A francia idegenlégió

Egész nyáron abban reménykedtünk, hogy Boni ismét Raphaellel egy csoportba kerül, de nem így lett. Franciaországban van egy olyan fura szokás, hogy ovitól érettségiig minden évben véletlenszerűen megkeverik a gyerekeket, akik így soha nem ugyanabban az osztályban kezdik a tanévet, mint amelyikben zárták. Pontosabban a gyerekek kb. 1/3-a ugyanaz, a többiek a párhuzamos osztályokból kerülnek ki. Szombat délelőtt függesztették ki a névsort, éppen cipőt vásároltunk Boninak. Raphael papája küldött egy üzit, hogy sajnos a fiúk nem egy osztályba kerültek.

Az én reakcióm: basszus. Tök kár. Na nem mintha világraszóló barátok lettek volna, de szeretnek együtt játszani, az oviban is, és délutánonként a játszón. A család is szimpi. Így kevesebbet fogjuk őket látni (most született Raphaelnek kistesója).

A férjem reakciója: hát ez FELHÁBORÍTÓ! Tennünk kell valamit. Még talán nincs késő, hogy átkérjük őket egy osztályba.

Mivel ez szombaton történt, és hétfőn volt a tanévkezdés, és mivel én amúgy sem vagyok híve a kivételezésnek, nem igazán támogattam ezt az ötletet. (Z. ellenérve: nekik lehet, hogy csak egy névcsere, Boninak meg sokat számít). De meg aztán ha idén nem is, jövőre viszont nagy valószínűséggel úgyis más osztályokba kerülnének!

Hétvégén tök véletlen kétszer is összefutottunk az ovi igazgatónőjével. Egyszer ő jött oda Z-hez, aki elmondta, hogy nagyon-NAGYON bosszúsak vagyunk, mert Boni nem nagyon nyit a többi gyerek felé, de Raphaellel viszont olyan jól megvannak. Az igazgatónő próbált minket megnyugtatni. Azt mondta, jöjjünk vissza két hét múlva, biztosan nem lesz semmi panaszunk. (Amúgy ez a tapasztalatom a franciákkal: tök simán tudomásul veszik a csereberét, nem mutyiznak, nem problémáznak rajta. Úgyhogy mi is beletörődtünk.).

Aztán eljött a hétfő. Akkor rájöttem, hogy tök mindegy, Raphael ott lett volna-e vagy sem, Boni számára az ovikezdés Raphaellel vagy nélküle maga a tragédia! De még nekünk is tök fura volt: egy teljesen új ovónő, idegen gyerekek, ismeretlen szülők, és főleg: egy teljesen más osztályterem! És rengeteg síró gyerek... köztük az enyém, aki szegénykém kapaszkodott, bújt, csimpaszkodott, nem akart minket elengedni. És ez tart már három napja, azzal a különbséggel, hogy a többi gyerek ma reggel már nem sírt. Boni reggelente nem akar elindulni, a menzán állítólag nem eszik, az osztályteremben egyszer ülve elaludt (középsőcsoportban már nincs délutáni alvás), ma bepisilt. Itthon hiába kérdezem, csak annyit mond, hogy nem jó az ovi, nem érdekes, és hogy nem jó ötlet odajárni. Egyszer megkérdeztem, hogy látta-e a régi ovónénijét, és azt felelte nagy csodálkozva, hogy dehát a régi óvónéni a régi ovit használja! Szegénykém, néha nem tudom, hol él, csak egy emelettel van lejjebb az új terme!

Ez az ovis osztályközösség- és óvónő-váltás számomra valami kegyetlen büntetéshez hasonlít. Vagy mintha direkt a lehető legszadisabb helyzettel szeretnék szembesíteni a kisgyerekeket, hogy szokják csak, milyen kemény az élet! Kezdhetik újra az ismerkedést, a megszokást. Felső tagozatban értem, hogy mi a céljuk: gondolom az, hogy ne állandósuljanak klikkek, ne marginalizálódjanak gyerekek. De oviban?!

Az új óvónő – aki amúgy szimpinek túnik, de mit számít az első benyomás! – ma azt mondta, hogy jó lenne, ha Boni lassan, mondjuk holnaptól, otthon hagyná az alvósállatát. A többi gyerek tényleg üres kézzel megy be, de Bonit, aki így is sír, hogy fogom otthagyni a kutyája nélkül?

Asszem rátaláltam a franciák és a magyarok közötti szokás- és mentalitásbeli különbség egyik magyarázatára.