Kastély, könyvesbolt, kompromisszumok

• Végül csak Párizsig mentünk, annyi csavarral, hogy nem vonattal utaztunk, hanem autóval. Így meg tudtunk állni oda-vissza egy kisvárosban, ahol a szálloda egy régi udvarházban, a Francia Nyelv Múzeuma pedig egy kastélyban volt berendezve. A szálloda isteni volt, a kiállítás érdekes (de talán lehetett volna jobb; a kérdésemre, hogy miért nem halt ki az irodalmi múlt, nem kaptam választ).
• Boninak feladtam a szünetre ezt a könyvet, amit még karácsonyra megvettem neki, és ami azóta a könyvespolcon porosodik. Azért tettem neki kötelezővé, mert úgy láttam, mostanában semmi sem szippantja igazán be, több regényt is félbehagy, majd leggyakrabban mangáknál köt ki. Nem akarta elkezdeni, de az első kötetet már az autóban odafelé kiolvasta. Párizsban megvettük a 2. és 3. részt, amit azóta szintén kivégzett, úton van a negyedik rész is felénk. Jaj, ezt a gyereket annyit kell noszogatni!
• Párizsban kicsit macerás volt az, hogy hárman háromfelé akartunk menni. Általában kompromisszumot kötöttünk, és azt csináltuk, amit Boni akar (különös tekintettel a pizzériákra), illetve amit én láttam helyesnek (Természettudományos Múzeum, panoráma a Montparnasse toronyból stb.) és ami mindenkinek tetszett utólag. Z. improvizált tervei teljesen megvalósíthatatlanok voltak, odafelé pl. be akart ugrani a lányához, de épp akkor nem tudta elérni telefonon. Én ezt nem bírom már cérnával, hogy miért nem tervez legalább egy fél nappal előre! (Végül visszafelé meglátogattuk őket.)
• Annyit nevettünk Z-n, aki extrém módon fel tud háborodni dolgokon. Most pl: Trump importvámjai, a párizsi dugók és a tény, hogy a Luxembourg-kertben nincsenek kukák, a játszótér pedig fizetős. Érdekes módon nem magában háborog (mint ahogy mi tennénk Bonival), hanem mondja, bárkinek, aki csak hallani akarja (recepciós, a kertben üldögélő nyugdíjasok stb.). Pár percig tart a felháborodása, addig, ameddig ki nem adja magából, utána teljesen megnyugszik egészen addig, amíg újra terítékre nem kerül a téma.
  
• Mikor elindultunk, még alig rügyeztek a fák, most már rengeteg a zöld (én soha nem szerettem a márciusi-áprilisi kopárságot, hiába van/volt jó idő). Annyira bírom ezt a viszonylag új érzést, hogy jó elutazni – és jó hazajönni is. Gondolom az öregedéssel jár. Imádom, semmi hiányérzet, semmi nosztalgia.
• Tökre élvezem azt is, hogy a GPT helyettem rajzol!

Kalandunk egy párizsi étteremben

Egy teljesen normális környéken történt. Sem a hely külseje, sem a belseje sem adott okot arra, hogy gyanút fogjunk. A probléma csak az volt, hogy egyetlen vendég sem volt az étteremben, épp ezért Z. nem is jött be. Kissé megsértve azt mondta, hogy akkor inkább a szállodában vacsorázik. De mivel mindketten nagyon körülményesek vagyunk az éttermek kiválasztásában, nem is bántam.

Benyitottunk az étterembe Bonival. Egy pizzéria volt egyébként. Egy indiai (?) pasi jött elénk és ültetett le minket. Egy másik pasi egy távolabbi asztalnál ült, nem is néztem meg nagyon, mert a laptopjába temetkezett. Pár perc múlva az indiai felvette a rendelést, majd kihozta az 1 liter vizet. Boni kissé el volt szontyolodva, hogy az apja nem eszik velünk (mondjuk ez Boni hibája volt, ragaszkodott ehhez az étteremhez), felhívtam hát Z-t. Már nem emlékszem, hogy akkor már féltem-e. Mindenesetre kategorikusan kijelentette, hogy olyan étteremben nem eszik, ahol nincs senki.

Mi Bonival savanyúan egymásra néztünk. Már nekünk sem volt kedvünk ebben a fura pizzériában vacsizni, ráadásul minkét pasi hátrament a konyhába, és folytott hangon valami lehetetlen nyelven (urdu?) veszekedni kezdtek. De tudjátok, milyen az, ha az ember nem ért egy nyelvet; a kedélyes adomázgatást esetleg veszekedésnek hallja.

Egyre hangosabbak voltak. Valami leesett a földre, talán el is tört. Ez akkor nem zavart, csak utólag rekonstruáltuk Bonival. Most már tuti biztos volt, hogy veszekednek, egyre hangosabban ráadásul, mi meg egyre rosszabbul éreztük magunkat. Sajnos már meg volt rendelve a kaja, es már el is keztdük inni a kb. 5-6 eurós ásványvizet. Hogyan szabaduljunk?

Fölálltam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor hallottuk, hogy az egyik pasi hangosan felkiált franciául: « Segítsééég! ». Rémes volt, a szívverésem is megállt. Vissza sem ültem, felrántottam a táskámat, kabátomat, odaszóltam Boninak, hogy indulás! és kirohantunk az ajtón. Lóhalálában végigszaladtunk a kis utcán, éppen belebotlottunk Z-be, aki jött visszafelé. Gyorsan vázoltam neki a szitut, lebeszéltem arról, hogy visszamenjen kifizetni a vizet, és csak akkor ereztem magam biztonságban, miután kiétünk a bulvárra. Szegény Bonikám úgy meg volt ijedve, hogy legszívesebben hazament volna azon nyomban (aztán persze már konyhakésekkel meg hullákkal tréfálkozott).

Este Z. visszament az étterembe, hogy megnézze, nem történt-e valmi komolyabb baj, de már zárva volt. A szomszédos étteremben kérdezte meg, hogy tudnak-e valamit, de nemleges volt a válasz. Én arra tippelek, hogy egy feketén dolgozó pincért terrorizál a fönöke, szóval ha hívtuk volna a rendörséget (amin elgondolkodtunk) akkor sem tudtak volna segíteni. Boni este azt mondta, és belegondolva teljesen igaza van, hogy a segélykiálltás nekünk szólt, különben nem franciául mondta volna. Hátborzongató.

Tavaszi szünet

Elkezdődött a kéthetes húsvéti szünet, és elkövettem azt a hibát, hogy Z-re bíztam az utazási terv elkészítését, mivel folyton felpanaszolja, hogy minden utat én döntök el, már hónapokkal előre. Ebből az lett, de hát nem is vártam mást, hogy holnap indulunk, de még nem tudjuk, hová! Én Németországot javasoltam, vannak tőlünk nem messze (elviselhető távolságra) kanyonok és erdők is. Z. inkább a tengerpartra menne, nem tudom, mi ütött belé. A fiát, aki a tengerparton lakik, napok óta nem tudja elérni, pedig oda én is szívesen mennék (nem a tengerpart miatt) noha BAROMI messze van (elviselhetetlen távolságra). Aztán lehet, hogy végül csak Párizsig megyünk, az praktikus, közel van, és minden időjárásra, életkorra és lelkiállapotra kínál valamit.

Kérdezgettem Bonit, hogy neki melyik opcióhoz lenn kedve, tudjátok mit mondott? Hogy ő legszívesebben itthon maradna. Hezitálok aközött, hogy ez tök gáz, ellustultak a fiatalok, én az ő korában bárhová elmentem volna, nem kellett volna kétszer mondani! De lehet, hogy ez így jó; azt mutatja, hogy végül is Boni tök jól elvan itthon a kis szonátáival meg könyveivel, ma pl. usziban voltunk, hát egyetlen tenger vagy szállodai uszoda nem adja vissza ugyanazt az élményt, amit egy 50 méteres medence.

Én meg szállodafoglalás helyett azzal szórakozom, hogy Hergé-jellegű képeket gyártok magunkról...

Paramecium aurelia

Boni meséli, hogy biológiaórán tanulták a paramécie c. állatot: gusztustalan pocsolyákban él, és egyetlen sejtet tartalmaz. Fujjj, mondta. 

Megnéztem, hogyan is van ez az állat magyarul: papucsállatka! Jé, hát így ismerem. Ráasásul magyarul sokkal aranyosabban, szelídebben hangzik. Az ember könnyen megbocsátja neki a pocsolyát! Vajon ki nevezte el egy papucsról, ráadásul becézve?

Karinthyra gyanakszom!

Múlt idő(k)

Érthetetlen, hogy a francia irodalmi múlt (passé simple) még él és virágzik. Ez egy olyan igeidő, amit (nem számítva két-három ige egyetlen alakját) csak és kizárólag írott, irodalmi szövegekben használnak, sőt, manapság már ott sem nagyon. Hogyhogy nem halt ki ugyanúgy, ahogy mondjuk a Jókainál olvasható magyar régmúlt? (halálos ellensége leendett, szüntelen háboríták kedélyét stb.) 

Lehet, hogy az iskola miatt: Boniék most tanulják ezt az igeidőt. Tanév végéig minden hétfőre meg kell tanulniuk öt ige ragozását, szódolgozatot is írnak (végre egy tanár, aki szódolgozatot irat! Ő fogja a latint is tartani, örülök.) Szóval elképzelhető, hogy mivel a tananyag része, ezért maradt fönt évtizedek (évszázadok) óta? Ugyanúgy, ahogy mondjuk a francia (bonyolult) helyesírást is a közoktatás tartja úgy-ahogy életben?

Szoktam hallani olyan kritikákat, hogy a gyerekeknek szóló ifjúsági regények fordítói gyakran nem a francia irodalmi múltat használják, hanem a neki megfelelő élőszóbeli múltat (passé composé), és hogy ez sajnálatos módon hozzájárul a nyelv sorvadásához. Most direkt megnéztem, a Harry Potterben pl. van irodalmi múlt, de a Percy Jacksonban nincs. Nem jellemző amúgy a kortárs írókra és az újságírókra sem, hogy egy szöveget végig irodalmi múltba tegyenek, gyakran vegyítik a kettőt vagy pedig egyáltalán nem használják. Épp ezért bizonyos igéknek (van, mond, tesz, él, ért stb.) bizonyos alakjait (jellemzően az egyes szám harmadik személyt) még úgy-ahogy ismeri az ember, na de rengeteg igét és alakot nem (ils accrurent!).

Végeztem egy kétszemélyes kis vizsgálatot azzal a két anyanyelvi franciával, akivel egy háztartásban élek. Megmutattam nekik a két lenti mondatot, magyarul mindkettő kb: Fáradtan leültem egy padra, és egy boldogan ugrándozó kutyát követtem a tekintetemmel. A különbség a kettő között az, hogy az első mondat két állítmánya (ld. kiemelést) irodalmi múltban van, a másodiké nem. Hipotézisem: a francia beszélők különbséget tudnak tenni a két mondat nyelvi regisztere, stílusa, műfaja stb. között, és az első verziót „irodalmibbnak”, „választékosabbnak”, „régiebbinek” érzik majd, míg a másodikat „modernebbnek”, „közbeszédszerűbbnek”.

1) Accablé de fatigue, je m’assis sur un banc et je suivis du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

2) Accablé de fatigue, je me suis assis sur un banc et j’ai suivi du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

Az első kísérleti személy (a férjem) először nem is vette észre a két mondat közti különbséget (nekik nem húztam alá az igéket). A második alany (Boni) észrevette. Elmondtam nekik, hogy az egyik mondatot egy könyvből másoltam ki, a másikat én írtam. Ami értelemszerűen csak annyiból állt, hogy módosítottam az igeidőket.

Nem várt reakciók (mindkettőjük részérről, holott nem egyszerre látták a mondatokat): melyik mondat a jó? Csodálkoztam, mert én úgy gondoltam, mindkettő mondat jó, csak más. Hiszen miért létezne akkor két különböző ragozási paradigma a két igére? (lásd a poszt első bekezdését: miért nem tűnt el az egyik?) Ráadásul: hát nem pont ők vannak olyan pozícióban, hogy el tudják dönteni, melyik mondat a „jó”?

Visszakérdeztem, ahogy egy rendes nyelvészhez illik: szerintük melyik a jó? Melyik állt a könyvben? A férjem szerint a második, Boni szerint az első. 

Következő kérdésem: miért? Miért nem a másik? Erre egyikük sem tudott válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Tovább nyaggattam őket: mi a különbség a két mondat között? Egybehangzóan állították, hogy hát semmi, csak az egyik irodalmi múltban van. 

Na, erre varrjak gombot! Minikísérletem azzal a konklúzióval zárult, hogy az adatközlők 100%-a nem tud érdemi különbséget tenni az irodalmi múlt és a szóbeli múlt között. Érdekes, hogy akkor hogyan és mi alapján dönti el valaki (az író), hogy az elsőt vagy a másodikat írja?

(A példa egy, a könyvespolcról véletlenszerűen levett és középen felcsapott könyvből van: Albert Cohen: Ô, vous, frères humains, 1972, és a szövegben az első verzió áll.)

Mobiltelefon

– Szia! Mit csináltál, amíg nem voltam itt? – kérdeztem Bonitól, miután hazajöttem futásból.

– Hát semmit...

– Megcsináltad a francia házit?

– Mit? Ja, azt nem. Olvastam egy kicsit a Gyűrűk urát... meg a Donald kacsát... meg rajzoltam neked egy posztert! És komponáltam egy szonátát B-dúrban, meghallgatod?

Ezért nincs még ennek a szegény gyereknek mobilja. Mert mobiltelefon nélkül a szabad másfél órájában, igaz, nem csinálta meg a házit, de koncentrált, alkotott és gondolkodott. Ha lenne telefonja, borítékolom, hogy másfél órát töltött volna valami játék nyomkodásával vagy hírfolyam görgetésével vagy az apja nyaggatásával, hogy engedélyezzen neki még több képernyőidőt. És amikor ezt így átgondolom, mindig arra lyukadok ki, hogy belátható időn belül nem fog tőlünk telefont kapni.

Majd veszel magadnak az első fizetésedből! – szoktuk ugratni.

(Erre ő mostanában: Vigyázz mama, ha így folytatod, hentes leszek!)

Voilà, voilà!

Nemrég Boni érdeklődve vette tudomásul, hogy vannak olyan furfangos kérdések, amelyekkel azon kívül (vagy ahelyett), hogy információkat nyerhetnénk, burkolt állítást tartalmaznak, és amelyekre válaszolva az ember mindegy validálja az implicit állítást. Már nem emlékszem, milyen példákat gyártottunk, ilyesmiket, hogy Miért idegesítesz? amivel, ha az ember rendesen megválaszolja a kérdést, egyúttal elismer valami teljesen mást is.

Még nem is mondtam neki, hogy a leggyönyörűbb példát az egyik kolléganőm produkálta a héten. Arról beszélgettünk, hogy miért beszélnek rosszul a franciák idegen nyelveket. Elmeséltem, hogy én ezen már egyáltalán nem csodálkozom, mert látom, hogyan tanítják az iskolában (óraszám, módszer, csoportméret, szódolgozatok hiánya stb.), továbbá hozzátettem, a francia toroknak különösen nehéz pl. az angol fonémák kiejtése. Ekkor a kolléganőm feltette azt a bizonyos kérdést:

– Nem lehet, hogy inkább a híres francia arrogancia miatt nem beszélnek idegen nyelveket?

Tiramisu

Boni tökre szereti a tiramisut, általában étteremben azt választja, illetve itthon is gyakran készítek (készítünk együtt). Z. gyanakodva nézni ezt a tiramisumániát; nekem meg kell ígérnem, hogy tuti nem teszek bele kávét (árpakávét szoktam), az éttermekben pedig mindig megkérdezi, hogy ugye nincs benne alkohol – nehogy Boni kávét vagy koffeint igyon, mintegy melléktermékként (nem mintha ez megakadályozta volna valaha Bonit, hogy egyen kávésat vagy alkoholosat..). Ugyanilyen majrézós egyébként a hurkával is, Boninak azt is megtiltotta (a vér miatt), bár ezt Boni nem is akarta még megkóstolni. Pedig ha tudná, milyen finom: én nagyon szeretem, magamnak szoktam venni, Z. szabályait és előírásait pedig elég jól tudom kezelni, és csak röhögök (amíg ő halálra aggódja magát).

Most hétvégén csináltam tiramisut, és amikor Z. már huszadszor emlegette fel a kávét, gyanús lett a dolog: Z. aggódásának hangsúlya rossz helyen van, jöttem rá. Neki nem a kávé vagy az alkohol miatt kellene problémáznia. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogyan készül a tiramisu. Azt válaszolta, hogy:

– tudja, hogy kell bele babapiskóta,

– meg mascarpone,

– meg kávé és alkohol (de azokat ugye kihagyom?),

– és látta, hogy felvertem hozzá a tojásfehérjét.

Gyanúm tehát beigazoldott. Jeleztem, hogy miután megeszik a tiramisut, mondok valamit. Ma jó ízűen betermelték az egész adagot, utána mondtam meg neki, teljesen ki volt akadva.

Nem tudta, hogy a tiramisuhoz nyers tojás kell! 

Ami pedig sokkal veszélyesebb tud lenni holmi mikrogrammnyi kávénál meg alkoholarománál. Hát így bízzon meg az ember egy örök aggódósban! Évek óta az orra előtt készítjük el, és nem vesz észre semmit. Ma viszont sikerült aggódásának tárgyát a helyes mederbe terelnem. Annyira, hogy azt mondta: soha többet nem fog tiramisut enni!

Egy beszélgetőpartner

- Kibéreltünk egy lakást, és épp az utolsó nap reggelén voltunk. Ki kellett takarítani, és emlékszem, a mikrót tisztítottam, majd nekiálltam a tepsinek. Még most is látom magam előtt azt a tepsit…Tudod, mi az a tepsi?

- Igen, un plateau qu’on met au four. És utána?

- Szóval épp a tepsit pucoltam… tele volt ráégett kosszal, ezért azzal a dörzsölős szivaccsal csináltam, tudod. Tök nehéz volt! És ahogy ott sikáltam azt a tepsit, láttam, hogy a franciaablakon bejön egy pasi.

- Jaj!!

- Hát én is nagyon megijedtem!

- De hogy jött be??

- Nyitva volt, hogy átszellőzzön a lakás. Te ott ültél a konyhában, éppen reggeliztél.

- Igen?

- Igen. És én akkor úgy megijedtem, főleg mert láttam, hogy a fél arca véraláfutásos… szóval úgy megijedtem, hogy fogtam azt a tepsit, és jól fejbevágtam!!!

- Ó, jól tetted, mama!

- És képzeld, addig ütöttem, amíg egészen picike nem lett. Olyan pici, mint egy bogár, és még mindig ütöttem! Aztán egyszerűen - eltapostam!!! Utána ki kellett mennem pisilni.

- Azt hallottam!

- És utána visszaaludtam, és képzeld, a következő álmomban is volt bérlemény, meg hulla, hát nem fura?

- Deeeee!

- Csak akkor kocsit béreltünk, és a hulla az utcán feküdt…

- Hú, ezt is elmeséled, mama?

- Hát az úgy volt, hogy az autót te vezetted, én pedig mondtam, hogy kerüld ki a hullát…

Soha, senki nem érdeklődött még az álmaim iránt. Ės most itt van Boni, aki lelkesen és odafigyelve hallgatja őket, és nem állít le az első mondat után, és láthatóan még élvezi is!

Megmondalak az apukámnak!

Tegnap este elmentem futni. Olyan jó, hogy most már újra lehet futni esténként, munka után! Az első négy km alatt ráadásul telefonáltam, így sokkal kevésbé volt uncsi. Miután lefutottam a távot, és éppen gyalogoltam haza, megszólalt a telefonom: Gabriel anyja hívott. Az egész család ott ült a vonal végén, és rögtön azzal kezdte (mérgesen) az apuka, hogy: nem oldódott meg semmi, Boni továbbra is piszkálja Gabrielt.

Hát, az összes, futás kiváltotta boldogságérzés egy csapásra emúlt. Őszintén, a hátam közepére kívánom mindhármukat. Most arra panaszkodott Gabriel, hogy Boni az óra előtti sorbanálás közben üti (donne des coups – ebből nem derül ki, lábbal-e vagy kézzel, és elfelejtettem megkérdezni). Szerencsére most már volt annyi eszem, hogy megmondtam nekik: Gabriel verziója alapján ítélkeznek, és nem tudják, mit állít Boni a történtekről. Ekkor azt javasolták, hogy visszahívnak, amikor hazaértem, legyen Boni is vonalban.

Öt perc múlva már otthon is voltam, Boni és az apja épp nyugiban vacsoráztak. Derült égből érte őket is a villámcsapás. Visszahívtam a gyerek szüleit, Gabriel szépen elmondta a telefonba, hogy mi a panasza, Boni sajna nem képes ilyen összeszedetten védeni magát. Most már nem voltak jó tanácsok vagy próféciák, hanem Gabriel szülei megfenyegettek: ha így megy tovább, az igazgatónőhöz kerül az ügy (a sorakozás közben sajnos nincs felügyelő tanár, ego senki sem lát semmit).

Rájöttem, hogy ez tényleg sokkal rosszabb helyzetet szülne, hiszen úgy kellene ítélkeznie az igazgatónőnek, hogy kizárólag a két gyerek beszámolójára hagyatkozik. Ebből Boni nem tudna kijönni győztesem, még akkor sem, ha történetesen nincs igaza Gabrielnek. Úgyhogy most változtattunk a múltkori felszólításon, és azt mondtuk Boninak, hogy per pillanat nem érdekel, mit csinál a többi gyerekkel, de a Gabrielhez hozzá ne nyújon egy ujjal sem.

Később megkérdeztem tőle, hogy szerinte igazságtalan-e, amivel vádolják, és azt mondta, igen. Nem tudtam okosabbat mondani, mint hogy igazságtalanságok sajna előfordulnak, de ezt most azzal meg tudja oldani, hogy ha mindenféle kontaktust megszüntet Gabriellel. Továbbra sem tudom, ki a hibás, el tudom képzelni, hogy Boni nyakig benne van, de inkább szerintem az a szitu, hogy kölcsönösen provokálják egymást. Az egészben az zavar a legjobban, hogy Gabriel szülei kizárólag a fiuk panaszai alapján minden felelősséget Bonira hárítanak. Mert egyetlen egy dolgot nem tudok elképzelni: hogy csak Boni felelős a történtekért.

Az év elején ennek a gyereknek volt egy konfliktusa a szolfézstanárnővel (amúgy ennek a családnak ezer konfliktusa van mindenfelé), amelyből kifolyólag összehívták a zenesuli igazgatóját, a tanárnőt és a Gabrieléket, és a gyereket áttették egy másik csoportba. Akkor tökra sajnáltam a gyereket, és elítéltem a szolfézstanárnőt, de basszus, hiszen ugyanazt tettem, amit most kritizálok: a Gabriel elmondása alapján ítéltem meg a történteket! Most már nem adok neki teljes mértékben igazat. Ki tudja, mi történt valójában?

Ez a két gyerek a jövő héten négykezest fog játszani a koncerten... előre tartok az egésztől. Ma össze is futottunk velük a zenesuliban, rendes esetben dumáltunk volna egy kicsit, most érthető módon ehhez semmi kedvem nem volt. Szegény Bonikám, nem lehet könnyű egy ilyen nyafogós, és végső soron: talán veszélyes gyerekkel (hiszen zsebében van az érvelés tudománya) barátkozni és mágnesként vonzódni hozzá. Az az érzésem, hogy hallunk még róluk.

Szakmai rangsor

Hétvégén olvastam egy interjút egy francia-brit kutatóval, aki egy nemzetközi kutatóintézetet vezet, szakterülete pedig a molekuláris biológia. A végén feltették neki a kérdést, hogy a tudományok iránti szeretet, azaz a tudományos beállítódás genetikus, epigenetikus vagy kulturális-e. A válasza az volt, hogy semmiképp sem epigenetikus (noha manapság mindenre ráhúzzák a szót), talán valamennyire genetikus, de inkább kulturális (azaz, nurture, így vettem ki a szavaiból).

De, mondta tovább, ez sem mindig van így. Az ő gyerekei sem a tudományok területén dolgoznak, holott a férje is és ő is mindketten kutatók. A lánya tananyagot állít össze hátrányos helyzetű személyeknek (pl. menekülteknek), a fia pedig hentes.

Na most nekem az egész cikkből ez volt a legérdekesebb és legelgondolkoztatóbb információ. Egy nemzetközi szaktekintély fia – hentes! Én most arra vagyok kiváncsi, hogy ezt az egészet hogyan zongorázták le a fiú gyerekkorában, hogyan zajlott le az egész, amíg ezt a szakmát kiválasztotta. Mert azt simán meg tudom érteni, hogy a kutatónő ma már büszke a hentes fiára, akinek talán több boltja is van, jól keres, gyerekei vannak, a hétvégéit értelmesen tölti, normális hobbival, lehet vele beszélgetni könyvekről, filmekről, politikáról. Ezt mind el tudom képzelni, még példákat is látok magam körül. Amúgy a nő maga is megjegyezte, hogy ha a tudományos beállítottságot nem adták is át a gyerekeiknek, de a munkaszenvedélyt, azt igen.

De hogy volt, amikor a fiú zsinórban hozta haza a rossz jegyeket matekból? Amikor sorban írta a rossz dolgozatokat? És amikor nem tudott leírni úgy egy mondatot, hogy az állítmányt rendesen passzintsa az alanyhoz? Vagy amikor nem egyeztette a jelzőt a jelzett szóval? És később, amikor nem akart gimibe felvételizni és helyette a hentesképzésre iratkozott be?

Mert úgy képzelem, hogy ez valahogy így történhetett, hiszen az egész társadalom, de főleg a közoktatás itt úgy van megalkotva, hogy ha valaki jól tanul, az magas presztízsű suliba megy és értelmiségi munkát végez, aki pedig rosszul tanul, az megy oda, ahova tud és ahova elég a pontja. Ez szinte automatikus*, és fordítva is igaz. Úgy gondolom, rengeteg sírás, veszekedés és aggódás volt abban a családban, különórákat és büntető feladatokat tudok még elképzelni, mert ebben a versenyszellemű országban a rossz tanulókat rengeteg kudarcélmény éri. 

Amikor erről beszélgettünk ebédnél, és Z. nevetett, miután teátrálisan kimondtam azt a prózai szót, hogy: HENTES!!, Boni, a nagy húsimádó, értetlenül meredt ránk. Azt jelentette az a nézés, hogy most mi a bajunk a hentesekkel, ő például informatikus és zongoristra lesz nagykorában (esetleg költő), de lehetne akár hentes is vagy állatorvos, miért ne? Hangot is adott felháborodásának:

– De mi van, ha neki ez a foglalkozás tetszett??

* Igaz, van egy olyan marginális jelenség is, hogy a mérnökök, fordítók stb. később átkonvertálják magukat pl. mezőgazdásszá. Sőt, Svájcban a kétkezi munkát jól megfizetik, ott teljesen más a státusza (gondolom) egy hentesnek (ennek ellenére pl. a liberális** beállítódású svájci barátnőm gyerekei épp most felvételiztek egy zürichi gimibe, amihez hetekig előkészítőre jártak).

** És politikailag sokkal korrektebb, mint én!

Boomerek

Ezt szoktam a férjemnek mondogatni, például ma is, mert szerintem annyira vicces:

EGY TANULMÁNY SZERINT AZOK AZ EMBEREK, AKIK AZT MONDJÁK, HOGY « RÉGEBBEN MINDEN JOBB VOLT », RÉGEBBEN SOKKAL JOBBAK VOLTAK

Ki kezdte? Ki a hibás?

Vacsora előtt felhívott Boni osztálytársának anyukája, volt egy rémes beszélgetésünk. Ma volt az osztályozó értekezlet, amin ő mint szmk-s anyuka is reszt vett, és kiderült, hogy se Boni, se Gabriel nem kapnak dicséretet, ami pedig a tanulmányi eredményük alapján megilletné őket, mert sokat dumálnak órán. Ez állítólag annyira lesújtotta Gabrielt, hogy sírt, majd szót szót követett, Gabriel bepanaszolta Bonit, hogy állítólag órán és szünetben is nyaggatja, üti. A nő tök ideges volt, néha az apuka is átvette a telefont (ő is tök ideges volt), aki, tisztára mint az apám, próféciákba bocsátkozott, hogy Boninak ilyen meg olyan élete lesz, ha így folytatja, a végén már tanácsokat is kezdett osztogatni, ááá, a szokásos. Mindketten tanárok és nem rejtik véka alá, hogy az életben a legfontosabb: a tanulmányi átlag.

Egyébkent ez az üti-vágja mentalitás engem is meglep. De ezek a fiúk úgy általában nem köszöntik egymást reggelente, hanem: hátba vágják egymást, persze Bonival az élükön, akinek soha nem volt kenyere a köszönés. Szóval nem tudom, melyikük a főkolompos, egyáltalán van-e, de simán el tudom képzelni Boniról, hogy túlzásba viszi a hátbavágós poénokat, az oldalbabökést, a kapucni ráhúzását a másik fejére stb.

Boni reakciója klasszikus volt: mindent tagadott. Z. reakciója szintén jellemző: mérgesen kiabált Bonival, felsorolta az összes olyan esetet, amikor saját szemével látta, hogy Boni valamelyik gyerekre viccből rávágott.

Az én reakcióm: csalódtam, hogy a szülők kérdezést nélkül Bonira hárítják az összes felelősséget, sajnálom Bonit, mert csalódott lehet, hogy Gabriel így bemószerolta, féltem, mert a hozzáállása rossznak tűnik (nem hajlandó beszélni a történtekről), mérges vagyok, mert meg sem akar hallgatni, pedig egy dologban azt akarom, hogy szót fogadjon: nem érinthet meg gyereket annak kérdezése nélkül, se lábbal, se kézzel, se ping-pong ütővel. 

Most szegény még álmatlanul forgolódik, érthető módon nem tud elaludni. Jaj, olyan nehez ez!

Kilencven euró

Visszaküldte az ingatlanügynökség az irattárcámat. A kártyákon és papírokon kívül felfedeztem még benne kilencven eurót. Megdöbbentem, hogy ennyire linkóci vagyok, hogy azt sem tudtam, ennyi pénz volt benne. 

De az is mindig meglep, amikor mások (sőt: ismeretlenek) becsületességéről szerzek tudomást. Ezt a kilencven eurót kétszer is el lehetett volna tulajdonítani: megtarthatta volna az a család, aki megtalálta, vagy az az irodai dolgozó, akinek leadták. Pont emiatt egyiküket sem lehetett volna felelősségre vonni. Ha történetesen tudtam volna, hogy volt benne pénz, azt sem lehett volna megállapítani, melyikük lopta el. Sőt, a lopott és a talált pénz fogalma közötti vékony választóvonalról is lehetett volna szemantikai vitát folytatni.

Bár az is lehet, hogy 190 euró volt benne, amiből elvettek százat. 

De ugyanekkora a valószínűsége annak is, hogy egyáltalán nem volt benne pénz, és valami jótét (és anonim!) lélek beletett 90 eurót.

Én már SEMMIN sem csodálkozom kerek e világon. Csak ki kell nyitni reggel az internetet, és jönnek a hihetetlennél hihetetlenebb, de mind igaz sztorik!

Egy ideális otthonban

– Nincsenek olyan komód- és asztalfelületek, amelyeken megválaszolatlan banki levelek és kérdőívek, régi prospektusok, használt belépőjegyek, fontos értesítések, lényegtelen szórólapok, cetlik, listák, post-itok, jegyzettömbök, iratok, matricák vagy használati útmutatók hevernek. Mert ezek szétválogatva, lefűzve és kitöltve a helyükön vannak.

– És ez a kulcsszó: egy ideális lakásban mindennek helye van. Például minden táskának. Ezért semmi esetben sem fordulhat elő, hogy két (felnőtt) hátizsák, két (gyerek) hátizsák, egy női válltáska, öt-hat vászonszütyő és egy tornatása csak úgy elszórva várják a sorukat az előszobában.

– Végképp nem történhet meg, hogy pézsék (tiszta vagy koszos), maszkok, kézfertőtlenítők, kézkrémek, töltők, kábelek, celluxok, szemüvegek (nap vagy látó), szemüvegtokok, kulacsok és palackok (tele vagy sem) csak úgy bárhol felbukkanjanak. 

– A tollak (működőképesen), a ceruzákkal (kihegyezve) és az ollóval együtt mindig ugyanazon a helyen találhatók. Bónusz, ha üres jegyzettömb áll mellettük, esetleg hegyezővel és alkoholos filctollal.

– Egy ideális lakásban mindenkinek csak annyi gönce van elöl, amennyit éppen hord. Tiszták és koszosak külön, azaz nincs olyan kupac, amelyben a ruhák már nem tiszták ugyan, de még nem kell őket kimosni. Mindez igaz a sportcuccokra is, amelyek tevékenység szerint (úszás, ill. futás) külön-külön helyen találhatóak.

– Az épp nem hordott ruhák (nyári vászonnadrágok és téli bakancsok) a helyükre vannak eltéve, ahonnan igény esetén könnyen elővehetők (mert az ideális ember mindig emlékszik rá, hová tette őket).

– Egy ideális lakásban nincs olyan sarok, ahová a kiválogatandó, vagy a már kiválogatott, de még el nem vitt vagy el nem adott ruhák vannak felhalmozva, az összes nemrég lapott kartondobozzal együtt. Nincs olyan sarok sem, ahol a rossz égősorok, a régi műanyag dobozok és tartók, az elromlott esernyők stb. várakoznak arra, hogy valaki elvigye őket a hulladékudvarba. Nem gyűlnek használt elemek sem egy zacskóban, mert az ideális ember nem felejti el őket hónapok óta elvinni a gyűjtőpontra.

– Az ideális lakás ideális lakója egyszerre max. három könyvet olvas, és nincsenek olyan könyvkupacai, amelyek útikönyvekből, félbehagyott, elolvasott-de-még-ki-nem-jegyzetelt vagy sürgősen elolvasandó, de még csak várakozó státuszú könyvekből állnak.

– Az ideális nőnek csak annyi kozmetikuma van, amennyit használ, és nem őrizget kétéves rúzsokat, félig telt flakonokat, krémeket, samponmintákat, szállodákból hazahozott tusfürdőket és szappanokat. Ezeket nem három különböző nesszeszerben tartja a fürdőszoba különböző pontjain.

– Egy ideális lakásban nincsenek karácsonyi dekorációk márciusban. Ugyanebben a hónapban nincsenek ősszel lepréselt levelek a fent említett könyvkupacok valamelyike alján. Senki sem kerülget hetek óta összerakásra váró Ikea-bútort az előszobában.

– Az ideális ember nem bukkan 2011. áprilisi mozijegyre egyik rég nem hordott bőrdzsekije zsebében!

***

Hát hülye vagyok én?! Hogy évek óta nem tudok összevarázsolni egy ideális otthont magunknak? Helyünk (140 m2) és időm (heti 4 napot dolgozom) lenne – akkor pedig miért szenvedek ennyit? Én magam sem értem, hacsak az nem lehet, hogy a nap végén, amikor már lefordítottam, megfőztem, házit kikérdeztem, tűzoltásszerűen elvégeztem a legfontosabb adminisztrációt és házi munkát (Boni ISZONYÚAN rumlis), sőt, már voltam sportolni is... nos, akkor már nincs ezekhez kedvem. Néha álmodozom arról, hogy kiveszek egy hét szabit, és behozom a szortírozási és rendrakási lemaradásaimat, de egyelőre ez csak álom marad.

És erről eszembe jut az a sikeres barátnőm, akivel ősszel elmentünk az érettségi találkozóra. Ő is külföldön él, mert ott futott be irigylésre méltó karriert a szakmájában (kreatív ágazat, jó fizu, szimpatikus kollégák, napi kapcsolat emberekkel, értelmes célok, folyamatos fejlődési lehetőség). Két kamasz lányuk van. És amikor arról beszélgettünk, a sok gimis emlék felidézése között, hogy milyen foglalkozást szerettünk volna így utólag magunknak, felkiáltott:

– Tamko, neked megmondom őszintén. Én legszívesebben háztartásbeli anyuka lettem volna!

Mindennapi kenyerünk

1. pékség:

• Az utcánk végében van, oda-vissza 2 perc
• A baguette rossz
• Csak itt lehet jó rozskenyeret kapni
• Z. szerint a péksütik itt sokkal jobbak (olyat én nagyon ritkán eszem, Boni sem nagyon)
• Lehet kapni isteni csokis csigát és sajtos perecet (nem kéne, hogy egyek...)
• Vasárnap zárva van
  

2. pékség:

• Kicsit távolabb van, nem esik útba, oda-vissza 7 perc (szerintem) (Z. szerint több)
• A baguette isteni
• Z. szerint a péksütik nem jók (szerintem meg de)
• Néha kapni pavolvát (nem lehet tudni előre, mikor)
  
• Szerdán zárva van

 

Mondanom sem kell, Z. az elsőt pékséget szereti, mert édesszájú és mert általában ő megy le reggelente, én és Boni meg a másodikat, mert ott finom a baguette, a rozskenyeret meg úgyis le lehet fagyasztani. Miután reggelene elkísértem Bonit, el szoktam zarándokolni a másodikba, kivéve, ha Z. már megelőzött és kora reggel lement az elsőbe. Szerdán és vasárnap értelemszerűen nincs dilemma, szombaton sem, mert akkor Z. el szokott menni a másodikba, és beáldozza a finom péksütijeit. 

Ma volt pavolva! Mehetek este futni!

 

Mese

A héten valamelyik nap Boni hazajött a suliból és elújságolta: A franciatanárnő egy magyar mesét mesélt! A főszereplő neve Jancsi!! A továbbiakban kihúztam belőle, hogy egy magas fáról szólt a mese, amelynek Jancsi nevű szereplője malacokat őriz. Másnap már azt is meg tudta mondani, hogy „az író, az valami Benedek!”, de hogy a könyv borítóján több név is fel van tüntetve. Közben keresgélésem eredményeképp kiderítettem, hogy Az égig érő fa c. meséről lehet szó, Benedek Elektől (felevenítettem a kondás szó értelmét is). A fracia kiadást nem lehet már megkapni, használtan árulják itt-ott a neten, erról van itt szó oldalt. Boni azt mondta, hogy a tanárnő példánya a saját gyerekkori könyve.

Olyan szimpatikus, hogy egy ilyen könyből mesél nekik a tanárnő, nem pedig valami ajánlott, agyontanított és agyonelemzett mesét mond el. (Rengeteg ilyet lehet kapni.) Ugyanez a tanárnő mesélte egyszer a gyerekeknek, hogy előfordul, hogy száz (100!) elolvasandó könyv is várakozik a listáján – ez a nő a sorstársam! Bár a száz rengeteg, nekem 30–40 könyv szokott lenni a maximum, és az is nagyon csüggesztő érzés.

Rá is döbbentem, hogy én egyáltalán nem olvastam még Boninak magyar népmeséket, nem is értem, de ez valahogy kimaradt. Pedig szerettem gyerekkoromban őket. Na, de majd pótolom. Hiába jár már ún. középiskolába, tizenegy évesen még mindig nagyon élvezi a meséket. 

Szóval így történt, hogy Boni a francia sulijában ismerte meg Benedek Eleket.

Egy atombiztos birtokos szerkezet

Z. időnként felkiállt:

– Azért micsoda szerencsénk van De Gaulle-lal! Mekkora politikus volt!

Az első ilyen fekiáltásnál értetlenül néztem rá. Megmagyarázta:

– Neki köszönhetjük az atombombánkat!

A halogatás diadala

Szombat délután jött egy telefonhívás a vonalasra, 04-es körzetszámmal. A férjem már akkor sejtette, mielőtt felvette a telefont: valaki megtalálta az irattárcámat!

A bérelt faház kanapéja alatt volt.

Ha nem lettem volna olyan feledékeny, és emlékeztem volna, hogy elvittem, már ott megtalálhattam volna. Az utánunk kettővel következő bérlők bukkantak rá (pedig közben elvileg KÉT takarítás is volt!), leadták az ingatlanügynökségnek, ők hívtak fel.

A bankkártyákat, az uszibérletet, a könyvtárjegyeket és a személyimet még a múlt héten megcsináltattam-megigényeltem, de a jogsira már nem maradt erőm/időm. Z. folyton noszogatott, hogy el fognak kapni (csak rövid távokra mentem kocsival), én egyre csak halogattam a bejelentést. És nekem lett igazam! Megmarad a régi, rózsaszín papírkás, nosztalgiafotós ereklyém jogsim.

Sheets and javelins

Megnéztem a tegnapi botrányos Trump-Zelenszkij vitát, de most nem is arról akarok beszélni, hogy mennyire felháborító az amerikai elnök és alelnök viselkedése (nem is tudnék újat mondani), meg hogy mennyire sajnáltam Zelenszkijt, ahogy ott ült félseggel azon a kanapészerűségen, körülvéve ezekkel a borzalmas amerikai gengszterekkel (akik közül az egyiknek börtönben kéne csücsülnie).

Hanem arról, hogy a beszélgetést nézve és hallgatva arra gondoltam: mennyire többszörösen is hátrányos helyzetből indul egy vitában az a fél, aki nem az anyanyelvén fejezi ki magát! Baromira bátor sztem Zelenszkij, hogy tolmács nélkül csinált végig egy ilyen attrakciót, két ellenséges vademberrel, akikek a legnagyobb fegyverük nem csak az, hogy a világ legerősebb államát igazgatják, hanem hogy: tökéletesen beszélik a vita nyelvét. Megvan az az előnyük, hogy bármit ki tudnak érthetően és gördülékenyen fejezni, standard akcentusban, és mindent meg tudnak érteni, ami elhangzik, akkor is, ha többen beszélnek egyszerre. És mindez hatamas adu ász!

A mindennapjaimban egy picit én is szoktam ezt érezni. Franciául nem túl gyakran (szerencsére), ott inkább a saját akcentusom zavar, mert azt szoktam hinni, hogy nem vesznek miatta komolyan. Ezért pl. a legtöbb telefonos adminisztratív dolgot nálunk a férjem intézi. Ha angolul kell beszélnem, akkor szinte mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég választékos, nem ismerem a kódokat, nem értem a kulturális és egyéb utalásokat, és az anyanyelvi beszélők magabiztossága megrémít. Emlékszem, micsoda fölénnyel állította a kanadai sógorom egyszer, hogy a Balatonon van híd! A tökéletes mondatokban megfogalmazott hülyeséggel szinte meggyőzött.

Szoktam mondani Boninak (meg bárkinek, aki csak hallani akarja), hogy azért tanítom magyar helyesírásra, mert ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adni tudok neki: egy nyelv. De néha arra szoktam gondolni (és ezt nem mondom neki) vajon nem az a legnagyobb ajándék-e inkább, hogy a legerősebb nyelve, amin vitatkozni és verset olvasni a legjobban tud, egy világnyelv. Márai írja valahol az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségről, hogy előfordulhat, az ember úgy hiszi, már jól ismeri az adott nyelvet. Odafordul egy bennszülötthöz és azt mondja, vagy legalábbis hiszi mondani neki: Reggel a városban voltam. A bennszülött pedig csodálkozva, de udvariasan hallgatja, mert ő megértette azokat a nüansznyi különbségeket is, amit az ember nem tud elsajátítani, és mert a mondat valójában így hangzott: Pittymallatkor az erődben valék.

Sheets: egyáltalán nem voltam benne biztos – a kontextust és Trump személyiségét figyelembe véve – hogy nem shits-et mondott-e.

Javelins: ezt meg egyenesen meg kellett néznem a szótárban!

Igazolványképek

Az elveszett tárgyak közül a jogsimat sajnálom a legjobban, a benne található igazolványkép miatt. 2002-ben szereztem jogsit Párizsban, és a francia szabályok szerint azóta is az akkor kiadott háromoldalas, rózsaszín papírkát használtam (és használhattam volna talán életem végéig). Amikor ezt magyaroknak mesélem, mindig meglepődnek, de itt tényleg nincs kötelező igazolványcsere. Sem kötelező orvosi vizsgálat, azaz aki húszévesen megtanult vezetni, attól soha többé nem kérik számon, hogy lát-e még, hall-e még, emlékszik-e még, és kilencvenévesen is beülhet a volán mögé – rémes!

Ezen az igazolványképen tök jól néztem ki, és akárhányszor elővettem, jó érzés töltött el, hogy ez a szimpatikus fiatal lány én voltam valaha. Abban az időben szemüveggel kellett fényképezkedni, és tökre szerettem azt a keretet is. Az új igazolványfotón, amit ezen a héten csináltattam, nem lehetett sem szemüveg, sem fülbevaló, a hajat a fül mögé kellett tenni és nem lehetett mosolyogni. Képzelhetitek, hogyan nézek ki rajta (megmondom: bénán, fáradtan, zaklatottan).

Volt még egy másik igazolványképem, amit tökre szerettem: a nyolcadik kerületi kormányablakban készült, és a régi magyar útlevelembe került bele. Akkor még megengedték, hogy mosolyogjak, és valami optikai csalódás miatt úgy néztem ki rajta, mint a Sophie Marceau. Annyira, hogy egyszer egy reptéri ellenőrzésnél a pasi önkéntelenül felkiálltott: Atyavilág, milyen jó fotó! (Bár jobban örültem volna, ha azt mondja: Atyavilág, maga milyen jól néz ki!).

A régi igazolványképek közül nagyon sajnálom még a Boni első személyijén szereplőt. Sajnos amikor tavaly újat kellett csináltatni, a régit vissza kellett adnunk. Pedig annyira édes volt rajta: négy hónapos volt, kopaszka, és megilletődve bámult a kamerába, meg kellett zabálni!

Készült rólam egyszer egy vicces igazolványkép is. Egy automatában csináltattam, kora reggel a metróban. Akkoriban menet közben reggeliztem, mert soha nem volt erőm korábban felkelni, és nem érdekelt az sem, hogy mit eszek (ma már bezzeg zabkenyeret reggelizek, mellé megfelelő mennyiségű fehérjét és zöldséget, és direkt korábban ébredek, hogy meg tudjam csináni!). Szóval beültem egy ilyen automatába, kellően komoly képet vágtam és megnyomtam a gombot. Amikor kész lett a kép, vettem észre, hogy rákerült a bal kezemben szorongatott péksütemény is, egy kakaós csigához hasonló mazsolás tekercs, amiben ráadásul jól láthatóan ott volt az első harapás nyoma is! Évekig nevettem azon a képen, ha megláttam, akkora volt a kontraszt a komoly és mit sem sejtő ábrázatom és a megkezdett mazsolás süti között. Persze levágtam róla a sütit, és úgy ragasztottam be (asszem a diákigazolványomba). 

Z. a fényképezés utáni napon megkérdezte, hogy nem akarok-e egy újabb igazolványképet csináltatni (értsd: hátha szebb lesz). Haha, én annyira sóher vagyok, ha a szabadidőmről van szó, hogy egyetlen órát sem pazarlok holmi újrafényképezgetésekre. Inkább legyen tíz évig ronda fotó az igazolványomban. Bár, azon nevettünk, 2050-ben majd biztos vágyakozva fogok visszagondolni arra az időre, amikor ilyen tök jól néztem ki!

Szőrén-szálán

A síszünet második napjának (február 9.) estéjén a szálláson észrevettem, hogy nincs a hátizsákomban a kék irattárcám, benne többek között: egy kevés aprópénz, a jogsim, a (francia) személyim és a két bankkártyám. Nem estem kétségbe, mert rémlett, hogy a pakolás napján (pénteken, február 7-én) végül úgy döntöttem, hogy mégsem viszem el az irattárcát, attól tartva, hogy elveszítem. Mióta a telefonnal, de leginkább az órámmal fizetek, alig használom. Valószínűleg arra gondolhattam, hogy a sípályákon úgysem lesz rá szükségem, és mivel tudván, hogy utána Svájcba utazunk (azután meg repülővel újra Fro-ba és vissza), bepakoltam az útlevelemet, amit egy külön fiókban tartok.

Két dolgot azonban mégis tettünk aznap este: felhívtuk az élelmiszerboltot, ahol szombaton (február 8.) bevásároltunk, hogy legyen kajánk a hétre. Annyi mindent vettünk, hogy a hátizsákomba is pakoltam ezt-azt, tehát közben az irattárca kieshetett belőle (ha benne volt!). A boltban azt válaszolták, hogy nem találtak semmit.

A másik pedig az volt, hogy leblokkoltuk (de nem letiltattuk) a két bankkártyám közül az egyiket. A másikat pedig folymatosan figyeltük. Így telt el két hét. Tudtam fizetni a közös számlánkhoz tartozó bankkártyával (igaz, nem volt praktikus, főleg, amikor egy májusi szállodafoglalást kellett intéznem magamnak, meg amikor a síkölcsönzésnél konkrétan a kátryát kérték, szerencsére ott volt a férjemé), a kocsit alig használtuk, a reptéren az útlevelemmel igazoltam magam. A számláról nem vettek le pénzt, a többin meg nem aggódtam nagyon.

Nem is értem magunkat!

Tegnap délután hazaértük. Csak este jutott eszembe megnézni a kék tárcát; basszus, nem volt ott, ahol gondoltam. Máshol sem. Végigkutattuk a lakást. Még zárás előtt pont fel tudtuk hívni megint a hegyi falu élelmiszerüzletét (nem találtak semmit), de a sípályát és a rendőrséget már csak ma reggel tudtuk elérni (ők sem találtak semmit). Jaj, nagyon mérges vagyok magamra, miért nem vettem komolyabban az egészet még ott, az Alpokban! Most már teljesen úgy emlékszem, bár már alig bízom a memóriámban, hogy a pakolós pénteken mégis csak úgy döntöttem, hogy beteszem a hátizsákomba. Az biztos, hogy csütörtökön (február 6.) még megvolt, mert akkor usziban voltam, és az uszibérletem is benne van. (Sajnos!)

A következő történhetett: szombat reggel (február 8.) az irattárcával indultam el, ami a vasárnap (február 9.) estig tartó időtartamban valahol kieshetett a hátizsákomból. Legvalószínűbb helyszínek: a szombat esti élelmiszerbolt, vagy pedig, de szerintem inkább ez történt: vasárnap délután felmentünk a hegyre, és ott, hóemberépítés közben, egy viszonylag kihalt részen, amikor a naptejet meg a kesztyűket vettem elő, valahogy kieshetett a hátizsákból, bele a harminccentis hóba. Rejtély, hogy miért nem vettük észre. Nézem a fotókat, hátha látom rajtuk, de nem (igaz, a kesztyűket pl. simán letettem a hóba, rajta is vannak a fényképeken). Zárás előtt mentünk le, másnap esett a hó, betemethette, lehet, hogy azóta is ott van. Majd tavasszal előkerül.

Ezen kívül mindenféle más forgatókönyv is elképzelhető. Nem vittem volna magammal, és itt hever valahol, egy szekrény mögött? A szálláson hever egy szekrény mögött? Az autóban esett ki? Az élelmszerbolt és a bérelt faház között, az utcán? Valaki megtalálta, kivette az aprót belőle, és a folyóba (a szakadékba stb.) hajította? Vannak ilyen emberek? A tárcában vannak Boni korábbi igazolványképei is, nincs az az ember, akinek a szíve azokat a fotókat látván nem lágyul meg! Vagy pedig még pénteken, itt vesztettem el valahol, amikor délután Boninak szemüveget csináltattunk, utána pedig mélyhűtött dolgokat vásároltam, hogy legyen ennivalónk, mikor visszajövünk? De már erre sem emlékeztem, tegnap este két turnusban szaladtunk le bevásárolni.

Ezen a (nyári) fotón látszik a hátizsák. Imádom, mert nagyon könnyű, és két oldalon le lehet húzni egészen lentig. De pont ezek miatt, és mert nyaklik-nyeklik, könnyen kipotyog belőle bármi.

(Ne is mondjátok! Utólag persze tudomást szereztem az AirTag létezéséről)

A síszünet végén

• A sógornőmék elképesztőek! Olyan jól kezelik Bonit, annyira kedvesek vele, pedig Boni olyan fárasztó: megállás nélkül dumál, és még tizenegy évesen is simán beleszól mások beszélgetésébe, félbeszakít bárkit. Irigylésre méltó a türelmük. Azon gondolkodom, valahogy le tudnám-e et utánozni, tudnék-e én is ennyire toleráns és jó fej lenni a saját fiammal?
• Nizzában egy hatalmas lakást béreltünk, folyton eltévedtünk benne; a konyha helyett a fürdőszobába léptünk be, a nappali helyett Boni szobájába mentünk stb. A lakás egy angol családé, tele volt a fényképeikkel és a könyveikkel, fura érzés volt.
• Ki hitte volna, hogy Boninak még mindig az a legkedvesebb elfoglaltsága, hogy kavicsokat dobáljon a vízbe, nekem pedig hogy a lehető legérdekesebb, legszimmetrikusabb, legcsíkosabb stb. kavicsokat gyűjtsem össze! Egy egész kis kollekciót állítottam össze rózsaszínű, átlátszó (!), szappan és egyéb formájú kavicsokból. Úgy emlékeztem, tilos a tengerparton kavicsokat (kagylókat stb.) gyűjteni, de most nem láttam kiírva. A mindig éber férjem az indulás előtti napon rákeresett a neten, és elolvasta, hogy még mindig tilos kavicsokat hazavinni, kivéve, ha a mennyiség ésszerű. Bánatosan kidobtuk a felét, a maradékot elosztottam a csomagjainkban. A reptéren szegény Boni kabátzsebében fedeztek fel kettőt, átengedték őket (“kivételesen” - mondta a nő).
• Boninak a kéthetes szünet alatt két tejfoga is kiesett. Maradt három.
• Tegnap jöttünk vissza Genfbe, holnap indulunk haza. A repülőn bemondták, hogy legyünk szívesek nem enni diós dolgokat, mert az egyik utas durván dióallergiás. Volt a kabátzsebemben pár szem mandula, Boninál mogyorós csoki, a biztonság kedvéért azokat sem vettük elő. De micsoda bizalom kell ehhez, hogy valaki úgy el merjen indulni, hogy mások jóindulatára és szabálykövetésére legyen utalva.
• Olyan érzésem van, amit régebben soha nem tapasztaltam meg: egy picit hiányoznak a hétköznapjaink. Abból is az uszoda, az ágyam, a reggeli zöld teám, a főzés (két nap múlva elegem lesz belőle) és a ruháim (indulás óta a sídzsekimet hordom és egy hete ugyanaz a farmer van rajtam).

Hegyek

 

Szombat reggel még síeltünk, majd délután megérkeztünk a sógornőmékhez. Én azóta, kis túlzással, folyton alszom. Éjszakánként 8-9 órát, és ebéd után is ledőlök egy-egy órákra… hihetlenül fáradt vagyok, nem is értem! (Oké, vasárnap futottam tíz km-t, már nagyon hiányzott)

Tegnap óta Nizzában vagyunk, a fenti fotót a gépről csináltam, ahogy átrepültünk a francia Alpok fölött, fantasztikus látvány volt.

Schuss!

Van két nagyon jó svájci barátnőm, és egyikük sem szeret síelni. Ha Svájcban élnék, tuti tök gyakran síelnék, mondogattam mindig nekik, és nem is értettem soha, hogyan lehet, hogy pl. az egyikük szívesebben szobabiciklizik (!) otthon, mint hogy felszaladna valami hegyre, és ott síelgetne.

Már tavaly kezdett megfogalmazódni bennem, de idén már ide is le merem írni: azt hiszem, tulajdonképpen - ellentétben azzal, amit mindig is hittem - én sem igazán szeretek síelni. Bonival idén szétváltak az útjaink, az oktató olyan helyekre is felvitte, ahonnan én nem tudtam (és nem is akartam!!) lecsúszni. Nekem ez a sebesség már nem buli. Másoknak talán kihívás, de én azt sem élvezem, ha egy pálya tetején halálfélelmem van. Ha mint az őrültek, húznak el mellettem az emberek. Továbbra is szeretem a hegyet, a havat, a lassú, de tempós lesiklást, az egész napos mozgást, a naptej illatát februárban, de ezt a gyorsaságot nem. Úgyhogy már értem, miért állítja mindig ez a két barátnőm, hogy a sífutást szeretik, a síelést nem. 

Egyszer az egyik oktató mondta, hogy 30-40 éve az emberek lassabban síeltek, valaki más meg azt mesélte, hogy ma már a síliftek is gyorsabbak, mint régebben. Erről pedig eszembe jutott, picit idetartozik: nemrég az egyik kolléganőmmel beszélgettünk a gépi fordításról és más adatbázisokról, amelyek nagyban felgyorsították a munkánkat. Aztán rátértünk Teamsre, és viccelve mondtam neki, hogy inkább azt kellett volna a Trumpnak kikapcsolnia a TikTok helyett, mire a kolléganőm mesélte, hogy már visszakapcsolta! Meglepődtem, mert én erről nem tudtam, de a kolléganőm sem tudott semmit bővebben, ő is csak a főcímekből tájékozódott - válaszolta.

Főcímekből tájékozódunk (én is!) anélkül, hogy végigolvasnánk rendesen egy cikket - miért? Hová rohanunk?! 

“Amiről régebben azt gondoltam, hogy unalmas vagy lehangoló, arról kiderült, hogy 43 évesen a kedvenc esti elfoglaltságom. Fantasztikus ez az életkor!” (Pénélope Bagieu)

Veszekedéseink

Nem tudom, látott-e már a világ olyan veszekedéseket, mint amilyenek nálunk fordulnak elő, két dilis ember között. Engem az őrületbe kerget a férjem azzal, hogy már hetekkel a síelés előtt lavinás sztorikkal és különböző síbalesetekkel traktál, mert, úgymond tudni kell róluk, hogy el tudjuk őket kerülni (nem!!). Ő viszont nem bírja elviselni, ha bármilyen egészségügyi tudnivalót szeretnék megosztani vele, amit a rádióban hallok. Így esett meg az alábbi veszekedés ebéd után, miután Bonival még visszamentünk síelni:

- Tamkó, nagyon óvatosan! Vigyázz Bonira! Hallottam, hogy egy gyerek…

- Nem akarom tudni! Nem hallom!

- …de ezt tudnod kell, nagyon fontos!

- Nem fontos! Ha továbbmondod, én is mondok valamit!

- De az a gyerek meghalt!

- Tudod, hogy az éhgyomrivércukorszintjétmindenkinekkívülrőlkelleneismernieúgymintapinkódját! - hadartam gyorsan, bosszúéhesen, hogy mindenképp meghallja.

Meg is hallotta, levágta a hóba Boni óráját, ami épp a kezében volt és mérgesen elment a sílifthez (egy perc múlva visszajött).

Nem értem, miért nem kötünk alkut: ő nem meséli el a borzalmas baleseteket, én ennek fejében nem mondom el neki a borzalmas betegségeket. Én látok itt szimmetriát. Ő nem, azt állítja, felelőtlen vagyok. Pedig én a magyar hírportálokat is azért nem nyitom meg, mert tele vannak szörnyűségekkel, amelyek ellen úgysem tehetünk semmit. (Normálisan enni, ezt pedig simán kontrollálhatja egy felelősségteljes felnőtt. Tulképp ez az egyetlen változó, amit lehet kontrollálni.)

Latin

Elmesélem még, mi történt az utolsó héten: Boniék jövőtől három éven keresztül tanulhatnak latint, a tantárgy opcionális. Én már egy ideje kiváncsian vártam, hogy mi lesz ebből a lehetőségből, választja-e majd vagy sem. Megmondom őszintén, hogy el sem tudom képzelni, mi késztethet egy mai 11 éves gyereket arra, hogy latinul tanuljon, mert ez a világ teljesen ellentétes egy olyan világgal, ahol a latintanulás üdvözlendő és bátorítandó lenne. Két okból:

1) Ma már a magolás = szitokszó. Az általános iskolától azt verik a fejükbe szerencsétleneknek, hogy még véletlenül se tanuljanak meg semmit kívülről, mert minden úgyis ott van a neten. Hogy erről mit gondolok, már többször megírtam. Én másfél évig tanultam latint az egyetemen, rengeteg magolásra és fordításra emlékszem – és ma már a fordítás sem divatos készség, „megcsinálja a gép”. (Amúgy tényleg. Sőt, néha jobban, mint egy olyan hús-vér fordító, akinek nincs ideje.)

2) Ezek a mai gyerekek legszívesebben csak azt tanulják, aminek közvetlen haszna van: angol, programozás. Boni a törit sem szereti, mert szerinte tök mindegy, mi történt régen, nézzünk inkább a jövőbe. Még a zongorának is van értelme, ebből a megfontolásból, hiszen el lehet vele képeszteni az úri közönséget. Na de egy holt nyelv? Semmilyen kézenforgható haszna.

Persze titokban tökre szerettem volna, hogy Boni válassza ezt az intellektuális luxust. Nekem semmi, de semmi kifogásom a magolás ellen (bizonyos kontaxtusban), én világ életemben imádtam szavakat tanulni, és szabad óráimban én magam is magyar helyesírásra tanítom Bonit (aminek gyakorlati hasza szintén nem sok). De be kell látnom, hogy ez a mai iskola és a mai elvárások már köszönőviszonyban sincsenek azzal, ahova én jártam és amit tőlünk kértek számon anno. Itt, ha egy gyerek félév alatt elolvas egy kötelező olvasmányt, megtapsolják. Gyakorlatilag ma már „nincs rossz válasz”, a tanár már annak is örül, ha a diák megerőlteti magát és valamilyen választ ad. (Remélem, túl cinikus vagyok.)

Mondogattam Boninak, hogy hegyezze csak a fülét az iskolában, és tudjon meg mindent erről a latinról, hátha megjön hozzá kedve. Csak a vállát vonogatta mindig. 

Azt tudtam még elképzelni, hogy latinra azok a szülők iratják be a gyerekeket, akik szerint a latintanulás (de nem a latintudás!) jól mutat az önéletrajzban. Ez egy tök gyakori érv és jellemző gondolkodásmód. Csomó szülő ezért iratta be a gyerekét németre például, még az is, aki tudja, hogy pár év múlva elköltöznek a Côte d'Azur-re, és a spanyollal többre menne. Én ezt az önéletrajzos motivációt nem mondtam Boninak, mert kicsit gáznak tartom, mint ahogy az ilyen célból elvégzett önkénteskedést is annak gondolom.

Ezen a héten a latintanárnő külön órát tartott nekik, hogy latinosokat toborozzon. Boni minden különösebb érdeklődés nélkül ment el rá. Én azért a reggelinél próbáltam felhívni a figyelmét különböző kuriózumokra, pl. képzelje el, a latinban nincsenek névelők!  – hátha kedvet kap. Értetlenül meredt rám.

Majd lelkendezve jött haza, hogy latinul akar tanulni!!

Ez a tanárnő tudhat valamit. Z., aki a elment a suli elé, hogy megvárja Bonit, mesélte, hogy minden gyerek úgy jött ki a kapun, hogy latinos akar lenni.

Én baromira örülök. Csak a gyakorlati oldalától tartok egy kicsit. Gyanítom, hogy nekem kell majd a fejébe vernem a névszóragozást, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy önállóan leülne bemagolni. A némettanulás is gyakran kínszenvedés; az órán macskakaparással lejegyzetelt szavakat itthon nem tudja kiolvasni, mindent újra meg kell nézni, majd kijavítani a füzetben, amitől gyakran hisztirohamot kap... 

Azóta elkezdődött a síszünet (azalatt van gondolkodási idő, de Boni rendületlennek tűnik), örömmel vágtunk bele idén is az ötnapos síelésbe. Jót fog tenni az egész napos mozgás és friss levegő, a sok könyvvel, podcasttal és kártyával együtt, amit magunkkal hoztunk, és amelyekre remélem, marad időnk (bár én mindig mindent túltervezek).