Nincs valami jó könyved?

átverik, megverik, megkínozzák, megölik, megbetegszik a férje, meghal az anyja, depressziós lesz, kenyérlopásért kényszermunkára ítélik, bebörtönzik, ártatlanul kivégzik, reménytelenül szerelmes lesz, megcsalják, elhagyják, otthagyják, teherbe ejtik, koncentrációs táborba viszik, elüszkösödik a lába, vérhasban meghal az apja, kitör a forradalom, diktátor kerül az ország élére, hadat üzennek, leprás lesz a barátnője, három hónapig fekszik kórházban, lebénul, impotensé válik, megőrül, éhezik, bogárrá változik, még egy alma is belefúródik a hátába, tüdőbajos lesz, elveszti minden vagyonát, elüti a vonat, elektrosokk-terápiát kap, lehallgatják, kihallgatják, megbüntetik, terrorizálják

A mamám itt vendégeskedik nálunk eljött segíteni.
- Nincs valami jó könyved? - kérdezte
- Ó, dehogynem, csak jó könyvem van! - ugrottam rögtön a könyvespolchoz - Mit olvasnál?
- Valami vidámat.
- Ööö... na lássuk csak... izé... azt mondtad, valami vidámat?

Döbbenten nézegetem a polcot. A könyveim, mit a könyveim! talán az egész világirodalom 95 százaléka egy kegyetlen, kilátástalan, komor világot fest le, ahol az élet sok minden, csak nem habostorta. Vajon miért gondoljuk, hogy mi megússzuk?

Elindulni

Összességében nem hiányzik a régi életem. Nem hiányzik a munkám. Nem hiányzik Brüsszel, az esti programok, a hétvégi későnkelések és/vagy szieszták, az utazások. Nem baj, hogy mindent magasra kell tenni a lakásban, nem gond, hogy a ruháimon itt-ott kivehetetlen foltok éktelenkednek, hogy pár könyvem összenyálazódott és széttépődött, hogy a szemüvegeim szárai kilazultak.

Viszont! Nosztalgiával gondolok arra, amikor ha elmentem valahová, csak kiléptem az ajtón, kalapkabát és kész. Mert hogy indulok el mostanában? Ha Bonival megyünk, a folyamat komplex logisztikai szervezést igényel:

1. Kikészítem az én ruháimat és az övéit (kabát, pulcsi, cipő - mindkettőnknek).
2. Kikészítem a babakocsit - ha kocsival megyünk, bepakolom az autóba, ha gyalog, akkor meg innentől kezdve azt kell megoldanom, hogy Boni ne fogdossa meg a kocsi kerekeit.
3. Beöltöztetem a kapálózó és méltatlankodó gyereket.
4. A folyamat felénél, azaz a pulcsin túl de a kabáton innen kinyitom az ajtót, nehogy megizzadjon.
5. Miután teljesen felöltöztettem, berakom a kocsiülésbe vagy a babakocsiba.
6. Rohanva én is felöltözöm.

Nem hangzik ez olyan bonyolultnak, a probléma az, hogy valahol mindig elrontom. Általában már a ruhákat sem tudom normálisan kikészíteni, de a kocsi- és lakáskulcs előkerítése is valahogy mindig az utolsó pillanatra marad.

Versenyfutás

Ha meg Boni nélkül megyek el valahová, akkor meg azért kell visszafordulnom ezerszer, mert:

- puszit kell adni
- meg kell kérdeznem Z-től, hogy biztosan tudja, melyik bébipapit kell megmelegíteni
- Z kérdezi meg, mikor már kint vagyok, hogy hová tettem a tiszta előkét
- a kocsiban jövök rá, hogy át kell pakolnom Z. kocsijába a gyerekülést
- és még vissza kell futnom egy utolsó pusziért!

Képmutató társadalom

Tegnapelőtt a mamám elmesélte, hogy ő még látta az anyját gyerekkorában libát tömni: kukorica-gombócokat erőltetett a liba csőrébe, majd azokat erőnek erejével végignyomta a liba nyakán. És ha még ez nem lenne elég, szegény liba egész életét a sötét pincében, egy kosárban töltötte. Számomra most derült ki az is, hogy a liba tömése egyáltalán nem tiltott, vagy ha tilos is, simán bevett szokás még ma is és a libamáj, amit a franciák (és én) olyan előszeretettel esznek (eszem) karácsony táján, az állatkínzás révén került az asztalu(n)kra!

Másnap Márton-napi ebédre voltunk hivatalosak barátainkhoz, ahol libamáj volt az előétel. Na most én nem azt a négy embert akarom kritizálni, aki megette a felszolgált libamájat, hanem a rendszert (meg magamat is, mert most nem ettem ugyan belőle, de ki tudja, tényleg soha többet nem fogok-e belőle enni, ahogy azt előző nap megfogadtam?)

Ültünk a párizsi lakás napsütéses étkezőjében, csupa liberális és magát széleslátókörűnek gondolt és aposztrofált értelmiségi, halálbüntetés-ellenesek és abortusz-engedélyezők, toleránsok a mássággal és a bevándorlókkal szemben, mit toleránsok! azokat a társadalom szükséges és ünnepelt részének tekintik, gyerekeiket hordozzák, négy éves korig szoptatják, biokajával etetik - és teljes lelki nyugalommal, politikáról, irodalomról és gyereknevelésről csevegve eszik a szerencsétlen, megkínzott liba máját.

Én meg erkölcsi és morális felsőbbrendűségem teljes tudatában ülök itt a számítógép előtt, és azzal próbálom meg elrendezni, mintegy helyreállítani a világ sorát - vagyis inkább megvásárolni a lelki békémet - hogy heroikus módon azt határozom el, hogy nem eszem többet libamájat. Fene a luxus problémáimat! Meg a luxus megoldásaimat!

Vélemények a szoptatásról

Reumatológusnál (pár hete):

- Maga még mindig szoptat??
- Igen...
- Ilyen hosszú ideje? Nem viszi túlzásba egy kicsit ??
- Nem... azt mondják, jó a gyereknek...
- Hát én nem értek hozzá... mindenesetre fura, hm... érdekes... Na hol is tartottunk, írom tovább. Szóval semmi panasz, rendben ment a szoptat... ööö... a szülés is..
- Igen!
- Mindenesetre fura, nagyon fura... most nem is írok föl gyulladáscsökkentőt, majd ha abbahagyja ezt a... hm... szoptatást.

Gyógytornásznál (ma):

- Maga még mindig szoptat??
- Igen...
- Eeeeegy éve?
- Igen, de már csak napi egyszer!
- Én a maga helyében abbahagynám. Hacsak nincs annyira oda a szoptatásért. Meglátja, a gátizmok is rögtön helyrejönnek majd!
- Maga nem szoptatott?
- Dehogynem. De nem ennyi ideig!

Mielőtt téves következtetést lehetne levonni a történtekből a francia egészségügyre nézve: a háziorvosom megérti, sőt támogatja ezt a mániámat!

Az anyai szeretet

Mindennél jobban szerettem volna gyereket. Simán eljátszottam volna miatta az egészségemet vagy akár a kapcsolatomat is, de arra is gyakran gondoltam, hogy az életem kockáztatása árán is anya szeretnék lenni. Most, amikor már megvan ez a baba, arra gondolok, hogy mindez kismiska, mert amit a valódi, hús-vér gyerekemért tennék, az ennél sokkal több. Egyértelmű, nem? Gondolom, mindenki így érzi, az ember a saját gyerekét elmondhatatlanul, feltétel és fenntartás nélkül szereti.

Ti nem szoktatok azon gondolkodni, hogy a történelem során vajon ez mindig így volt-e? Az anyák mindig ennyire szerették a gyerekeiket? Hány regényben olvasni, hogy az anyák szoptatósdajkához adták le csemetéiket, hogy aztán évekig feléjük se nézzenek. Maga Rousseau öt újszülött gyerekét adta árvaházba, gondolom a feleségével egyetértésben. Meg aztán régebben pl. a lánygyereknek vagy a sorban a harmadiknak-negyediknek született gyereknek már nem is volt akkora ázsiójuk: a szülők nem egyformán szerették utódaikat.

Hogy lehet ez? Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy a magas halálozási arány miatt az anyák nem mertek annyira kötődni a gyerekeikhez. De a gyakorlatban nem tudom, hogyan lehet ezt megvalósítani: direkt nem kötődni ahhoz a pici kis lényhez, aki épp most született meg és azon kívül, hogy teljesen az emberre van utalva, még meghatóan cuki is? Vagy hogy nem lehet szeretni egy egy évest, aki édes kis cérnahangocskán kéredzkedik fel az ember ölébe?

Erről beszélgettünk egyszer egy barátnőmmel, aki aztán elküldött nekem egy könyvet a témáról: ösztönös-e, egyetemes-e, magától értetődő-e az anyai szeretet? (Elisabeth Badinter: L’Amour en plus). Nos, a szerző szerint nem. Hiába van biológiailag úgy megalkotva a nő, hogy képes legyen kihordani és megszülni egy gyereket, az iránta érzett szeretet és gondoskodás már nincs genetikailag belé kódolva. Van olyan nő, akinél ez a szeretet automatikus és egyértelmű, van, akinél félig-meddig jól működik, és van olyan is, akinél hiányzik.

Ezt a kijelentést az anyai viselkedésminták négy évszázadon át történő (egyébként nagyon érdekes) elemzésére alapozza (17-20. század). Így magyarázza pl. azt, hogy a vizsgált időszakban volt két olyan század, amikor az anyák zöme szinte nem is találkozott gyerekeivel: leadták vidékre, aztán kollégiumba küldték őket. Vagy azt, hogy ugyanebben az időszakban a szülők jó része el sem ment a halott gyerekeik temetésére. Arra a következtetésre jutott, amire előtte már más feministák is: hogy az anyák gyerekeik iránt érzett érzéseit nagy mértékben befolyásolják a társadalmi normák, és ha egy adott társadalom – és ilyen volt a 17-18. századi Franciaország - nem értékeli az anyai szeretetet, akkor az egyes nőknél ki sem alakul. Az anyai szeretet tehát nem ösztönös, és a kisbabák nem azért pufókok és szőkék, hogy szüleik jobban szeressék őket.

Napi húsz perc szépirodalmat mindenkinek!

Könyvek nélkül simán lehet élni , én mégis arra buzdítok mindenkit, hogy olvasson, feledkezzen bele más emberek agyából kipattant történetekbe. Gimis koromban egyszer megkérdezte tőlem egy barátnőm apja, hogy mióta olvasok. Hát, úgy hat éves korom óta, mióta megtanultam! – válaszoltam és azóta tényleg alig múlik el nap, hogy ne olvasnék. Elsősorban a magam örömére és kíváncsiságból: érdekelnek a történetek, legyen az fikció vagy sem. Aztán kikapcsolódás céljából, belefeledkezve, beszippantódva. Végső soron pedig a nyelv miatt, szeretem, ha szépen meg van fogalmazva valami, szeretem az új szavakat. Emiatt én szinte csak magyarul olvasok – meg vagyok győződve róla, hogy az ember az anyanyelvén kívül semmilyen más nyelven nem tudja ugyanúgy befogadni a szépirodalmat.

Ha mindez nem lenne elég érv az olvasás mellett, akkor itt egy következő, tudományosan teljesen megalapozatlan: az olvasás jót tesz. Nem tudom, mérték-e valaha, de én úgy érzem, az olvasásnak fiziológiai előnyei is vannak, szívritmus, koleszterin, ilyenek. Kikapcsol, megnyugtat. Segíti megelőzni az elbutulást.

Nem hiszem, hogy van olyan könyv, amely alapjaiban változtatta volna meg az életemet (mint ahogy ezt egy tanárom mondta az Isteni színjátékról), de apró változásokat biztosan hoztak. Ki tudja, ugyanez az ember lennék-e, ha más könyveket olvasok, vagy ha ki sem nyitok egyetlen könyvet sem életemben. Vajon hány regényt olvastam eddig? Évi hússzal számolva harminc év alatt az 600 – na jó, vegyük mondjuk a felét, mert biztos voltak évek, amikor nem olvastam ennyit és gyerekkoromban gyakran olvastam ugyanazt többször. Az csak 300 könyv, te jó ég! Pedig mennyi minden hiányzik még, nem olvastam pl. a fent említett Isteni színjátékot, de nem olvastam az Anyegint sem, a Lolitát, a Germinal-t, a Pokolbéli víg napjaimat és a negyvenvalahány megvásárolt és a könyvespolcomon várakozó könyvet sem.

Egyre válogatósabb vagyok, simán abbahagyok regényeket, ha nem tetszenek, luxus lenne időt pazarolni rájuk. Hiszen a fenti számítás alapján maradt még kb. 800 regény, amit elolvashatok. Aztán meg egyre szívesebben olvasok újra könyveket, listán van az Emma Bovary, a Heptaméron, a Harmonia Caelestis. Mostanában jegyzetelek is, sőt, azt is leírom, mit gondoltam egy adott könyvről, melyik rész tetszett stb.

Mindez azért jutott eszembe, mert a francia kultuszminiszterről nemrég megkérdezték, olvasott-e Modianot, és kiderült: soha. Ez már önmagában is fura, de ehhez még hozzáfűzte a világ legszerencsétlenebb magyarázatát, azaz hogy két éve egyáltalán nincs ideje szépirodalmat olvasni!

Tamkó vagyok, 38 éves és addiktív

Elég sokáig bírom, pl. reggel nem is gondolok rögtön rá, egészen Boni délelőtti sziesztájáig. Az a baj, tisztelt bíróság, hogy mikor lefektetem, elborul az agyam és nem tudok nem rá gondolni. Pedig ilyenkor kellene megállni, de nem mindig megy. Amint beteszem az ajtót a gyerek mögött egy ördög azt sugdossa a fülembe: csak egyet. Csak egyetlenegyet, egy rövidet, aztán abbahagyod! Na és a probléma itt kezdődik, mert egynél soha nem tudok megállni, ha nyertem, azért (még egyszer!), ha vesztettem, azért (reváns!). Becsületemre legyen mondva, tekintetes törvényszék, hogy soha nem pénzben játszom!

Itt volt nálunk egy barátnőm kislánya, megtanított malmozni. Végigmalmoztuk az őszi szünetet. Itt volt Lili pár napig, megtanítottam malmozni, végigmalmoztuk az ő őszi szünetét is.  Azóta nem bírok magammal. Z-t csak párszor lehet rávenni, hogy játszunk, meghalok. Online malomjátékra fanyalodtam! Rémes! 

Tamkó, újkeletű szenvedélybeteg

Tiszta: 18 perce

Behálózott 2x9 bábu és 24 mező