Kutya

Általában nem érzem magam egyáltalán szar anyának, hivatkozva arra a divatos és gyakori félelemre, amit anyák tollából úton-útfélen lehet olvasni. Nem mintha olyan tökéletes lennék. Egyszerűen el sem gondolkodom ezen a kérdésen: olyan anya vagyok, amilyen tudok lenni, és kész. És ezt még akkor is így gondolom, amikor látom, érzem, tudom, hogy tehetnék Boninak (Bonival) valami nagyon jót, és mégsem teszem: adhatnék mondjuk neki egy kutyát.

Néha megfordul a fejemben egyébként a gondolat. Főleg, amikor látom, miféle kapocs és szeretet van közte és a szüleim kutyája között. Tudom, hogy iszonyúan vágyik egy saját kutyára, akit mindennap megölelgethetne, nem csak a nyári szünetekben. Elképzelhetetlenül, leírhahatlanul örülne egy kis kölyökkutyának – és ennek ellenére nem, nem és nem, nem vagyok képes neki megadni ezt az örömöt!

Úgy látszik, fontosabb a saját nyugalmam és kényelmem, mint a gyerek határtalan boldogsága. Z-t talán meg tudnám győzni (vagy: kölcsönösen meg tudnánk győzni egymást), bár ő is rettenetesen ellenzi. Az okok:

1. A szag és a higiénia. Ezt gondolom nem is kell részletezni.

2. Sokat utazunk, minden negyedévben minimum egyszer. Gondoskodni kellene addig is valami megoldásról.

3. Lakásban élünk. Talán a kutya sem lenne boldog.

4. Horror történeteket hallani kölyökkutyák megneveléséről. És nem, nem gondololom, hogy egy kutya felér egy csecsemővel, mert ez utóbbiból értelmes ember nevelődik egyszer, míg a kutya örökre csak kutya marad.

5. Nem is szeretnék kötődni állathoz, teljesen nonszensznek érzem, amikor egy állat családtag és folyton beszélgetések tárgya (a gyerekek kivétel, ők szeressék csak családtagként a kutyát).

6. De persze nem lehetne elkerülni, hogy egy kiskutyát megszeressen az ember – akit egyszercsak el kell majd altatni! Amikorra már imádja az ember! Hát majd hülye lennék!

Nem tudom, miért nem törpülnek el ezek a negatívumok és nehézségek amellett, hogy Boni mennyire szeretné. Végül is nem mi lennénk az elsők, akik lakásban kutyát tartanak, és síeléskor beadják valami kutyapanzióba. Néha tényleg komolyan elgondolkodom a lehetőségen (szegény Boni ha tudná!) és oda lyukadok ki, hogy hiába Boni boldogsága, szerintem én NEM BÍRNÁM. És ha már megvan a kuya, akkor nincs visszaút! Tizenöt évre elkötelezi magát az ember, és a végén sír, mint egy kisgyerek. Hatvankét éves lennék, te jó ég. Miután elgondolkodom a dolgon, és eldöntöm, hogy nem, minden egyes alkalommal annyira megkönnyebbülök. 

Objektíven és ebből a szempontból tényleg szar anya vagyok, hiszen egy csomóan meg tudják lépni ezt a kutyadolgot. De hát ez van, én úgy tűnik, nem vagyok képes rá. Magam sem értem amúgy: egyrészt gondolkodás nélkül odaadnék bármit a gyerekért (beleértve a saját életemet), másrészt pedig nem tudom feláldozni a kényelmemet miatta?

(És ilyenkor kezdek el gondolkodni egy macskán...)