Két erőszakügy

Franciaországban nagy port kavart az alábbi két hír. Hasonlítanak. Abban, hogy nőket erőszakoló férfiakról van szó, és abban is, hogy minden képzeletet felülmúló, hihetetlen történetek. Ilyeneket nem lehet kitalálni, ilyenek csak az életben fordulnak elő! 

Az egyik ügyben most állítják bíróság elé azt a férfit, aki majdnem tíz éven keresztül altatózta a feleségét, hogy férfiak megerőszakolhassák. Hetvenvalahány emberről van szó, közülük kb. ötvenet tudtak beazonosítani, akik közül mindegyik tagadott az elején. Egészen addig, amíg meg nem találták a férj számítógépén a levéltári precizitással archivált és kegyetlen hidegvérrel a „Visszaélés” elnevezésű mappában tárolt videókat az erőszakolókról. A feleség egészen addig nem tudott semmit a tíz éven át tartó erőszakolásokról (szám szerint 92 erőszak esett meg rajta), a hetven férfiról, amíg a rendőrök meg nem mondták neki. A férfi és a nő több mint ötven éve házasok, három felnőtt gyerekük van.

Na mármost én legkevésbé a férjen vagyok meglepve; más bulvárhírekből és a szépirodalomból jól tudom, hogy szörnyetegek léteznek. Ahogy mondják, köztünk élnek. Mondjuk őszintén megmondom, érthetőbb lenne a történet számomra (de nem elfogadhatóbb!), ha mindezt pénzért tette volna. De nem!

Viszont az a 70 férfi, aki minden probléma nélkül, sőt: önként, mint valami brutális törzsi szertartás keretében megerőszakol egy bealtatózott nőt?! Aztán szegény nő: azon gondolkodom, mi lehet a borzalmasabb számára: megtudni, hogy 92-szer megerőszakolták a tudta nélkül (és megnézni a videókat...!), vagy megtudni, hogy 50 évig hazugságban élt egy szörnyeteggel? (Amúgy nem értem, hogy nem vette észre a testén, az ágyban, a szobában stb. a nyomokat.)

A nő az ilyenkor szokásos zárt bírósági eljárás helyett a nyílt tárgyalást választotta, és arccal-névvel kiállt a nyilvánosság elé. Emelem a kalapom előtte. Választása pedig jogos és észszerű, ahogy mondja: nem neki van szégyenkeznivalója. Feministra szervezetek amellett kampányolnak, hogy a média hozza nyilvánosságra az 50 férfi nevét még azelőtt, hogy az ügyükben ítélet születne. A nevek nyilvánosak, mint ahogy a tárgyalás is az, egyelőre az újságok nem közlik őket. Pedig jól emlékszem, a terroristákat is nevükön nevezték a bírósági tárgyalás során, és más erőszaktevők neve is ismert még a tárgyalási szakaszban.

A másik ügy egy katolikus papot érint, már nem él, csak a hírneve, ezért itt nem lesz bírósági tárgyalás. Annyiban különbözik a katolikus papok által „hagyományosan” elkövetett erőszaktól, hogy egy olyan közismert személyiségről van szó, aki köré Franciaországban legenda épült: utcákat, iskolákat (!!) neveztek el róla. A neve egyet jelentett a szolidaritással, a keresztényi szeretettel. A háború alatt ellenálló volt. Az általa alapított országos szintű jótékonysági szervezet, az Emmaüs felkarolta a lakhatási gondokkal küzdő szegényeket. A pasit majdnem szentté avatták basszus! 

És erre kiderült, hogy katolikus berkekben nagyon jól tudták: a fazon rendszeresen nőket erőszakol meg. Állítólag keringett egy olyan ajánlás is az egyházban, hogy az abbét lehetőleg na hagyja senki egy szobában egy nővel. Az áldozatok pont szegények, rászorulók, lakhatási gondokkal küszködő, kiszolgáltatott nők (sőt, gyerekek) voltak, akikről tudta, hogy nem fognak beszélni.

Itt sem magán a pasin lepődtem meg annyira – hanem a környezetének tagjain, akik a tények tudta ellenére hagyták, hogy ekkora mítosz épüljön köré, hogy ekkora, nem túlzok: sztár legyen. Érdekes kérdés, a rádióban hallottam, hogy miképpen lehet különválasztani ezt a gusztustalan figurát a jótékonysági szervezettől? Még az is lehet, hogy a jótékonysággal álcázták a pap tetteit, borzalmas. A társadalom pedig mohón elhitte egy halandóról, hogy a jóság és az erkölcsösség megtestesítője.

A két üggyel kapcsolatban a francia média nem szereti a bulvárhír (faits divers) fogalmat használni, mert mint mondják, nem egyszeri, véletlen jelenségekről, hanem rendszerszintű, társadalmi problémákról (faits de société) van szó, gyakran hallom az erőszakkultúra kifejezést (culture de viol) is.