Gyerekkori emlék

Nagyon gyakran eszembe jutnak mostanában mindenféle alsótagozatos élmények. Például az, amikor a barátnőm áthívott hozzájuk játszani az egyik délután, és be akartuk kapcsolni a TV-t, hogy megnézzük századszorra az egyik Michael Jackson-videklipet. A nappaliban, a TV előtti kanapén aludt a barátnőm kétéves kistesója. Bea óvatosan felemelte az alvó gyereket, hogy átszállítsa a másik szobába, hogy nyugodtan tudjunk ugrálni a Thrillerre. A kisfiú persze az akció közben felébred, sírni kezdett. Erre berohant az anyukájuk, és irtózatosan lehordta a Beát. Még ma is emlékszem, mennyire mérges volt. Ő már biztos rég elfelejtette az egészet, de én nem, elmesélem, miért. Az egyik pillanatban hozzám fordult, és nekemszegezte a kérdést:

– Tamkó, neked eszedbe jutott volna az alvó kistestvéredet kivinni a szobából, csak hogy táncolni tudjatok?!?!

Nem költői kérdés volt. Várta a választ. Én meg ott álltam két tűz között, és fogalmam sem volt, mit feleljek: ha igazat adok a nőnek, akkor nem leszek lojális a barátnőmmel, aki meghívott hozzájuk, ha viszont ellentmondok az anyukának, akkor egy felsőbb hatalom haragját vonom a fejemre, egy olyan emberét, aki a délutáni játék és tánc lehetőségét megteremtette.

De a legemlékezetesebb az egészben az volt, nem felejtem el: egyáltalán nem értettem a kérdés mögöttes morális-etikai töltetét. Magyarán: fogalmam sem volt, hogy valójában Bea cselekedete jó volt-e vagy rossz. Lövésem nem volt róla, hogy egy alvó gyereket egy másik helyiségbe próbálni átvinni, csak azért, hogy miénk legyen a nappali 1) praktikus megoldás-e egy tízéves kislányok elé tornyosuló problémára, vagy 2) az önzés netovábbja. Amúgy mindegy is, mert nem ez a lényeg (nyilván a nő kérdése volt eleve rossz, oda nem illő, túlzó). A lényeg ebben a történetben az, hogy én ezt a tízéves agyammal nem tudtam eldönteni, és mégis jól szerettem volna válaszolni a kérdésre. Kattogott az agyam, hogy kitaláljam: mit kellene ebben a helyzetben mondani, hogy a nő is lecsillapodjon, és a barátnőm se sértődjön meg. Lestem az arcokat, hogy be tudjam magam pozicionálni úgy, ahogy azt a helyzet tőlem elvárja.

Azért meséltem el most ezt el, mert Bonin látom ezt néha: előfordul, hogy – mintegy szolgai szellemben, bizonytalanul – csak meg akar felelni a kérdezőnek, ahelyett, hogy valójában elgondolkodna a kérdésen. Jó lenne, ha minden egyes esetben objektíven elemezni tudná a kérdést, ugyanakkor lehetetlen is, és nem csak azért, mert léteznek hülye kérdések. Hanem mert még a jó-rossz megkülönböztetése sem mindig egyértelmű; néha ezt is tanulni kell.