Az anyai szeretet

Mindennél jobban szerettem volna gyereket. Simán eljátszottam volna miatta az egészségemet vagy akár a kapcsolatomat is, de arra is gyakran gondoltam, hogy az életem kockáztatása árán is anya szeretnék lenni. Most, amikor már megvan ez a baba, arra gondolok, hogy mindez kismiska, mert amit a valódi, hús-vér gyerekemért tennék, az ennél sokkal több. Egyértelmű, nem? Gondolom, mindenki így érzi, az ember a saját gyerekét elmondhatatlanul, feltétel és fenntartás nélkül szereti.

Ti nem szoktatok azon gondolkodni, hogy a történelem során vajon ez mindig így volt-e? Az anyák mindig ennyire szerették a gyerekeiket? Hány regényben olvasni, hogy az anyák szoptatósdajkához adták le csemetéiket, hogy aztán évekig feléjük se nézzenek. Maga Rousseau öt újszülött gyerekét adta árvaházba, gondolom a feleségével egyetértésben. Meg aztán régebben pl. a lánygyereknek vagy a sorban a harmadiknak-negyediknek született gyereknek már nem is volt akkora ázsiójuk: a szülők nem egyformán szerették utódaikat.

Hogy lehet ez? Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy a magas halálozási arány miatt az anyák nem mertek annyira kötődni a gyerekeikhez. De a gyakorlatban nem tudom, hogyan lehet ezt megvalósítani: direkt nem kötődni ahhoz a pici kis lényhez, aki épp most született meg és azon kívül, hogy teljesen az emberre van utalva, még meghatóan cuki is? Vagy hogy nem lehet szeretni egy egy évest, aki édes kis cérnahangocskán kéredzkedik fel az ember ölébe?

Erről beszélgettünk egyszer egy barátnőmmel, aki aztán elküldött nekem egy könyvet a témáról: ösztönös-e, egyetemes-e, magától értetődő-e az anyai szeretet? (Elisabeth Badinter: L’Amour en plus). Nos, a szerző szerint nem. Hiába van biológiailag úgy megalkotva a nő, hogy képes legyen kihordani és megszülni egy gyereket, az iránta érzett szeretet és gondoskodás már nincs genetikailag belé kódolva. Van olyan nő, akinél ez a szeretet automatikus és egyértelmű, van, akinél félig-meddig jól működik, és van olyan is, akinél hiányzik.

Ezt a kijelentést az anyai viselkedésminták négy évszázadon át történő (egyébként nagyon érdekes) elemzésére alapozza (17-20. század). Így magyarázza pl. azt, hogy a vizsgált időszakban volt két olyan század, amikor az anyák zöme szinte nem is találkozott gyerekeivel: leadták vidékre, aztán kollégiumba küldték őket. Vagy azt, hogy ugyanebben az időszakban a szülők jó része el sem ment a halott gyerekeik temetésére. Arra a következtetésre jutott, amire előtte már más feministák is: hogy az anyák gyerekeik iránt érzett érzéseit nagy mértékben befolyásolják a társadalmi normák, és ha egy adott társadalom – és ilyen volt a 17-18. századi Franciaország - nem értékeli az anyai szeretetet, akkor az egyes nőknél ki sem alakul. Az anyai szeretet tehát nem ösztönös, és a kisbabák nem azért pufókok és szőkék, hogy szüleik jobban szeressék őket.