A francia rendszer ismeri, de nem használja az A-tól G-ig terjedő jelölést, hanem csak és kizárólag a dó, ré, mi, fá, szó (franciául: sol), lá, tí (franciául: si), dó-t. Tehát a C = dó, és A = lá, és így tovább. Tudják, hogy a németek és az angolok a betűket használják, de én itt a zenesuliban még csak a do-ré-mí-t hallottam. Amúgy a szolfézs szó maga is a skála két hangjából – szó és fa – származik, és állítólag ez volt előbb – tükörfordításban tehát ez az eredeti –, a betűjelölés a későbbi.
De arról, amit mi Magyarországon művelünk, fogalmuk sincs! Szoktam magyarázni, gyakran belebonyolódom. Mert ha jól tudom, a magyar iskolák mindkét rendszert használják: a betűket abszolút értelemben, a szolmizációs neveket relatív értelemben. Tehát amit (mondjuk a zongorán egy billentyűt) a magyaroknál fixen egy betű jelöl, azt itt kizárólag egy szolmizációs névvel nevezik meg.
Amikor mesélem a franciáknak, hogy Magyraországon a dó BÁRHOL lehet – akkor általában szóhoz sem jutnak a döbbenettől, mert egy francia fülnek ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy kérem szépen a mi bolygónkon 3 + 3 = 12!
Pedig a négyes számrendszerben tényleg ennyi. (Ha jól számolom.)
De fordítva is igaz: ha a magyar barátnőmnek mesélek a francia rendszerről, csak a fejét csóválja. Hogyan lehet dónak aposztrofálni valamit, ami lehet ugyan dó, de nem feltétlenül, azaz nem mindig az?
Felmerül a kérdés, évek óta latolgatom: melyik a jobb rendszer?
Elsőre úgy tűnik, hogy a magyar jobb, hiába nehezebb. Főleg az elején nehezebb, hiszen két rendszert kell megtanulni. De utána viszont elkerülhető az a furcsaság, ami a francia rendszerben előbb-utóbb megjelenik, és ami szerintem az egész francia módszernek a rákfenéje: mert C-dúrban (franciául: do majeur) még oké a dó-ré-mí, hibátlanul lefedik a hangközöket. De amint van egy előjegyzés a kottában, onnantól kezdve nem működik jól a francia módi, és előfordulhat, hogy ugyanazt a nevet (fá) kell mondani az F-re és a fiszre (F#) egyaránt. Nekem ez nagyon-nagyon fura, sőt, mi több, szerintem ez episztemológiailag nonszensz: hát nem mondhatjuk az almára azt, hogy körte! Ha egyszer az alma!
De a franciák nem zavartatják magukat. A zongoratanárnő szerint, ha tudjuk, hogy milyen hangnemben vagyunk, ez nem lehet gond. Szerintem meg baromi zavaró, mert logikátlan. Boni egyik szolfázstanára ennek a problémának az áthidalására kidolgozott egy saját rendszert (fá helyett fád-ot mond, és így tovább), tehát vannak, akiket mégis zavar. Tudom, hogy a magyar rendszerben is előfordulhat ilyen probléma (előjegyzés feloldáskor pl), és hogy erre magyarul is van egy hasonló megoldás (tí-ből tá stb.). De a két rendszerben az ugyanabból az okból megjelenő probléma nem összehasonlítható, mert mint hallom, a magyarok simán mondanak a ré kereszt-re mi-t, a franciák soha!
Viszont ha jobban megnézzük, a francia rendszer tényleg működik a gyakorlatban. Almát mondanak a körtére, kész őrület az egész, az ember a haját tépi, közben pedig viláhírű előadókat és zeneszerzőket nevelnek ki. Márpedig ha ez sikerül nekik, akkor a logika törvénye azt diktálja, hogy őszintén feltegyük a kérdést: mi haszna megtanulni a bonyolultabb rendszert?
Kodály alighanem az alapfokú szolfézsban való egyszerű tájkékozódás miatt forszírozta a szolmizálást. A probléma a hangnemváltással függ össze. Modulációk során roppant nehézkes a szolmizáció. A komolyabban zenével foglalkozók jól teszik, ha rátérnek az abszolút hangelnevezésekre. A Fisz mindig Fisz, a Bé mindig Bé marad. Azt akarom kifejezni, hogy az emberek legtöbbjének elég, ha szolmizálni tud. Kodály közönséget szeretett volna fejleszteni a polgárokból. E célnak elég lett volna a szolmizálással való élés.
VálaszTörlésJaj, de kár, hogy gyerekkoromban nem ott tanultam a szolfézst! 😀 Mostanra csak a szolmizálás maradt meg belőle (azt viszont álmomból felébresztve is tudom), de a többivel mindig csak szenvedtem.
VálaszTörlés