Jó tanács

Most már nem is vagyok olyan biztos abban, hogy a jó tanács, amit Boninak akartam adni, valójában olyan jó tanács-e. Azt szerettem volna neki mondani, hogy minden helyzetben merjen kérdezni. Csak hát könnyebb ezt tanácsolni (ld. „Ne görcsölj rá!”), mint a tanácsot megfogadni, ha egy olyan gyerekről van szó aki kishitű és fél. Emiatt nem is tudom, hogy érdemes-e egyáltalán beszélni erről vele.

Azt semmiképpen sem mondanám neki, hogy vegyen részt a tanórán, jelentkezzen, szerepeljen, mert ez szerintem (még?) meghaladja az erejét. Pedig borzasztó nézni, hogy az okos gyerekemet esetleg hülyének nézik (hiszik), mert nem szólal meg.

De az még borzasztóbb, ha esetleg valamit azért nem ért meg, valamiről azért marad le, mert nem meri megkérdezni. Nem kellene, hogy ez így legyen, csak hát azon kívül, hogy nem mer felszólalni, még van annyira önérzetes is, hogy cikinek érzi, ha valamit nem tud (itthon is!). Épp emiatt egyébként nagyon figyel, és általában mindig mindennel képben van, gondolom tudja magáról, hogy úgysem fog utólag megkérdezni semmit.

Pedig a tanárok szeretik a kérdező gyerekeket, hiszen az a reputációjuk, hogy tájékozódni, tanulni akarnak. Persze vannak idegesítő kérdések, hajmeresztően buta kérdések, fontoskodó kérdések, indiszkrét kérdések, felesleges kérdések stb. Ezt szerintem már Boni is érzi, és nem akar egyik kategóriába sem beleesni.

Amúgy még mindig kapkodom a fejem, mekkora korszakváltást jelent ez a suli Boninak (és nekünk is!). Mintha hirtelen felnőtt volna: a játékos és jóindulatú (megkockáztatom: családias) általános iskolából egy hierarchizált, akadémikus rendszerbe csöppent, egy hatalmas campuson. Fura látni a nagyra nőtt, pattanásos, mélyhangú kamaszfiúkat és az agyonsminkezett csajokat reggelente. Miközben Boniék még fogócskáznak a szünetekben!