Család

Kora tavasszal meghalt a nagybátyám. Nem is tudtam, hogy kórházban volt. Amúgy évek óta nem is tudok róla szinte semmit. Húsz-harminc éve nem láttam, előtte sem sokszor. Az unokatesóimat (egy fiú, egy lány) nem ismerném fel az utcán. A családnak ezt az ágát soha nem ismertem jól, semmilyen közös élmény nem fűz össze minket, pedig húsz évig egy városban éltünk. Ami miatt ezt most leírom, az a következő: a papám (az ő öccséről van szó) értésemre adta, hogy nagyon jó lenne, ha felhívnám az unokatesóimat, hogy átadjam a részvétkívánságaikmat, mert ezt így illik.

Próbálom toleránsan elfogadni, hogy az apám egyetlen dolgot helyez mindenek fölé: az illemtant és a külsőségeket. A ki-mit-fog-szólni-a-faluban mentalitást. Azért próbálom ezt elfogadni és elviselni, mert ez az ő döntése, az ő életmódja, az ő értékrendszere. Végül is ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak, mindenkinek más a fontos, én például fütyülök arra, hogy mit gondolnak rólam idegenek (sőt, szeretek polgárpukkasztani és provokálni). Csak annyit mondtam neki, hogy biztosan nem fogok felhívni félidegen embereket, örülök, ha az ismerősökre van idő. 

Amúgy lehet, hogy meg kellett volna tennem, nem tudom. Nem is az illem okán, de más (mondjuk a férjem) talán megragadta volna az alkalmat, hogy újra felvehesse a kapcsolatot eltávolodott rokonokkal, nem tudom. Tulajdonképpen jobb lenne, ha én is egy ilyen laza és introvertált ember lennék (ahelyett, hogy polgárpukkasztanék és provokálnék!). Lehet, hogy tök szimpik az unokatesóim, ki tudja. A kérdést, hogy számít-e a vérrokonság, ha amúgy semmi közünk egymáshoz, szerintem érdemes feltenni – a téma érdekes, mindenképpen megéri elgondolkodni rajta. Ki-ki vérmérséklete szerint adja meg rá a maga válaszát, ami szerintem nem lehet abszolút értékben „jó” vagy „rossz”, kb. ugyanúgy, ahogy egy nő szabadon eldöntheti, hogy nem szeretne anya lenni. Nincs egyetemesen érvényes jó döntés, ezt csak és kizárólag az érintett tudja helyesen megítélni. Na, de elkalandoztam.

A papám minden alkalommal érezti velem a nemtetszését és elmondja: igazán felhívhattam volna őket. De még ezt is toleránsan végighallgatom, még ezzel sem tudja kiverni a biztosítékot. Próbálom úgy felfogni, hogy van ez a nézetkülönbség köztünk, és ő (teljesen hibásan ugyan, de) megpróbál meggyőzni. Igaz, kicsit fura, hogy a majdnem-ötven-éves-lányának meg akarja mondani a tutit, de ezt is próbálom megmagyarázni. Ahogy mondják: csak jót akar.

Amit viszont nem tudok lenyelni, az az, hogy ha nem volt semmilyen kapcsolatunk ezekkel az emberekel évtizedeken át, az pontosan a papám miatt volt így. Ő volt az, aki nem járt össze az öccsével, aki nem kereste az alkalmat, hogy mi, gyerekek találkozhassunk. Soha nem hívta meg őket hozzánk, soha nem szervezett közös programokat. Egyáltalán nem voltak semmilyen szinten jelen az életünkben, még szavak, gondolatok szintjén sem. De még ezt is el tudnám fogadni. Csak éppen ez a távolságtartás és emberkerülés (amivel örökre eltávolított egymástól két családot) teljes ellentmondásban áll azzal az óhajával, hogy most viszont tartsunk össze és tegyünk úgy, mintha ez a családi kapocs fontos volna.

És ezt nem tudom se megérteni, se elviselni, se megbocsátani!

A hétvégén volt a nagybátyám búcsúztatója. Jellemző, hogy mit mesélt az eseményről: egyrészt mérgesen kommentálta, hogy a húgom nem volt ott (számomra teljesen érthető módon), másrészt elragadtatva mesélte, hogy az unokatesóm kisfia milyen jó gyerek, mert mennyire sírt.