Kötelező nyári olvasmányunk

Boninak „feladtam” nyárra ezt a könyvet. Kettő közül választhatott, és e mellett döntött. Először is az indítékaimról: Bonit bizonyos dolgokra néha kötelezni, sőt: kényszeríteni kell. Általában ösztönösen érzem, hogy mit tudok ráerőltetni (a klasszikus szépirodalmi szövegek olvasása pont ilyen) és mi az, amit hiába várok el tőle (mindenfajta szociális tevékenység, úgymint köszönni a szomszédnak vagy önállóan rendelni az étteremben). 

Másodszor pedig a könyvről: ez egy krimi, az ún. zárt szobás rejtélyek közül. Pont jónak tűnt nyárra, mert az olvasó természetesen addig le nem teszi, amíg csak ki nem derül, hogyan jutott ki egy olyan szobából a gyilkos (ez a szó szerepel a könyvben, noha az áldozat nem hal meg!!), ahol az ajtó-ablak be volt zárva. Bónusz Boninak: az egyik szereplő fizikus, az anyag megmaradásának törvényeivel kapcsolatban végez kísérleteket. Előzőleg kétszer is olvastam a könyvet, de mégsem emlékeztem rá, ki a gyilkos (habár, mondom, nem gyilkol), ez általában így szokott lenni. Most, harmadik olvasáskor inkább azt tűnt fel, hogy a könyv szinte parodisztikusan felsorolja a „kötelező” krimis elemeket: lábnyomok a sárban, hajszál a parketta repedésében, vérnyomok a falon, enigmatikus mondatok, amelyek ajtókat nyitnak meg a nyomozó előtt, elveszett kulcs, ellopott iratok, méreg, altató, hajmeresztő hangokat hallató, titokzatos állat, lőtt és vágott sebek...

A regény 28 fejezetből áll, naponta egy fejezetet irányoztam elő. Én olvastam el először, aláhúztam a megbeszélendőket, majd minden nap odaadtam Boninak, aki fanyalogva ugyan, de elolvasta a pár oldalt. Egyszer egyébként annyira nem akarta elolvasni az aznapi penzumot, hogy a könyv első lapjára mérgesen beírta: BAD BOOK.

Tapasztalataim: Boni baromi jó szövegértő, minden részletet megjegyez, úgymint az események sorrendjét (ki mikor lépett a szobába, illetve a házba), a szereplők közötti (kimondatlan) viszonyokat és hierarchiát, a kastély és a ház (két épület játszik fontos szerepet a krimiben) pontos leírását. Érti a humort, az iróniát. Viszont a legutolsó bekezdésben sejtetett összefüggésre érdekes módon nem jött rá, és sok szót nem ismert. Igaz a könyv 1907-ben íródott, de mégiscsak meglepődtem, hogy nem tudja az épistolaire, presbytère, dot stb. szavakat. Más régies szavakat (objurgation, commensal stb.) én magam sem ismertem. Amúgy a könyv olyan igeidőket is használ, amit még nem is tanultak, fura lehet így könyvet olvasni, nem? Pl. pour que je l'AIDASSE, qu'ils EUSSENT VOULU. Magyarként szinte elképzelhetetlen.

Egy idő múlva Z. elirigyelte a kezdeményezésünket, és becsatlakozott ő is. Nagyon hamar eljutott oda, ahol mi is tartottunk. Ekkor szóltam Boninak, hogy szerintem siessünk, mert az apja nem fogja tudni megállni, hogy ha elmondani nem is, de hogy legalább ne sejtesse, ki a gyilkos. Tudjátok, van az a típusú ember, aki egyszerűen mindent meg akar osztani másokkal, és semmit sem tud magában tartani; Z. pont ilyen.

Ekkor versenyt olvastunk egymással. Mondanom sem kell, Boni a végére nagyon belejött, idő előtt elolvasta, sőt, az egyik résznél (a bizonyítéknál) elismerően kiáltott fel: micsoda csavar! micsoda logika! Addigra már azt állította, hogy ez a kedvenc könyve – na, ezért mondodm, hogy időnként noszogatni kell, és csak legyinteni az olyan kommentekre, hogy bad book.

Miután mindhárman kivégeztük, megnéztük együtt a könyv filmváltozatát. Összességében azt mondom, tetszett: jól visszaadta a könyv hangulatát, hihetetlenül jó volt a forgatókönyv. Kihagytak és betoldottak dolgokat, megkeverték az események sorrendjét, de úgy, hogy a szori változatlan maradt! Az egyik szereplő (a színészt imádom) viccesebb volt, mint a könyvben, DE a szereplőgárda többi tagját borzasztóan rosszul választották ki. A gyönyörű 35 éves áldoztatot egy jó ötvenes nő, a 18 éves nyomozót egy negyvenéves pasi, a jóképű francia vadászt egy indián (??) játszott, aki a legjobb indulattal sem volt mutatósnak nevezhető.

Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy számomra szuper volt ez a családi együttolvasás. Bonival egymásnak üzengettünk a lap szélén, és a mai napig idézgetünk négy-öt mondatot a könyvből. Pluszban én azzal szórakozom, hogy megpróbálom mondatba foglalni a könyvben olvasott ritkán használt szavakat (séant!). Olyan dolgokat is meg lehetett vitatni közösen, mint például a feltétlen engedelmesség: lelőjünk-e valakit csak azért, mert arra utasítottak?

Van a könyvnek folytatása. Z. le is töltötte magának, Boninak viszont nem adjuk már oda a  Kindle-t, úgyhogy csak azt ígérhettem neki, hogy majd Franciaországban megvesszük. Ezt sajnálkozva vette tudomásul, ezért amikor Budapesten vagy az uszodánál könyvesboltban jártunk, mindig kerestük a könyvet, hátha kapható. Z. viszont időközben abbahagyta, mert a Kindle-re töltött változatban nem volt meg az alaprajz, anélkül meg követhetetlen a sztori.

Ekkor elképesztő dolog történt! Itt a faluban van egy kisközért, amelynek a bejáratánál működik egy közösségi könyvespolc. Ott bukkantam rá (lásd a képen). Általában nem vagyok nagy rajongója az utcán talált használt könyveknek, de persze néha nem tudok ellenállni egy-egy darabnak. Idén nyáron is szorgalmasan látogattam ezt a polcot, több könyvet el is hoztam onnan (kettőt ki is olvastam). Egyébként jófajta kezdeményezés, gyakran cserélődnek ott a könyvek, úgy látszik, van rájuk kereslet is, kínálat is. Egyszer pl. egy húszrészes Jókai jelent meg, amit másnapra már valaki el is vitt.

Ezek után én is el fogom olvasni (pedig nem akartam). Boninak azt javasoltam, hasonlítsuk majd össze az eredetit a fordítással. Ezt időnként szoktam csinálni, ha jó a fordító, pl. Ádám Péter, Jancsó Júlia, Lőrinszky Ildikó. A szünidei kötelező olvasmány intézményéből pedig asszem megpróbálok hagyományt csinálni (már van is tippem a következő, októberi könyvre).