Tegnap, kihasználván a hűvösebb időt, bekrémeztem a lábam és zoknit húztam, mert nyaranta sem ezt, sem azt nem nagyon szoktam csinálni (és tök száraz a bőröm). De aztán nem volt kedvem fölvenni a sportcipőmet, ezért belebújtam gyorsan az itteni szandálomba, amit direkt azért vettem, hogy ha jönni-menni kell kertből konyhába, konyhából teraszra, ne legyen macerás. Amúgy olyan bőrből van, és ez a márka fő profilja, ami a tengervizet is jól bírja, de ezt a funkcióját még soha nem próbáltam.
És máris közelebb kerültem egy fokkal a múltkor olyan nagyon kritizált strandpapucs-fehér zokni kombóhoz!
Később, mikorra már kikeveredtünk a konyha-kert-terasz háromszögből, felöltöztem normálisan. Délután egy padon várakoztam Bonira, amikor észrevettem három 10-12 éves kisfiút. Olyan helyesek, elevenek voltak. Valószínűleg barátok vagy unokatesók lehettek, mert egyáltalán nem hasonlítottak, de ugyanaz az idős (energikus, laza) nő volt velük. Hallgatóztam, miről beszélgetnek a Bonikorú magyar kisfiúk (olyan jó kenne, ha lennének itt ilyen barátai), amikor meghallottam, milyen menő, jól hangzó keresztneve volt az egyiknek!
Mindig meglepődöm, hogy itt Magyarországon folyton ugyanabba a 15 fiúnévbe botlik az ember. Tisztára, mint egy orosz regényben (Pjotr, Nyikoláj, Grigorij). Ennek a kisfiúnak a nevét még soha nem hallottam élőben, pedig szerintem szép, egyszerű, de mégis három szótagos; régi, ugyanakkor egyedi; és nagyon illett ahhoz a kis vagány gyerekhez, továbbá jól fog passzolni a majdani jól nevelt úriemberhez is, akár itthon, akár külföldön éljen is majd. Úgy hívták: Kelemen.
Jól áll! ;)
VálaszTörlésMilyen vagány név! Magamtól nem jutna eszembe, hogy létezik :) (Nálunk a családban van egy Ágoston. Elsőre ízlelgetni kellett, mostmár nagyon élvezi mindenki.)