1) Én Esterházy Péter könyveiből tanultam azt (pontosabban: én azt tanultam EP könyveiből), hogy mindent le lehet írni, mindenre vannak szavak. Nagy felismerés volt, amikor rájöttem, hogy bármi történjék is – ciki, kellemetlen, szomorú, felháborító stb. esemény –, szavakba lehet azt önteni, azaz el lehet úgy mesélni, hogy emberinek hasson; el lehet venni a dolog kellemetlen élét, a cikiből vicceset csinálhatunk, a szomorút könnyebb elviselni, a felháborítóban megtalálhatjuk az univerzálist. Arra is pontosan emlékszem, hogy a Harmonia Caelesis melyik részénél döbbentem rá a szöveg és az irodalom eme erejére. Kell ehhez persze egy olyan nyelvi virtuóz, mint EP volt (rémes ez a múlt idő), de a lehetőség megvan: szavakkal minden megmagyarázható, árnyalható, könnyebbé tehető, feldolgozható. (Hú, nem tudom, érhető vagyok-e.. De annak reménye, hogy egyszer ezt el tudjam magyarázni, vagy hogy valaki elmagyarázza ezt helyettem, FENNÁLL.)
2) Kiütközött a Z és én köztem létező nyelvi különállás: olyan érzésem van, mintha két külön világban élnénk. Soha nem fogja megérteni Esterházy irodalmi nagyságát, hiába a jóindulatú (néha: leereszkedő) igyekezet, amellyel meg szeretné érteni, miért is volt EP ennyire ünnepelt író, mi tette őt ilyen naggyá? Le is beszéltem egyébként arról, hogy fordításban olvasson bármit is: minek? Hogyan lehetne lefordítani pl. ezt a mondatot: „lévén ő egy hármasiker [...] az elbeszélőmód száma már jelzi is a tömör szomorúságot, mely az Olvasóra háramol”? Vagy ezt: „anyám akkor már terhes volt az öcsémmel, vagy áldott állapotban, ez csak később dőlt el”. Néha felsóhajtok és kiszakad belőlem, hogy ugye tudja, hogy a magyar irodalom 20 év EP-munkássággal lett szegényebb (ennyi mondanivalója gondolom még simán lett volna) és hogy ez behozhatatlan veszteség? Tisztába van-e vele, hogy mekkora csapás érte a magyarokat azzal (nem a fideszi magyarság, hanem az EP-magyarság értelmében használom ezt a szót), hogy soha többé nem olvashatnak új EP-köteteket? Erre csak megvonja a vállát, hogy „Balzac sem él már”. Így őrölgetünk szépen két külön malomban, én pl. Balzac zsenialitását nem érzem át, hiába olvashatom eredetiben.
3) Úgy érzem, mindent újra kell olvasnom, sőt: néha elfog az a gondoloat, hogy ha életem végéig Esterházy-t kellene olvasnom, akkor sem maradnék le semmiről.
4) Az általam olvasott nekrológok egyike sem tetszett. Az ember Esterházyól írván hajlamos lesz önkéntelenül is elesterházyasodni egy picit, annyira ragadós a stílusa. Az ÉS-ben találtam ezt a rövid részvétnyilvánítást, ami nekem a legjobban tetszett:
„A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének
elnöksége megtörten gyászolja Esterházy Pétert. Halálával nemcsak a kortárs
irodalmat érte pótolhatatlan veszteség, hanem a magyar közéletet is. Világirodalmi
rangú életműve, szabad, független szellemisége sokunk zsinórmértéke volt.
Feledhetetlen alakja innentől fájó hiányával lesz velünk.”
2016. augusztus 19., péntek
2016. augusztus 17., szerda
Munkahelyi teszt
Honnan ismerhetők föl azok az emberek, akik egy hónap nyaralás után tértek vissza az irodába?
Elfelejtették (-tük) a benti jelszavaikat!
De végülis ez volt a CÉL, hátnem?!
2016. augusztus 14., vasárnap
A millió dolláros (őskövület) bébi kimagyarázza magát
Régebben még a lépcsők is alacsonyabbak voltak, úgy bizony!
2016. augusztus 13., szombat
Szuvenírek
Pakoltam a régi cuccaim között, és mit találok?
Ezt meg a papám bányászta elő valami padlásról Boninak. Egyelőre a tekergetési funkciója jobban érdekli, mint a Mazsola, de eljön még az ideje ennek is!
Ezt pedig bv-től kaptuk, akinek ezúton is ki szeretném fejezni ÖRÖK hálámat. Boni imádja, ahogy anno én is imádtam!
2016. augusztus 7., vasárnap
Sz, zs, s, z és a hosszú magyar szavak
Ez a telefonbeszélgetés franciául hangzott el:
- Szia, na ott vagytok? Boni játszik? Simán odataláltál?
- Na, már akartalak hívni. Itt vagyunk egy játszótéren, de ez nem a Károlyi kert...
- Eltévedtél? Nem a Magyar utcán mentél be? Hol vagytok??
- Úgy mentem, ahogy montad. És ismerős is a hely. De ez a Tizsér Parkoló!
- Mi?? Egy parkolóban játszik??
- Nem, nyugi, játszótéren vagyunk, de az van kiírva, hogy Tizsér Parkoló... vagy Parkologató....
- Átnevezték a Károlyi kertet? Nem értem.
- Hát lehet, mert most az a neve, hogy Tizsér...
- ...na várj, mindjárt ott vagyok, most szálltam le a villamosról. Nem értek semmit. Megyek!!
Amikor odaértem a Károlyi kert bejáratához, alig bírtam abbahagyni a röhögést. Az volt kiírva: Tisztelt parklátogató!
Persze ha kicsit felemelte volna a fejét.... Ahelyett, hogy fura magyar szavakat próbált volna kisilabizálni....
2016. augusztus 5., péntek
Az én különbejáratú egzisztenciális kérdésem
Én már nem szeretem, ha fotóznak (ha fotózva vagyok) és nem igazán szeretek tükörbe nézni sem, mióta az évek múlása ennyire a külsőm rovására megy. Most viszont kicsit megnövesztettem a hajamat és göndören hagyom, sőt, kétoldalt még egy-egy csattal is megtámogatom, és így - ha nem is látom magamat szépnek - néha jó érzés fog el a tükör előtt. Az is előfordul néha, hogy meg vagyok leelégedve a látvánnyal!
Viszont! Amióta kicsit megnövesztettem a hajamat és göndören hagyom, sőt, kétoldalt még egy-egy csattal is megtámogatom, csupa negatív visszajelzést kapok mindenkitől. Hogy állítólag nem jó a frizurám! A férjem gyakran magától, azaz kérdezés nélkül is készségesen véleményezi, valahogy így: "MA ELÉG BÉNA A HAJAD". Egyszer kupánvágom. És mondom, ezt olyan napokon, amikor én boldogan bámulom a tükörképemet.
El kell döntenem, kinek szeretnék tetszeni: magamnak vagy a környezetemnek??
Viszont! Amióta kicsit megnövesztettem a hajamat és göndören hagyom, sőt, kétoldalt még egy-egy csattal is megtámogatom, csupa negatív visszajelzést kapok mindenkitől. Hogy állítólag nem jó a frizurám! A férjem gyakran magától, azaz kérdezés nélkül is készségesen véleményezi, valahogy így: "MA ELÉG BÉNA A HAJAD". Egyszer kupánvágom. És mondom, ezt olyan napokon, amikor én boldogan bámulom a tükörképemet.
El kell döntenem, kinek szeretnék tetszeni: magamnak vagy a környezetemnek??
2016. augusztus 2., kedd
Ennyit erről
Vasárnap tempolomban voltunk. Az úgy történt, hogy egy játszótéren akartuk megvárni Z-t, amikor egy szempillantás alatt hatalmas vihar kerekedett a semmiből. Gyorsan összepakoltam a vonatokat, autókat, szúnyogrisztót stb. és a közeli templom felé vettük az irányt Bonival. Már úgyis beszéltük, hogy bemegyünk egyszer - gondoltam. Fél szemmel azt még játszás közben is észrevettem azért, hogy a templom előtt szépruhában gyülekeznek az emberek, ezért mielőtt bementünk volna, lehalkítottam a telefont és küldtem egy üzit Z-nek: - Tempolmban vagyunk. Vihar!
Bent már énekeltek. Kicsi templom volt, talán max. ötvenen férhetnek el benne, így nagyon családias hangulat közepébe toppantunk be: rajtam viszont lenge nyári ruha, kezemben játszószerek, Bonin sapka (ezt levettem), megpróbáltam tehát a lehető legkisebbre összehúzni magam (magunkat) és a hátsó sorban leülni. Egy néni odanyújtott egy zsoltárkönyvet, Boni mohón elkapta, imád szolmizálni (lá-láááá! mi-szóóóó!). Meg is találtuk egyébként az éneket, még dudorásztunk is, amikor látom, hogy Z. folyamatosan hív telefonon.
Nem lehet ám őt lenyomni, mert nem adja föl. Amikor hatodszorra hívott, küldtem neki egy szigorú, ámde velős üzenetet: Mise! Akkor elhallgattak és kezdődött az istentisztelet. Örültem, hogy a kis pogány Bonikám egy ilyenen is részt vehet, és én is reméletem (mindig remélem), hogy érdekes lesz, esetleg megtérek: hát nem sokkal jobb lehet abban a biztos tudatban élni, hogy egyrészt nincsenek véletlenek, hanem eleve elrendeltetés van, másrészt pedig, mennyország is létezik, ahol a jó elnyeri a jutalmát? Ahelyett, hogy az ember (mint én) azt hinné, hogy döntéshelyzetek vannak, ahol bizony el lehet cseszni mindent, és hogy ráadásul aki meghal, azt "föleszik a férgek".
Szóval ott ültünk, én emelkedett hangulatban, Bonikám mint egy zsák bolha izgett-mozgott a térdemen, de Z. csak nem hagyta abba a telefonálást. Ezért én olyan diszkréten, amilyen diszkréten csak egy 50 fős, falusi istentiszteleten az ember csak megteheti, kikászálódtam a padból, és nagyon halkan, hogy legalább a lelkész ne hallja, fölvettem a telefont és ellentmondást nem tűrő hangon belesuttogtam: Mi van már?? Itt emberek imádkoznak!
Pár perc múlva megérkezett Z is csurom vizesen, akkorra már a második éneken is túl voltunk. Beült hozzánk a padba, végre együtt a család, ilyen sem volt még: egy vasárnapi istentiszteleten. Olyan békésnek, olyan magasztosnak éreztem magukat, ahogy ennek a kis falu pici templomának a padján ülünk sorban ezekkel a kedves éneklő emberekkel. Erre Z odasúgta nekem:
- Izé... tudod, vettem két doboz fagyit, félek hogy el fog olvadni a csomagtartóban... nem mehetnénk?
Bent már énekeltek. Kicsi templom volt, talán max. ötvenen férhetnek el benne, így nagyon családias hangulat közepébe toppantunk be: rajtam viszont lenge nyári ruha, kezemben játszószerek, Bonin sapka (ezt levettem), megpróbáltam tehát a lehető legkisebbre összehúzni magam (magunkat) és a hátsó sorban leülni. Egy néni odanyújtott egy zsoltárkönyvet, Boni mohón elkapta, imád szolmizálni (lá-láááá! mi-szóóóó!). Meg is találtuk egyébként az éneket, még dudorásztunk is, amikor látom, hogy Z. folyamatosan hív telefonon.
Nem lehet ám őt lenyomni, mert nem adja föl. Amikor hatodszorra hívott, küldtem neki egy szigorú, ámde velős üzenetet: Mise! Akkor elhallgattak és kezdődött az istentisztelet. Örültem, hogy a kis pogány Bonikám egy ilyenen is részt vehet, és én is reméletem (mindig remélem), hogy érdekes lesz, esetleg megtérek: hát nem sokkal jobb lehet abban a biztos tudatban élni, hogy egyrészt nincsenek véletlenek, hanem eleve elrendeltetés van, másrészt pedig, mennyország is létezik, ahol a jó elnyeri a jutalmát? Ahelyett, hogy az ember (mint én) azt hinné, hogy döntéshelyzetek vannak, ahol bizony el lehet cseszni mindent, és hogy ráadásul aki meghal, azt "föleszik a férgek".
Szóval ott ültünk, én emelkedett hangulatban, Bonikám mint egy zsák bolha izgett-mozgott a térdemen, de Z. csak nem hagyta abba a telefonálást. Ezért én olyan diszkréten, amilyen diszkréten csak egy 50 fős, falusi istentiszteleten az ember csak megteheti, kikászálódtam a padból, és nagyon halkan, hogy legalább a lelkész ne hallja, fölvettem a telefont és ellentmondást nem tűrő hangon belesuttogtam: Mi van már?? Itt emberek imádkoznak!
Pár perc múlva megérkezett Z is csurom vizesen, akkorra már a második éneken is túl voltunk. Beült hozzánk a padba, végre együtt a család, ilyen sem volt még: egy vasárnapi istentiszteleten. Olyan békésnek, olyan magasztosnak éreztem magukat, ahogy ennek a kis falu pici templomának a padján ülünk sorban ezekkel a kedves éneklő emberekkel. Erre Z odasúgta nekem:
- Izé... tudod, vettem két doboz fagyit, félek hogy el fog olvadni a csomagtartóban... nem mehetnénk?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)