Elindulni

Összességében nem hiányzik a régi életem. Nem hiányzik a munkám. Nem hiányzik Brüsszel, az esti programok, a hétvégi későnkelések és/vagy szieszták, az utazások. Nem baj, hogy mindent magasra kell tenni a lakásban, nem gond, hogy a ruháimon itt-ott kivehetetlen foltok éktelenkednek, hogy pár könyvem összenyálazódott és széttépődött, hogy a szemüvegeim szárai kilazultak.

Viszont! Nosztalgiával gondolok arra, amikor ha elmentem valahová, csak kiléptem az ajtón, kalapkabát és kész. Mert hogy indulok el mostanában? Ha Bonival megyünk, a folyamat komplex logisztikai szervezést igényel:

1. Kikészítem az én ruháimat és az övéit (kabát, pulcsi, cipő - mindkettőnknek).
2. Kikészítem a babakocsit - ha kocsival megyünk, bepakolom az autóba, ha gyalog, akkor meg innentől kezdve azt kell megoldanom, hogy Boni ne fogdossa meg a kocsi kerekeit.
3. Beöltöztetem a kapálózó és méltatlankodó gyereket.
4. A folyamat felénél, azaz a pulcsin túl de a kabáton innen kinyitom az ajtót, nehogy megizzadjon.
5. Miután teljesen felöltöztettem, berakom a kocsiülésbe vagy a babakocsiba.
6. Rohanva én is felöltözöm.

Nem hangzik ez olyan bonyolultnak, a probléma az, hogy valahol mindig elrontom. Általában már a ruhákat sem tudom normálisan kikészíteni, de a kocsi- és lakáskulcs előkerítése is valahogy mindig az utolsó pillanatra marad.

Versenyfutás

Ha meg Boni nélkül megyek el valahová, akkor meg azért kell visszafordulnom ezerszer, mert:

- puszit kell adni
- meg kell kérdeznem Z-től, hogy biztosan tudja, melyik bébipapit kell megmelegíteni
- Z kérdezi meg, mikor már kint vagyok, hogy hová tettem a tiszta előkét
- a kocsiban jövök rá, hogy át kell pakolnom Z. kocsijába a gyerekülést
- és még vissza kell futnom egy utolsó pusziért!