ő meg is tesz.

Nekem nincsenek ilyen fennkölt gondolataim. Én boldog vagyok, egyszerűen csak attól, hogy van egy kisfiam. És ez a tény búraként borul az életemre, vagy ha úgy tetszik, rózsaszín szemüvegként láttatja velem a világot. És minden más – hétvége, vakáció, egy jó könyv, munkahelyi kihívások, érdekes beszélgetések, finom ebéd, zene stb., stb. – csak plusz, többlet, ráadás, mondhatni tortán a hab (vagy a cseresznye, ahogy a franciák mondják), ami ha van, jó, ha nincs, nem baj. Önkifejezés, önbizalom vagy küzdelem – talán szintén szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltétele a boldogságomnak.

(A rádióműsorba meghívott vendégeknek mind vannak gyerekeik, lecsekkoltam a neten; a két első személynek ráadásul elég kicsik is!)

Hogyan szerezzünk öt kellemetlen percet magunknak és másoknak?

Tegnap egy barátnőmmel egy biobolt mellett mentünk el; térkép volt a kezünkben, turistának tűnhettünk; azok is voltunk. Megkerültünk egy ott parkoló furgont, és már pont mentünk volna tovább, amikor az autó mellől egy nő megszólított minket, a szavaira pontosan sajnos már nem emlékszem, de valami ilyesmit mondott:

– Nem szeretnének egy kis cseresznyét? Adok maguknak! Épp most szállítottam le a bioboltnak egy adagot, és maradt egy kicsi.

Egymásra néztünk Kathrinnal, ő tartózkodóbb, én viszont, ezek szerint nála (és a kelleténél is) mohóbb vagyok, úgyhogy sietősen azt válaszoltam:

– De, köszönjük!

Odamentünk az autóhoz, a nő kinyitotta, és megmutatta a ládákban fekvő, levelekkel együtt leszedett cseresznyét:

– Látják? Vannak benne rohadtak is, azt le kell szedni, én sem úgy adtam ám el a bioboltnak. Mennyit szeretnének? (megmarkolt egy adagot, ahol voltak cseresznyék, levelek és rohadások is, vegyesen) Egy egész ládával?

Itt Kathrin hezitált, mint utólag kiderült, ő egy maréknyi cseresznyére gondolt, amit eleszegetünk városnézés közben. Én viszont, talán az ingyencucc lehetőségétől megrészegülve, vagy ha megrészegülve nem is, de legalábbis a tenyeremet dörzsölve, jó kelet-európai reflexből (Kathrin barátnőm svájci) előre örülve annak, hogy csak így az ölünkbe hull egy ládikó biocseresznye, rávágtam:

– Igen!

A nő erre ránk néz, és azt mondja (szavaira pontosan megint nem emlékszem):

– A boltnak 10 euróért adom a kilóját, Önök mennyit...?

Azonnal világossá vált, hogy nem adniról van szó, hanem ELadniról, nem egy őstermelő kedvességről, amellyel a feleslegesség vált (vagy át nem vett) cseresznyéjét akarja odaadni az első arrajárónak, hanem egy biznisz vumenről, aki az utolsó rohadt (szó szerint és átvitt értelemben) cseresznyéjét is megpróbálja értékesíteni. A szituáció ekkor megkövetelte, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, mert másképp nem hátrálhattunk volna ki belőle, úgyhogy ezt válaszoltam, szégyenszemre:

– Mi azt hittük, ingyen szeretné nekünk odaadni.

Az ingyennél majd elsültem. Hogyan gondolhattam volna, hogy egy olyan világban élünk, ahol kedves nénikék akarnak szimpatikusnak lászó embereknek, egy nyári vasárnapon gyümölcsöt ajándékozni? Arra emlékeztetett a szitu, amikor Indiában cuki gyerekek mórikálták magukat édesen a fényképezőgépünk előtt, egyezményes jelekkel mutogatva, hogy fényképezzük csak le őket, majd amikor ezt mosolyogva megtettük, odajöttek hozzánk, és szintén félreérthetetlen nemzetközi gesztussal, azaz tenyerüket felénk tartva, kőkeményen behajtották rajtunk a fotó árát.

De azért én sem voltam annyira civilizált, mint Kathrin. Túl gyorsan csaptam le a kínálkozó alkalomra, túl nagy adagot (egy ládával!) szerettem volna. Amikor pedig NEM is szeretem a cseresznyét! (Na jó, az nem igaz: az összes gyümölcsöt szeretem, de a cseresznye az utolsó a sorban.)

De akkor miért...? Hát mert aki ezt az adag cseresznyét ilyen gyorsan, gondolkodás nélkül úgymond (mert hol mostuk volna meg?) elfogadni sietett, az a bennem élő lény volt, aki évekig nem tudott bármikor megvenni egy kiló cseresznyét, és akibe ez a csóróság annyira beléivódott, hogy néha fel-feltör, és méltatlan helyzetekbe kergeti. Viszolyogva (magamtól, a nőtől) sarkon fordultam, és még odavetettem:

– Nem akartuk cseresznyét VENNI. Viszlát!

Kathrin, évszázadok óta jólétben szocializálódott úrinő, értetlenül jött utánam, mérgesen füstölögtem neki, amikor utánunk kiáltott a nő: Na jó, odaadom maguknak ingyen!, mire én visszavakkantottam, hogy Nem kell! Pár perc múlva előttünk fordult be a kocsijával, kinézett az ablakon, én pont akkor kaptam föl a fejem: tekintetünk össztalálkozott. Ösztönösen elmosolyodtam, fölemeltem a kezem, intettem neki, ő szintúgy.

Azt hiszem, azt jelentette ez a köszönésféle, hogy: mindketten nívótlan módon bepróbálkoztunk, hát, nem jött össze.