Megváltozott világ

Na jó, írok Bonhomme-ról is, csak annyira nehéz megfogalmazni, amit nap mint nap tapasztalok, ezt a tömény cukiságot, a kis gagyarászásait, az okos tekintetét, a göndör fürtjeit (Z. le akarja vágni, megőrülök). A tények: kint van a hatodik foga, naponta háromszor szopik, bútorokhoz támaszkodva biztosan áll a lábán, a közlekedést még mindig négykézláb oldja meg és mostanában nagyon bújós lett. Ugyanakkor vigyázni kell ilyenkor, mert harap, karmol, üt-vág minket... illetve az is előfordul, hogy édesen az ölünkbe kéredzeik, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal lekapja a szemüvegünket - vagy éppen hogy hosszú percekig eljátszadozzon a cipzárra, gombokkal.

Ha már itt tartunk: soha ennyire nem voltam még tudatában a minket körülvevő tárgyaknak. Ez így furán hangzik, de hogy is mondjam érthetően? Boni a nap minden órájában tudatosítja bennem, emlékeztet rá, hogy milyen játékok, használati és egyéb tárgyak vannak - és pontosan hol - a lakásban, hogy azokat el tudja-e érni, veszélyesek-e rá nézve, vagy esetleg Boni veszélyes-e rájuk nézve.

Folyamatosan pakolunk. Egyre feljebb. De ő egyre ügyesebb. Kipiszkálja, kirángatja, lehúzza, ütögeti, szájába veszi, megharapdálja, lenyeli őket. Persze vannak e célra rendszeresített tárgyak is, ezeket hívják játékoknak. Nem mondom, hogy nem érdeklik őt, játszik is velük pár másodpercig - naponta. Végülis a játékokat a szülő kicsit saját magának veszi, mert Boni aztán tojik rá, hogy milyen cuki az elefánt, meg hogy a Mazsola mennyi emléket idéz fel. Meg hogy a fajátékok milyen szuper természetes anyagból készülnek, milyen jó a tapintásuk... A könyveit már rég elpakoltam, csak tönkreteszi őket.

Ami viszont iszonyúan érdekes: a csomagolásuk. A doboz, a tető, a csomagolópapír, a szalag. Kikukázza még a szemetesből is. A konyha legeslegérdekesebb eleme a sütőn lévő kis lámpa - még ha nem ég, akkor is képes percekig előtte állni és a kis ujjacsájával a lámpát babrálni. Nagy sláger még a pillepalack, pedig azt még csak nem is tiltom, mégis rendszeresen el tud varázsolódni egy-egy palack láttán, legyen az üres, vízzel vagy egyéb kincsekkel (rizs, tészta) teli.

Kanál, hőmérő, kávéfőző-tartozék, zokni, mosdókesztyű, csipesz, metronóm mind-mind ott lapulnak a játékai között. Szinte alig van olyan tárgy, amit ha megkíván, ne adnék oda neki. Addig-addig sír, amíg be nem látom: végülis nem olyan nagy baj, ha eljátszik vele... így jutott hozzá a fényképezőgép-tartóhoz, néhány DVD-hez, szemüvegtartóhoz a benne lévő napszemüveggel, könyvjelzőhöz. Ha éjszaka teszem tisztába, még a bébiőrt is a kezébe nyomom, csak ne sírjon (meg is van a hatása!). Ami (eddig) abszolút tilos, pedig nagyon hajt rájuk: vezetékek, szemüveg, sarokvédő, zacskó, cipő (el nem tudom mondani, milyen gondban vagyunk, amikor hatan jönnek vendégségbe - az tizenkét darab plusz cipő eltüntetését jelenti!). Meg a gitár, amit viszont nem tudunk hová pakolni, így azt folyamatosan őrizni kell, képes ugyanis belecsimpaszkodni a húrokba.

Mi mindenre képes az ember pár perc nyugalomért!

Egy örök hippi és drama queen

Lili, amerikai vendégünk, 19 évesen szülte első fiát. A gyerek egyéjszakás kapcsolatból fogant, máig kérdés, vajon a srác tudta-e, hogy apa lett - de valószínűleg sajnos nem, ahogy azt sem tudja senki, konkrétan ki is volt ez a srác. Lili pár évvel később megismerkedett egy másik férfival, tőle lett a második fia. Nem tudom, miből éltek, mert nem dolgoztak, de a pasi még börtönben is ült, bankrablásért (!!!). Lili harmadik pasija 10 évvel volt fiatalabb nála (hogy a szaftos részleteket emeljem ki), közös gyerekük is született, szintén fiú. Ez a páros sem dolgozott soha bejelentve, alkalmi munkákból éltek, hivatásukat illetően leginkább hippik voltak. Leköltöztek Dél-Franciaországba (ez valami mozgalom lehetett a 70-es években, a belga varrótanárnőm is Dél-Franciaországban volt hippi), házakat újítottak föl a levendula- és eukaliptusz-vidékeken, kommunában éltek a fővárostól megcsömörlött intellektuelekkel együtt, a három gyerek néha velük lakott, néha rokonoknál voltak szétszórva. Ez a dél-franciaországi periódus annyira bejött nekik, hogy máig szívesen emlegetik föl, ezer emlék köti őket oda, a pasi száz meg száz kitérővel (Szaud-Arábia és Korea érintésével) ma is ott lakik, a család most ott jött össze ezen a héten.

De az élet még ott is drágának bizonyult az olyan emberek számára, akik a 8-tól 6-ig végzendő irodai munkát büdösnek találják, ezért amikor a legkisebb fiú 13 éves lett, kivándoroltak Amerikába. Lili imádta, jól megtanult angolul, annak ellenére, hogy a francia akcentusát soha nem tudta levetkőzni (én ilyet még nem is hallottam, olyan, mintha viccelne), a férjnek viszont nem tetszett az új élet, úgyhogy a férj hazaköltözésével a kapcsolatuk véget is ért. Lili következő férje indián volt, aki súlyos alkoholproblémák után a saját ágyukban halt meg - egyik reggel egyszerűen nem kelt fel.

Akármilyen fura is magyar szemmel, de Lili soha nem dolgozott, pedig tök olvasott és tájékozott nő, bármiről lehet vele értelmesen beszélgetni, jó, kicsit anti-kapitalista, fogyasztóitársadalom-ellenes és társaik. Jövőre lesz 70 éves (egy fiatalos ötvenes nőnek gondolná az ember), és képes volt betegbiztosítás és kabát nélkül eljönni Amerikából. Délig pizsamában ül a kanapén és onnan kommandírozza a családot, miközben a család a betegbiztosítási és ruhaügyi problémáit oldja meg. Mindenki imádja, nagyon laza, vagyis cool, ahogy a franciák mondják, de mindennek akkora feneket kerít, hogy az csak na. Ha rá hallgatunk, mindenhol problémák, gondok, bonyodalmak sőt: drámák lakoznak, semmi sem oldható meg egyszerűen. A család legnagyobb pletykafészke, ő terjeszti, hogy X-éknek azért lett gyerekük, mert X-né titokban abbahagyta a fogamzásgátlót (hülyeség), hogy Y nagyon mérges Z-re, mert csak pár napot maradnak vidéken (baromság). Ami a szívén, az a száján. Amikor most találkoztunk, hozzám intézett első kérdése az volt (jó hangosan): Mennyit is vártál erre a gyerekre? 13 évet? Majd hozzátette: Hát, édesem, nem sok nő lett volna képes erre.

Ha Lilire gondolok, meginog a nevelésbe vetett hitem, és hajlamos vagyok arra gondolni, hogy a genetika mindent visz. Mert ugyan kitől látta volna mindezt? Erre az életstílusra közel-távol sincs egyetlen példa a rokonok sorában. Van viszont egy velem egyidős lány a családban: Lili kiköpött mása, segélyekből él, zűrös kapcsolatai vannak, nincs apja a lányának - és hab a tortán, még külsőre is nagyon hasonlítanak.

Mi a helyzet az immunrendszerrel?

Szeptemberben végre elvittem Bonit játszóházba (ludothèque-be). Nyáron volt elég programunk, aztán beteg lett, így most került rá sor. Nagy csata volt ez Z. és én közöttem. Ő azzal érvelt, hogy a gyerek túl kicsi még ahhoz, hogy közösségbe menjen, én meg azzal érveltem, hogy  vegre eljött az idő, hogy a gyerek közösségbe menjen...vitáinknak néha egy harmadik fél vet véget, most pl. a doki véleményét kértük ki. Ő pedig azt mondta, hogy a játszóház "jó ötlet".

De bevallom, kicsit meginogtam. Pedig jó kis délelőttöt töltöttünk ott, és úgy láttam, Bonhomme az első 5 perctől eltekintve, amikor csak az ölemben akart lenni és bújni, jól érezte magát. Nem mintha értékelte volna a többi gyerek jelenlétét, pár hajhúzáson és megbámuláson kívül semmilyen interakcióba nem lépett a többiekkel. De a szanaszét heverő sok játék igazi paradicsom volt a számára, azt se tudta, hová kapjon a drágám, mit nézegessen meg jól, mit tömködjön a szájába.

Viszont kezdek egyetérteni Z-vel: ez a hely maga a fertő. Örömömet konkrétan két kisgyerek mételyezte meg, akinek az orrából végig folyt a takony... nem találok más szavakat, minthogy undorító, gusztustalan, förtelmes volt. Pedig én (Z-hez képest legalábbis) laza vagyok, nem fertőtlenítem le a bevásárlókocsi rúdját, mielőtt beleteszem Bonit, hagyom, hogy nyalja a járólapot otthon, ütögesse a kukát stb. De amikor a foglalkozást vezető nő egy rágcsával kedveskedett Boninak ("szeretik, amikor jön a foguk"), megütközve néztem rá. Pedig hát mire is számítottam?

Úgy látom, két iskola létezik, kétféle szempontból lehet szemlélni a jelenséget: mert amikor bátortalanul megpendítettem, hogy én akkor ezt most lemosom, a nő pl. azzal nyugtatott, hogy nem kell túllihegni a dolgot, így erősödik a gyerek immunrendszere. (végül persze nem mostam le, hiszen úgyis mindent a szájába vett. Próbáltam viszont a náthás kisfiúktól távol tartani.) Más felfogás szerint viszont azzal, hogy burokban itthon tarthatjuk a gyereket, azon szerencsések közé tartozunk, akik elkerülhetik a sorozatos megbetegedéseket, az immunrendszert pedig nem lehet és nem is kell trenírozni. (Ez egyébként pontosan Z. véleménye is)

Szóval nem is tudom. Nyilván van középút is. A terv az, hogy el fogunk járni addig, amíg el nem kap valamit, utána majd meglátjuk, influenzajárvany idején pedig nem megyünk. Egyébként nagyon érdekes őt közösségben látni, örülök, hogy szívesen játszik ott is és jól bírja az idegenek közeledését. Érdekes, hogy mind a kétszer, amikor elvittem, teljesen jól elvolt egész délelőtt alvás nélkül, amint viszont beraktam az ágyba, két és fel órát aludt egyhuzamban. A sok gyerek, a sok újdonsag, de szerintem leginkább: a ricsaj - ami még nekem is sok volt - megtette a hatását.

Egy francia család (2.)

Ezen az őszön Z. családjának külföldre szakadt tagjai Franciaországban találkoznak: hárman jönnek Ausztráliából, ketten Amerikából. A tervek szerint meglátogatják a vidéki és genfi rokonokat is. A dolog hónapok óta szerveződik, bonyolódik, e-mailek jönnek-mennek, éjszaka a telefon- és skype-vonalak izzanak és úgy tűnik, lehetetlen lesz könnyedén lebonyolítani az egészet.

Persze én minden infót másod- meg harmadkézből kapok meg, és innen szemlélve úgy érzem, én vagyok a mesebeli bölcs öszvér: bárcsak én tarthatnám kézben a szálakat! Nemrég kiderült (de hogyan? és miért nem előbb?), hogy az amerikaiak hoznak magukkal egy harmadik személyt, egy barátot, akit nem is ismerünk. Mivel hat embert nem tudunk elszállásolni, az amerikai nővér megtelefonálta a genfi húgnak, hogy ők akkor szállodában alszanak majd. Mi erről jóval később értesültünk, és az amerikaiak napokig nem veszik fel a telefont: meg lettek volna sértődve? A nővér azt emlegeti fel, hogy bezzeg 2008-ban is blablabla.... Z. meg azt, hogy ugye 72'-ben is blablabla... Aztán a genfi húg azt is elárulja, hogy az ausztrálok mégsem mennek vidékre, ahol az amerikai nővér ex-férje várja az egész társaságot. Erre az amerikai nővér mérgesen közli mindenkivel, hogy akkor ő már meg is bánta az egészet, mert a lényeg úgyis az lett volna, hogy az auzsztálokkal találkozzon (akik közül az egyikük a fia) (de nem a volt férjtől). Erre Z. felhívta a brüsszeli unokaöccsöt (??), hogy megtudakolja, ki hová megy, ő pedig megerősítette az előző állítást. Közben az Air France megint szrájkol, és törlik az amerikai járatot. A genfi húg is lemondja a vidéki utat, mondván, hogy ha az ausztrálok nem lesznek ott... Z. végül felhívja az ausztrálokat, akik nem tudtak az egészről semmit: ők mennek vidékre, mégpedig a brüsszeli unokaöccsel! Na erre varrjon gombot valaki. Telefon a genfieknek, hogy mégis lesz vidéki út. Z. időközben végig azért rágja a fülemet, hogy az amerikai nővér és a volt férj új felesége majd jól összerúgják a port, és jól visszajönnek. Erre a problémára számos megoldást és magyarázatot gyárt - noha az is lehet, hogy nem lesz semmi konfliktus. Mi volt még? Ja igen, az amerikai nővér átküldi mindnekinek a brüsszeli unokaöccs e-mailjét, amiben állítja, hogy az ausztrálok nem mennek vidékre, és ebből kiderül, hogy az e-mail-folyamban az október 3-át október 6-ának írta valaki, innen a félreértés. Az ausztrál fiú felesége pedig állítólag még nem volt Párizsban, és az a hír terjeng, hogy inkább városnézne, mint vidékre temetkezne... Ja, és még: az amerikaiak egy hónapig maradnak, de csak két hétre bérelnek kocsit, az ausztrálok viszont egyáltalán nem mernek itt vezetni, mert nincsenek hozzászokva a(z ő szemszögükből) fordított közlekedéshez.

Jól indul, ugye? Mindenki holnap érkezik (az Air France-jegyet sikerült kicserélni), kíváncsiak várom, mi sül ki az egészből. De hogy végképp semmi se legyen egyszerű: három órás különbséggel érkeznek, kétszer kell kimenni a reptérre.

Az alvásról (6.) és a hisztiről

Z. elkapott valami náthát és hiába vigyázott, a rá jellemző alapossággal (maszk, kézmosás, puszimegvonás stb.) Boni mégiscsak megbetegedett. Nem tartott sokáig és nem is volt vészes, de mégiscsak ez volt az első betegsége. Két olyan éjszakánk volt, amilyennek én - még mielőtt lett volna gyerekem - a babázás első pár hónapját képzeltem és talán ez a két éjszaka volt az eddigi életének legnehezebbje (nekünk is és neki is). Nagyon rövid időszakokat, tíz, húszperceket (később órákat, kétórákat) aludt, majd fölsírt, mert nem kapott jól levegőt. Szoptatással tudtam csak visszaaltatni, reggelre viszont úgy fájt a mellem, mint kb. az elején.

És megint elromlott az (el)alvása. Mióta áll, azaz kb. egy hónapja, nem marad fekve az ágyikójában, legyen akármilyen álmos. Míg régebben elég volt pár percig simogatnom a hátát, most ez a módszer már nem működik. Áll és sír és közben baromi fáradt. Olyan is van, hogy elalszik 20 órakor, de 23 órakor (vagy hajnali 5-kor) meg felébred és játszani akar. Egy picit szoktuk hagyni sírni, ha halljuk, hogy nem kétségbeesett vagy kérlelő ez a sírás, aztán... az ölembe veszem és elaltatom. Jó hosszú ideig szokott tartani és az is előfordul, hogy ha egy fél mozdulatot teszek a könyvemért, máris felébred.

Másik bizonytalanságom forrása a hiszti. Nem ez az altatásos, mert nagyon bosszantó lehet, amikor valaki el szeretne aludni és nem tud - szóval ezt nem számítom hisztinek. De amikor az úrfi csak akkor hajlandó enni, ha közben szórakoztatják, azt hisztinek kategorizáltam. Tévé előtt szerintem tök jól megenné az ebédet és a vacsorát: az kell neki, hogy mindig legyen valami nézegetni- vagy tapogatni- vagy ütni- vagy tépnivaló a közelben. Egy ideig szorgalmasan hajolgattam az eldobált kanalakért, hogy legyen mivel játszania miközben csempészem a szájába a falatokat. De aztán fellázadtam. A reuma is közrejátszott, hogy mostanában nem tudtam a kanalakat felvenni, de meg is elégeltem: ne legyen már ez a rendszer, a normális. Viszont ha nincs kanál a kezében, nem eszik, szóval... elmondom neki százszor, hiába.

Az elmélet és a gyakorlat között tátongó szakadék miatt nem olvasok gyereknevelésről szóló könyveket, hiába ajánlgatnak barátnőim Vekerdy- meg Rasnchburg-köteteket. Mert hiába vannak nekem szép elveim: tilos kanalakat direkt ledobálni, cicit harapni, rendszeresen ölben elaludni, a való életben mindig találok neki kifogásokat. Mert mi van például, ha az a kanál mindig véletlenül leesik?

Család, opera, antiszemitizmus

(Avagy miért áll halomban a vasalnivaló és miért nem epiláltam már két hete?)

Évek óta állt a könyvespolcomon egy könyv, ami azon kívül, hogy 900 oldal, már a címével is elriasztott: Winifred Wagner – avagy Hitler és Bayreuth. Mert mi az, hogy Winifred? És miért nem Richard? Miért áll Hitler neve kisebbel, mintegy mellékesen, e rejtélyes Winifred után? A Bayreuth-ról, töredelmesen megvallom, már végképp nem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák.

Aztán nemrég, a Régóta a Polcon Álló Vastag Könyvek Elolvasásának Akciója keretében elővettem, beleolvastam, és az első pár oldal után alig bírtam letenni. Pedig nem fikció, nem is irodalmi mű, a szerző történész. Levelekből, régi újságokból, szemtanúk és rokonok elbeszéléséből stb. rekonstruálja Winifred Wagner, Richard Wagner fia feleségének nem mindennapi életét. Egyúttal pedig ad betekintést a 30-as és 40-es évek hitleri őrületébe, a háborúba és az utána következő évekbe, teljesen más szemszögből mutatva be a történelmet, mint ahogy azt megszoktunk. Nem semmi kutatómunka lehetett, a könyv nagy része egyébként idézet ilyen-olyan levelezésekből.

Winifred árvaházban nőtt fel. Annál nagyobb teljesítmény az, hogy később egy személyben felelt a bayreuth-i ünnepi játékokért, azaz végzett szinte felsővezetői feladatokat, a könyveléstől elkezdve a reklámon, a jegyek értékesítésén, a művészek leszervezésén keresztül egészen a vendégek fogadásáig és az étterem üzemeltetéséig. Antiszemita volt és náci, és ennek ellenére egy szimpatikus nő képe rajzolódik ki a nagyon alapos és árnyalt elemzésből. (Z. szerint ez a kijelentés tök durva, és tényleg az!) Személyesen ismerte és tegezte Hitlert, ami a háború alatt alkalmat adott arra, hogy (gyakran ismeretlen) zsidókat mentsen meg – ami még mindig nem mentség az antiszemitizmusra, de azért teljesen más fényben világítja meg ezt a nőt.

Az is érdekes volt, hogy Wagner zenéje még mindig mennyire meghatározza a leszármazottai életét: a bayreuth-i fesztivált most is Wagner-családtagok irányítják. Na meg a családi viszályok: kitagadás, örökségből kisemmizés, egymás furkálása, hazugságok, intrikák... hja, rengeteg pénzről és prezstízskérdésről van (volt) szó.

Könyv és adó

Ha az ember elkeseredik az otthoni politikai- és közélet siralmas színvonaltalanságán, akkor csak meg kell nézni, mi zajlik itt: kb. ugyanez. Semmit nem irigyelhetünk el a franciáktól.*

Ezen a héten másról sincs szó, mint Hollande szörnyen unszimpi volt nőjéről. Az egy dolog, hogy a köztársasági elnök egy másik tyúkkal csalta (ez is megér egy misét azért...), majd miután szakítottak, a nőnek mennie kellett az Élysée-ből. Ezzel egy csapásra vége lett kivételezett helyzetének a francia közélet színpadán, illetve vált szingli nővé. Biztos nem lehetett könnyű ezt feldolgozni és lehetett volna a szakítást elegánsabban csinálni, ez tény. De a szakítást elkönyvelni is lehetett volna elegánsabban:  a nő könyvet jelentetett meg Hollande-ról, kvázi bosszúból, amelyben állítólag kiteregeti a szennyest. Hát nem ciki? Beharangozták, hogy a megbántott férfi egy baloldali lapban holnap válaszol az őt ért támadásokra. Na most komolyan ennyire uborkaszezon van, hogy ráérnek ezek ezzel foglalkozni, ráadásul ország-világ előtt?

A másik ügy, ami lázban tartja a közvéleményt, egy országgyűlési képviselőt (Thomas Thévenoud) érint, aki tavaly részt vett annak a költségvetési miniszternek a parlamenti vizsgálatában, akit adócsalásért és pénzmosásért felfüggesztettek (igen! Költségvetési miniszter és adót csalt). Nos, most erről Thévenoud-ról  is kiderült, hogy nem fizet adót. Az ember esze megáll, hát kik ülnek ebben a parlamentben? Sőt, lakbért sem fizetett három éve... de ez még semmi. Ahelyett, hogy behúzná fülét-farkát, azzal érvel, hogy adminisztratív fóbiában szenved, ezért nem tudta kitölteni az adóbevallást és befizetni a pénzt.

Itt is hülyének nézik a választópolgárokat. És az, hogy ugyanezek a választópolgárok  rekord mennyiségben vásárolják Holland volt nőjének botránykönyvét, nem mentség semmire persze.

* Vagy talán a független állami rádió(ka)t, amely(ek)ben viszont tök színvonalasan járatják le ezeket a balfék közszereplőket.