Rövid fejezetek, hosszú mondatok

Végeztem ezzel a régóta vágyott és nehezen megszerzett könyvvel. Ígértem, hogy írok róla. Elöljáróban annyit, hogy azért akartam olyan nagyon elolvasni, mert egy lapon említik Prousttal és Thomas Mannal (mindkettőt szeretem) és Esterházy is hivatkozik rá (őt is szeretem). Annyit tudtam a regényről, hogy hosszú és befejezetlen, ezért nem is számítottam se könnyed olvasmányra, se ütős csavarra a végén.

Igazából nem is annyira befejezetlen, mert az eredeti kiadáshoz hozzácsapták a hagyatékban talált jegyzeteket, vázlatokat és töredékeket, ezzel háromszorosan is megnehezítve az olvasó feladatát. (Ezt mindjárt részletezem). A történet az első világháború előtti években, az Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik, és szerintem korrajz (bár az író mintha nem annak szánta volna), színre hozván a háború kirobbanása előtti korszakra jellemző szereplőket, elveket, nézeteket és történelmi eseményeket. Hangneme irónikus, a leírások részletesek és érzékletesek, a cselekmény nem túl bonyolult. Érdekes, hogy a monarchiát a kiegyezés után mi, magyarok saját kereszünknek tekintettük, amivel úgy-ahogy együtt kell élnünk, de ezek szerint az osztrákok is nevetségesnek és túlhaladottnak tartották, és ha mi az osztrákok uralmától, ők viszont a németek felsőbbrendűségétől szenvedtek.

Azt nem tudom, miért tulajdonságok nélküli ember a főszereplő; kikövetkeztettem, hogy a korra jellemző elidegenedés miatt, de bővebbet nem tudok. Logikusabbnak (bár valótlanabbnak) tűnne az a magyarázat, hogy mert egy-egy tulajdonság soha nem abszolút értékben megjeleníthető, hanem csak kotextusba helyezve, ez volt az első tippem, de asszem ez mellékvágány.

Összességében eléggé szenvedtem, leginkább az író tudta nélkül közzétett nem végleges szöveg miatt, ami egyrészt teljesen eltolta a hangsúlyt az eredeti sztoriról, másrészt gyakran érthetetlen lila köd volt (hosszú fejezetben taglalta például azt a kérdést, hogy az érzés állapot-e vagy folyamat) harmadrészt pedig a befejezettség látszatát keltve mégiscsak lezáratlan maradt.

Érdekes volt mégiscsak, hogy miképpen látták a 20. század elejét a kortársak („a nagy egyéniségek kora véget ért” – ezt mondják a franciák is manapság). Voltak benne érdekes gondolatok, találó leírások. Nem tudom azonban, hogy vannak-e még olvasói egy ilyen – töredékes, hosszú, néhol nehezen érthető és nem igazán aktuális – könyvnek egy olyan világban, ahol közösségi oldalak és médiaszolgáltató cégek kelnek versenyre azért, hogy minél több szabadidejét szippantsák be a fogyasztóknak, és ennek érdekében könnyen emészthető, időszerű, interaktív, fordulatos és addiktív tartalmakat kínálnak. Olvas-e még valaki az univerzumban Musilt?!