Arról, hogy mennyire bölcs vagyok (és mennyire nem), illetve a futásról

Vasárnap futás közben szembejött velem egy ismerős apuka. Odaköszöntem, majd ugyanabban a pillanatban csodálkozva érzékeltem, hogy a pasi megfordul és szóba szeretne állni velem. Futás közben visszafordultam, gyorsan kivettem majd visszatettem a fülhallgatót a fülemből és a kettő között odakiáltottam: – Elnézést, de nem tudok megállni! Majd futottam tovább. Ezt tűnt a legjobb megoldásnak egy olyan helyzetben, amikor dőlt rólam a víz, amikor az időt és a kilométereket is kicsinyesen számolgattam, és amikor eszem ágában sem volt leállni dumálni.

A pasi azonban pár perc múlva megfordult és beért. Kénytelen voltam lihegve beszélgetni vele két kilométeren keresztül, noha mondtam neki kétszer is, hogy erre képtelen vagyok. Ez a pasi egy Bonival egyidős kislány apukája, és pont tavaly ilyentájt tett egy eléggé sértő megjegyzést Boni félénségére (ami abban a helyzetben tényleg mulyaságnak tűnhetett a szemében) (és gondolom nem sértésnek, hanem viccnek szánta), és amit akkor elengedtem a fülem mellett, egyrészt mert általában ez a módszerem, másrészt pedig mert úgysem tudtam volna kapásból valami frappánssal előállni.

De most! Nem tudom, a futás tette-e, mindenesetre amikor attól kérdezett, hogy milyen volt Boninak a tanévkezdés, és elmeséltem neki, hogy augusztus végén nagyon zaklatott volt és szorongott az új osztály és az új tanítónő miatt, és hogy szerencsére ez az első nap után elmúlt, és Boni megkönnyebbült (ez a jó szó az ő tanévkezdésére), szóval ezek után kerek perec hozzátettem, mindenfajta vitát és jótanácsok áradatát elkerülendő, mintegy ellentmondást nem tűrő hangon, hogy Nem minden gyereknek könnyűek ezek a szociális helyzetek. És akkor ott ez annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy nem is értettem hirtelen, miért problémáznak az emberek (néha én magam is!) Boni magatartása miatt. Vannak gyerekek, akik nem tudják megtanulni a szorzótáblát, és vannak gyerekek, akik nem mernek bemenni egy idegen osztály ajtaján, ennyire egyszerű a dolog!

Jóleső érzéssel mentem haza. Ki tudtam mondani egy nagyon fontos igazságot, ráadásul úgy, hogy abban semmi furát vagy cikit nem éreztettem, és ezzel elejét vettem mindenfajta elemzésnek vagy okok felkutatásának (miért ilyen a gyerek, biztos elrontottuk). Azt hiszem, válaszoltam neki a tavalyi sértésre. És bár az évek során sokkal toleránsabb és türelmesebb lettem Bonival ezen a téren, most mégis úgy éreztem, haladtam egy lépést. Bárcsak mindig ilyen laza tudnék lenni, bárcsak mindig ennyire könnyen tudnám venni a problémáját! Innen már csak egyetlen szintet kell megugranom: amikor majd elhiszem (de nem hiszem el) azt a gyanúsan egyszerűnek tűnő klisét, hogy Boninak a gyengesége lesz majd az erőssége.

Otthon elmeséltem Z-nek a találkozót, majd hozzátettem, hogy inkább mégsem vasárnap délelőttönként járok majd futni, mert Louise apukája is akkor megy, és nem akarok összetalálkozni vele. Teljesen felháborodott, hogy miért akaszkodott rám. És végül is, igaz: én ettől a pasitól kétszer is elköszöntem, mondván, hogy nem tudok futás közben beszélgetni, látta jól, hogy zenét hallgattam. És a fazon ennek ellenére maradt, és boldogított a kérdéseivel. Ráadásul kijelentette, hogy 10 km alatt tudni kell beszélgetni, különben nem jól csinálom. Amikor mondtam neki, hogy kilométerenként iszom egy korty vizet, és hogy ezt a háziorvosom (amúgy maratonfutó) tanácsolta, arra csak megvetően azt mondta, hogy 10 km alatt nem kell inni.

Hiába voltam laza Boni félénkségével kapcsolatban, magamról nem tudtam lerázni ezt az embert, aki már másodszorra bizonyította be, hogy tahó (amúgy nem rosszindulatú, hanem inkább az az okoskodó fajta, aki előbb beszél mintsem gondolkodik). Tök jellemző: inkább végighallgatok mindenféle futóbolondot (de illik ide ez a szó!), mintsem udvariatlannak tűnjek. Képes lettem volna máskor járni futni, nehogy még egyszer ilyen helyzetbe hozzam magam. Úgy látszik, ezt még nem tudom meglépni, és inkább illemtudóan csevegek. Na, itt még van hová fejlődnöm.

Mindenesetre tényleg minden rosszban van valami jó, és a pasinak köszönhetően rekordot döntöttem: meghaladtam a kilenc kilométert, pedig azt hittem, soha az életben nem fogom tudni lefutni egy órán belül. Megcsapott a szele a bűvös 10 km-nek. Most azt érzem, eljön még az idő, amikor sikerülni fog!