Bosszúság

A múlt hónapban egy futárcég nem kézbesített ki nekem egy csomagot, amitől sokkal nagyobb méregbe gurultam, mint amennyit a dolog a saját nagyságrendjéhez mérten megérdemelt volna. Két futós aláöltözetről volt szó, és noha elég drágák voltak, nem ez magyarázta a napokig tartó felháborodásomat és csökönyös ragaszkodásomat az igazamhoz. Még csak nem is az, hogy az e-mail-üzenetben, amit utána kaptam a futárcégtől, az a botrányos hazugság állt, hogy a címzett nem tartózkodott otthon.

Határtalan felháborodásomat az okozta, hogy a céggel semmilyen módon nem tudtam normális kapcsolatba lépni: a honlapon egy telefonszám mellett csak egy postacímet adtak meg reklamálási célból. A telefont fölvette ugyan valaki, de a beszélgetés után a vérnyomásom az egekben volt: a megodástól hermetikusan elzárkózó, sablonszöveget szajkózó ügyinzéző feladata egyértelműen az volt, hogy mindenkit eltántorítson a panasztételtől, és hogy az emberek inkább elmenjenek a postára a csomagukért, mintsem hogy megpróbáljanak küzdeni az igazukért.

Az volt a legidegesítőbb, hogy a saját ellentmondásaikkal sem lehetett az ügyintézőket szembesíteni. Hiába voltak logikus érveink, a másik fél meg sem hallotta őket. Az egyik ilyen érv az volt, hogy ha tényleg megpróbálták volna kikézbesíteni a csomagot, akkor miért nem hagytak erről cédulát a postaládában, miért nem hívtak fel a két mobiltelefon valamelyikén? (megoldás: mert nem is jött ki senki) A másik bődületes ellentmondás pedig az volt, hogy míg szerdán azt állították, hogy képtelenség és lehetetlenség számukra, mégpedig kézenfekvő szervezési és logisztikai okokból, újból megpróbálni a kikézbesítést, ezt csütörtökön mégis megtették, mivel írtam a cégnek, akitől vettem a pólókat. Az ő utasításukra úgymond másodszor is megpróbálták kihozni az árut, de, sajnos, mint jelentették e-mailben, megint nem voltunk otthon.

Ekkor én már olyan ideges voltam, hogy minden reggel rosszkedvűen ébredtem, mert az első gondolatom az volt: basszus, van ez a hülye Ügy. Volt, hogy még enni sem tudtam rendesen. Az borított ki ennyire, hogy egyértelművé vált: ez a futárcég (álljon itt a neve: DPD-Chronospost) valószínűleg úgy működik, hogy a csomagok egy hányadát meg sem kísérlik meg kihozni. Gondolom nincs rá kapacitásuk, és egy belső rendszabály szerint a címzettek 40%-át (hasra ütök) csak értesítik arról, hogy a küldeményt átvehetik a postán. Minden bizonnyal rendszerszintű mulasztásról van szó, így van felépítve a cég, nincs elég autó, nincs elég személyzet, és büntetlenül megússzák, és az emberek megfutamodva és derekukat beadva, végül elmennek a postára.

Mert így működik a világ – folytattam a sötét gondolatmenetet. És ha egy cég meg tud maradni a piacon ezzel a munkamorállal, akkor hogyan várhatjuk el a politikusainktól, hogy tisztességesek legyenek? Már Putyinnal példálóztam. Állampolgári kötelességemnek éreztem, hogy ne menjek el a postára. Ha mindenki annyiban hagyja az ügyet, és behódol, akkor itt soha, semmi nem fog változni. Mindig is hülyének leszünk nézve! Mint ahogy, épp ebben az időben történt, a miniszterelnök (aki az egészségügyi óvintézkedéseket hozza) elkapta a Covidot egy országos politikai rendezvényen, ahová maszk nélkül ment, és ahol a résztvevők körbepuszilgatták egymást.

Másnap elkezdtem keresgélni a neten, hogy milyen fogyasztóvédelmi szervezethez lehetne fordulni (pont erre van időm, nyilván). Olyan sztorikat találtam, hogy az eszem megállt: valakinek egy egész láda értékes cucc veszett el örökre kézen-közön ezzel a futárszolgálattal (soha nem térítettek meg neki semmit), másvalakinek pedig egy kulcsot kellett volna megkapnia, iszonyú sürgősen és időre (csak napokkal később jutott el hozzá). Ekkor elszégyelltem magam. Azon szenvedek, hogy két futófölső az egy km-re lévő postán vár engem, míg másoknak személyes cuccok tűnnek el. Itt ülök a melegben, luxusproblémákon és jóléti gondokon rágódva, miközben nem is olyan messze tűlünk emberek fulladnak a tengerbe? Akkor napokig az volt a bajom, hogy bolhából csinálok elefántot.

A tanulság? Van. De nem az, mint ahogy egy barátnőm mondja, hogy mindannyian puszta pénztárcák vagyunk az üzletek szemében, és amint fizettünk, hülyének vagyunk nézve. Nem, mert akiktől vettem a futófölsőket (Icebreaker – itt a blogon javasoltátok kommentben!) rögtön és konstruktívan próbáltak segíteni. Megígérték, hogy visszatérítik az összeget.

Ennek ellenére nekem az a dolog tanulsága, hogy a munkavállalókat kizsákmányoló, adóparadicsomokban hatalmas jutalékot zsebre vágó Amazontól kell rendelni – ők mindig, minden körülmények között kihoztak eddig mindent, olyakor vasárnap is. Én őszintén nem csodálkozom azon, hogy Jeff Bezos a világ leggazdagabb embere: tudja, hogyan kell kereskedni.

A történtekkel párhuzamosan egyébként leadtam egy rendelést két könyvre a magyarországi Librinél is. Nem aggódtam, mert ők az UPS-szel szoktak dolgozni, és eddig mindent megkaptam, pedig volt olyan év, hogy karácsony előtt hatalmas dobozokban érkeztek a könyvek. Úgyhogy nyugodtam vártam a két megrendelt regényt a megadott napon, amikor egyszer csak kapok egy üzenetet a telómra, azzal, hogy sikertelen kézbesítés, a címzett nincs otthon. 

Képzelhetitek, hogy milyen idegállapotban voltam. Ráadásul minden ilyen üzenetüket azzal kezdik (mert később több is jött), hogy: „ANOMÁLIA”. Igen, a világ rendellenesen működik, fakadtam ki a férjemnek, aki már nyúlt is a telefonért, hogy panaszt tegyen. Nekem addigra ugyanis már az összes gyógyszerem elgurult (ahogy Bezzeg mondaná), képtelen voltam telefonálgatni. Z. elintézte, hogy másnap kihozzák a könyveket. Hittem is, meg nem is.

Másnap Z. otthon maradt könyvet várni, én orvoshoz mentem (a térdem miatt), tehát egy szokatlan időpontban érkeztem haza, késő délelőtt. Megpillantottam az utcánkban, épp a házunk előtt az UPS fekete autóját. Röpültem a kocsihoz, kopogtam az ablakán, egy fiatal srác ült benne. A csomagomat hozta, ugye?? – szegeztem neki a kérdést lelkesen, hitetlenkedve, örömmel. Mind kiderült, nem. Fogalma sem volt az egész hercehurcáról, ő nem tudott róla, hogy tegnap meg kellett volna kapnom valamit, de, tette hozzá, ha tegnap este elvitték a küldeményt az átvevőpontra, akkor ma – kézenfekvő logisztikai és szervezési okokból – ma biztosan senki sem tudta volna kihozni. Azaz a telefonban ezek is össze-vissza beszélnek!

Megígérte, hogy másnap kihozza. Felírta a nevemet és a címemet egy sajtpapírra, én meg megígértettem vele, hogy nem felejti el. A biztonság kedvéért a lelkére kötöttem, hogy iszonyú fontos és sürgős küldeményről van szó; nem árultam el, hogy két kötet Harry Potter van a csomagban, mert mióta Bonit beszippantotta a sorozat, én is el akarom olvasni (ami mondjuk tényleg fontos és sürgős dolog). 

Másnap a dolgozószobából a nappaliba költöztettem a munkaállamásomat (képernyő, klaviatúra, számítógép stb.), mert egy bizonyos stratégiai helyen ülve a nappalinkból belátni az egész utcát (van egy ablakos, kiszögellésszerű rész). Vártam a pasit. Minden lefordított mondat után kikémleltem az utcára, mikor jön a kocsi. Nem akartam lemaradni. Itt már nem arról a két könyvről volt szó, többről: arról, hogy hihetek-e még valaha futárcégek állításainak, vagy tényleg Jeff Bezos vagyonát fogom gyarapítani a továbbiakban. A férjem szerint túlreagálom a dolgokat, de én tudtam, hogy a 21. századi fogyasztói társadalmat tesztelem. És hogy a világon tapasztalható igazságtalanságok statisztikai eloszlását szeretném – a javamra – kiigazítani.

A futár azt ígérte, hogy tizenegy óra körül jön. 14 órakor feladtam a várakozást. Azon gondolkodtam, hogy az őszintének tűnő srác, aki megígérte, hogy elhozza a csomagot, vajon már akkor tudta, hogy hazudik, vagy csak utólag nem volt kedve kihozni? Vagy elfelejtette volna? Kisebb gond volt ez amúgy, mint az első, rendszerszinten mulasztó futárcég esete (nevezzük bátran csalóknak); épp azon a héten valaki több száz métert futott utánam, hogy visszaadja a boltban a zsebemből kiesett (???) bankkártyámat, és pár nappal előtte, amikor vacsora közben Boni szája hirtelen a háromszorosára dagadt (!!!), és 19 órakor pánikolva hívtuk a doktornőt, az 19:30-kor, a munkaideje után, rögtön fogadott is minket – egyszóval én tudtam, hogy az emberek jók, önzetlenek és professzionálisak. De hogy pont ez az UPS-s srác nem ilyen, ezt szomorúan konstatáltam.

Folytattam a munkámat, és 16 óra körül, két mellékmondat között véletlenül kipillantottam az ablakon: ott állt az UPS-autó. Mint egy őrült, fogtam gyorsan a kabátomat és tébolyodottan rohantam le az utcára! Na most elkapom ezt a pasit! – kiabáltam fennhangon. Attól tartottam, másvalakinek hoz ki csomagot, titokban. Lent szemtől szembe találtam magam az előző napi sráccal, nyújtotta felém – a Libri csomagját. Úgy örültem neki, mintha nem alapvető jogom lett volna a csomagot időben megkapnom, mintha nem fizettem volna azért, hogy problémamentesen kiszállítsák.