Milyen igaz!

 

(Forrás)

Proust

Így negyvenen túl most jutottam el oda, hogy nem csupán kedvet kaptam, de végre a kellő erőt is megéreztem magamban ahhoz, hogy nekiálljak Proust regényciklusának olvasásához. Marcel Proust olyasmi helyet foglal el a francia irodalomban, mint mondjuk Shakespeare, Goethe vagy Dante az angol, német és az olasz irodalomban, azaz nagysága és jelentőssége elvitathatatlan, státusza megkérdőjelezhetetlen. Olvasni az utca embere nem igen olvassa, egyrészt a nehéz nyelvezet, másrészt a hossz miatt (hét kötet), ellenben az irodalmárok folyamatosan utalnak rá, viszonyítanak hozzá (pl. Kertész Imre is idézi). Mint olvasni szerető és a francia kultúrában járatos egyén, úgy gondoltam, tovább nem élhetek ebben az ignoranciában, egyszerűen tudnom kell, hogy végülis MIRŐL IS VAN SZÓ.

Zárójelben: talán azért is halogattam ennyire, mert Z., aki az első kettőt olvasta, nagyon utálta, állítása szerint „nem szól semmiről”, hacsak nem a 20. század eleji gazdag és semmittevő polgári és arisztokrata világról. Most, hogy túl vagyok az első könyvön, már látom, hogy ez egy teljesen téves olvasat, olyan, mint amikor Ottlikról valaki (a saját anyám!) azt mondja, hogy de tulképp az Iskola a határon az csak egy iskolai kamaszregény.

De vissza Prousthoz: hamar rájöttem, hogy olyan jól én franciául soha nem fogok tudni, hogy Proustot eredetiben olvassam, ezért megvettem otthon az első kötet legújabb (gyönyörű!!) magyar fordítását. Ezt használtam Fő olvasmányomnak, ebben haladtam a szöveggel, és időnként, két-három-négy oldalanként megnéztem egy-egy kifejezés, mondat vagy akár bekezdés francia eredetijét. Lassú és nehézkes volt így két könyvvel olvasni (főleg a vonaton!), de megérte, hiszen így bizonyosodtam meg végleg arról, hogy a francia tényleg túl nehéz (és túl időigényes) lenne, és arról is, hogy a fordító (Jancsó Júlia) micsoda elemző munkát végzett.

Azt kell, hogy mondjam, egy új Proust-rajongóval gazdagodott a világ: az első regény baromira tetszik. Kellett ehhez azonban az előző, olvasással töltött negyven év is. Húszévesen én sem azért olvastam regényeket, hogy megtudjam, milyen szögben világította meg a gyertya a lépcsőházat, miközben jött valaki fölfelé a lépcsőn. Ma viszont már azért olvasok szépirodalmat, hogy megismerjem azokat a szavakat és mondatokat, amelyekkel mindaz leírható, amit én is gondolok, érzek vagy látok (csak amit, tehetség és zsenialitás híján én magam nem tudok szavakba foglalni). Nem zavar, ha olvasás közben kvázi dolgoznom kell az olvasmányélményért, azaz megfejteni, értelmezni a szöveget. Pedig ez a Proust-féle visszaemlékezés, ami az érzékekből (íz, illat, tapintás) hívja életre az emlékeket, teljesen távol áll tőlem, nincsenek ilyen típusú gondolattársításaim. Mégis, ahogy (amilyen részletesen és pontosan) ír egy-egy templomtoronyról, kék szemről, viharról, szerelmi csalódásról, az elképesztő. És amire végképp nem számítottam: a humora. Amúgy pedig döbbentem vettem tudomásul, hogy én Nádas Pétert Proust nélkül próbáltam meg megérteni – egyértelmű, hogy ő is ezt a benyomásokra, nyelvre, érzékekre támaszkodó visszaemlékezésből dolgozik.

A proust-i mondatok pedig nem azért olyan nehezen érthetők, mert hosszúak, mint ahogy hittem. Tényleg vannak oldalakon átívelő mondatai, de ezeket én inkább a folyamatos előre- és hátrautalások, az érvelés bonyolultsága vagy a többszörös tagadás miatt találom nehéznek. Tény, hogy vannak olyan mondatok, amelyeken több percet is eltöltöttünk Z-vel (én a magyaron, ő a francián), mire együttes erővel kihámoztuk, hogy pontosan miről is van szó. Emellett pedig az is nehéz, hogy nem értjük a korabeli művészi vagy politikai életre tett hivatkozásait. A középső fejezet tele van szóviccekkel, ami magyarul nem mindig érthető (a fordító zsenialitása ellenére sem). De mindet összevetve, ez egy aranybánya, ahol rengeteg fontos mondatra bukkan az olvasó (sok ismerősöm egy-egy élethelyzetére tudnék belőle idézetet találni!). Nem krimiként izgalmas, ez gondolom már az eddigiekből is kiderült, de van benne történet, van benne szerelem, féltékenység, szó van benne, ahogy a címből is kiderül: az időről, amelyik múlik, és ami ellen nincs mit tennünk, kivéve az elfogadást, az emlékezést (és az írást?).

Beszélgetések (2.)

Az emelkedett metafizikai témák mellett Boni gyakran viccel. Poénkodik. Vagy legalábbis humorosnak szánt megjegyzéseket tesz, amelyek sajnos egy felnőttnek egyáltalán nem viccesek. Egy gyereknek gondolom annál inkább – valószínűleg az iskolában szétröhögik magukat az olyan kijelentéseken, hogy a Mama van a sütiben! vagy Tedd a fejedre a tányért! Nálunk ezeknek nincs sikerük, hiába várja a hatást. Egy idő múlva rá is kérdez: mama, ez vicces volt ugye? (neeem!)

Ha néha-néha tényleg beletrafál, és valami vicceset talál mondani, akkor viszont tuti, hogy aznap a biztonság kedvéért elismételi hatszor-hétszer, egészen addig, amíg kínszenvedéssé válik a hallgatónak.

Rajzfilmekből is gyarkan vesz át humoros mondatokat, hasonlatokat. Pl. amikor megázunk, szereti ismételgetni, hogy Úgy megáztam, hogy be fogok rozsdásodni! (a Mikrobiból) Vagy amikor melege van: Megsülök, mint egy krumpli! Vagy amikor azt sérelmezi, hogy semmelyikőnk sem foglalkozik vele épp, akkor azt ismételgeti, hogy itt hagytok egyedül, mint egy kukát! Ezt a két utóbbi mondatot szerintem a Pettsonból vette át, nagyon olyan, mintha a Findusz mondaná, bár nem ismerem pontosan az eredeti szöveghelyet.

Amikor viszont tényleg eredeti és humoros dolgot mond, az gyakran véletlen. Még mindig nem tud szépen, folyékonyan, választékosan beszélni, becsúsznak (főleg magyarul) nyelvtani, stilisztikai hibák – és ezek tényleg meg tudnak nevettetni. Például százemeletű házat, karcolós felhőt és tűirányítót mond annyira következetesen (százemeletes ház, felhőkarcoló, iránytű), hogy előfordul, már én sem tudom, melyik forma a helyes! Azt kérdezi, hogy elhiszEL? (elhiszed helyett) vagy: Na, kifogsz ENGEM? (rajtam)

Néha nem találja el a helyes regisztert: Mama, mikor fogsz hazaTÉRNI?, Nem akarom ezt a nadrágot VISELNI!, Mama, CSODÁLJUK meg a kirakatban a sütiket!, A krumplik a föld alatt LAPULNAK. Vagy vicces képzettársítást használ: amikor a telefonomra jött egy üzenet (és vele együtt a hang is), Boni előzékenyen kommentálta, hogy Mama, PUKIZOTT a telefonod!

Egyszer próbáltam neki elmagyarázni, mire valók a közmondások, hogyan foglalnak össze egyetlen mondatban, gyakran költői képekkel, leegyszerűsítéssel operálva, alapvető(nek tetsző) igazságokat. Utána javasoltam, hogy találja ki, egy-egy közmondás milyen bölcsességre utal. Azt kérdeztem tőle, tudja-e, vajon mit jelenthet az a közmondás, hogy Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát?

Értetlenül nézett rám. Hát te! – válaszolta.

Beszélgetések (1.)

Vannak Boninak visszatérő témái, amelyeken szívesen elmereng. Vagy csak mert soha nem adok a kérdéseire kimerítő választ? Ezért kérdezi meg mindig ugyanazt? Ilyen például, hogy hogyan lett a világ, és mikor. Igen ám, de mi volt előtte? Standard válaszom, hogy ezeket senki sem tudja pontosan, de van kétféle megközelítés: a hívőké (teremtés) és a tudósoké (ősrobbanás, evolúció). Úgy-ahogy összerakja a dolgokat a kis fejében; egyszer például felháborodottan mondta, hogy de hát ő nem akart volna majom lenni régebben!

Aggódva kérdezi, hogy el tud-e múlni a világ, majd válaszra sem várva folytatja: mivel van olyan szó, hogy örökké, ezért KELL, hogy folytatódjon valami. Tetszik, hogy a nyelv felől próbálja megfejteni a létezés titkait: múltkor azt tudakolván, hogy a villám belecsaphat-e valakinek a szívébe (és ennek mekkora az esélye, megtörtént-e már, meg fog-e történni stb.) rövidre akartam zárni, és azt mondtam, hogy velem például ez még SOHA nem történt meg. Logikus válasza az volt, hogy de a „sohának” még nincs vége...!

Azt találta ki, hogy a halottak föltámadnak, és az égben élnek tovább – ennek fényes bizonyítékai a dinoszaurusz alakú felhők, hiszen a dinoszauruszok már rég kihaltak és ezért, lám, ott vannak fönt. Újkeletű probléma (még nem talált válasz rá), hogy mi van azokkal az állatokkal, amelyeket felfalt, összerágott egy másik állat? Azok milyen alakban élnek tovább?

A múltkor, ebéd közben elgondolkodva megszólalt: Mama, mindez valójában történik, vagy csak álmodom?!

Szabályok, sztereotípiák

– Hát persze, Pablo nem annyira szabálykövető, mint a franciák!

– kiáltottam föl, miután a zongoratanárnőm elmesélte, hogy a zenesuli értekezletein folyamatosan felmerül az a probléma, hogy Pablo (az argentin gitártanár) nem hozza magával órára a gitárját. A zenesuliban pedig ezek szerint az a szabály, hogy bizonyos hangszereket a tanároknak maguknak kell hozniuk. De Pablo hóban-esőben biciklivel jár (nincs is autója), nem tudná a hátán cipelni, és úgy vélekedik, hogy inkább adjon kölcsön a suli neki egy gitárt az óráira – amit amúgy az iskola meg is tesz. De állítólag minden évben harc van ebből, a suli nem akar gitárt biztosítani, Pablo meg nem akarja a sajátját behozni.

Én tökre megértem Pablót, a zongoratanárnőm meg a suli oldalára áll; a szabály az szabály. Ha a csellista meg tudja oldani, hogy becipeli a cuccot, akkor Pablo is tegyen erőfeszítéseket. Amikor viszont kimondtam a fenti mondatot, azaz hogy a franciák – más népséghez viszonyítva – eléggé szabálykövetőek, a zongoratanárnőm lepődött meg.

Itt most egy kitérőt teszek a sztereotípiákról, amelyekre egyszerre igaz az, hogy hülyeség, és hogy van bennük valami. Hülyeség, ha az egyént nézzük, és valamiféle igazságra mégiscsak rámutat, ha az ország lakóit, és azok szokásait egységként vizsgáljuk. Én akkor vetemedem ilyen sarkos kijelentésekre („a franciák szabálykövetőek”) ha legalább pár fajsúlyos példával alá tudom támasztani. De még példákkal megtámogatva is inkább csak érzem a dolog igazságát, hiszen amint elkezdjük boncolgatni, az egyén szintjén már mindenféle viselkedést találunk (még szabályNEMkövetést is, persze).

A zongoratanárnőm azt vetette fel, hogy hát a franciák folyton sztrájkolnak. Amúgy mostanában is: Boninak többször maradt el a tanítás, gyakran nincs menza, én meg szenvedek a bejárással, mert a vasutasok a legvéreskezűbb sztrájkolók égen és földön. És azt mondta: úgy képzelte, a kelet-európaiak kevesebbszer vétenek az előírások, szabályok a KRESZ stb. ellen, mint ezek a folyton elégedetlen franciák. Hogy nálunk kőbe vésett szabályok vannak, míg itt minden ellen lehet lázadni.

Az tény, hogy lázadni lehet, de ezt is szabályok teszik lehetővé – törvénybe iktatott joguk van hozzá, a törvény kereteit pedig úgy látom, nem nagyon lépik túl (a nagy többségről beszélek persze). Ezzel szemben nálunk a szabályok rendje mögött gyakran zűrzavar, mismásolás és kiskapuzás rejlik: áfás számla a nagybácsi nevére, aki el tudja számolni, lakáskiadás feketén, úgy, hogy mindenki jól járjon (kivéve az államot). Én magam is, amikor megelégelem a vonatok késését, vagy azt, hogy egy órán keresztül állnom kell, mert nincs elég vagon, bevallom, igazságot szolgáltatok saját magamnak azzal, hogy legközelebb egyszerűen nem váltok jegyet rá (még soha nem buktam le, mert a franciák, ideértve a francia kalauzokat is, szerintem nem csak hogy szabálykövetők, de eléggé lusták bonvivánok is, és inkább nyugisan ülnek az egyik fülkében, mintsem hogy ellenőrizgessék a jegyeket), hiszen, úgy gondolkodom, hogy nem azt a szolgáltatást kapom, amiért fizettem.

Ugyanígy, tökre megértem Pablót, hiszen az iskolának semmibe sem kerül gitárt kölcsönadni neki, nincsenek higiéniai megfontolások (mint pl. a fúvós hangszereknél), és tényleg, miért cipelje, ha nincs erre feltétlenül szükség? Hacsak nem a szabályok miatt?

Január eleje

Több ingatlanostól is hallottam, hogy januárban van a legnagyobb kereslet kiadó kislakásokra, mert, mint mondják, a karácsonyi összezártságban gyakran megromlik a viszony a párok között, ezért valamelyikük elköltözik. Noha novemberben még csak legyintettem erre, most azt mondom, ebben lehet valami igazság! Viszony megromlásáról ugyan szó sincs Z. és köztem, de azt kell, hogy mondjam, lassan öt éve lakunk itt, és mégis csak most január elején jutott eszembe szemet vetni a földszinten található stúdiók egyikére.

Na nem mintha lenne rá pénzünk, vagy mintha kiadó lenne bármelyik is. De eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, hogy kibérelnénk valamelyiket, és azt dolgozószobának (nekem) vagy a vendégeknek tartanánk fent. Még csak odáig mentem el az álmodozásban, hogy mindent pontosan kiterveltem, és talán meg is kérdezzük, mennyibe kerül.

Mert mivel sokszor dolgozom itthonról, egyszerűen belefáradtam abba, hogy próbálom sulykolni Boniba és Z-be: ne zavarjanak munka közben, még egy fél mondat erejéig sem. Továbbá már olyan rigolyás lettem, hogy a dolgozószobámba beszűrődő veszekedés vagy rajzfilm zaja is baromira zavar, sőt, a TUDAT, hogy bárki bármikor benyitHAT is idegesít.

Ráadásul január első munkahetére (amikor Boninak már volt suli) vendégül láttunk két kilencéves gyereket (szülők nélkül). Aranyosak voltak, de ez a lakás egyszerűen nincs ennyi emberre kalibrálva. A kislány aludt a dolgozószobámban (reggelente ki kellett dobnom), a kisfiú pedig a nappaliban (azaz a lakás központ helyén). Bőröndök itt-ott, cipők az előszobában eldobálva. A kislánynak naponta többször kellett Ventolinnal inhalálnia, és a bokáját egy sérülés miatt napi 3x borogatnia. A három gyerek még véletlenül sem ette ugyanazt, cserébe viszont Boni baromira féltékeny volt rájuk. Egyszóval: nagyon is kellemesnek tetszett az a gondolat, hogy én ilyenkor levonulnék a fölszinti stúdiómba (akár kabátot sem kellene vennem!), magamra zárnám az ajtót, és felőlem a világ felfordulhat.

A hét közepén Boni elkapta a hányós vírust, és ebben a nagy összezártságban talán egy hajszálon múlott, hogy nem lettünk mindannyian betegek – ezt a mai napig nem értem! Volt egy olyan délután, hogy egyszerre két gyereket vittünk orvoshoz: a teljesen legyengült Bonit és a Ventolinos inhalálását elhanyagoló asztmás kislányt. Egyszóval, sokat gondoltam a stúdióra úgy is, mint biztonságos karanténra, ahová a felgyülemlett vírusok és feszültségek elől el lehetne bújni.

A kutya

Szüleim kutyáját a napokban meg kellett műteni. Már amikor ott voltunk náluk, láttam, micsoda kivételes elbánásban részesül a sánta lába miatt: a házban aludhatott, a szüleim extrán simogatták, kényeztették, folyton róla beszéltek – mi történhetett a lábával, hogyan vették észre, mit mondott az állatorvos. A műtét után a papám részletes helyzetjelentéseket és fotókat küldött naponta kétszer a családi WhatsAppon, olyan szófordulatokkal, hogy kínáltuk vízzel, de nem fogadta el stb. Azóta a mamám rendszeresen tornáztatja, aggódnak, hogy a fájós lábán fekszik (próbálták átfordítani), megnyugodva konstatálják azonban, hogy nem nyafog, nem panaszkodik.

Egyszóval, az életük a kutya körül forog.

Ilyen lehetett valószínűleg az, amikor kisgyerekük volt. Minden bizonnyal így viselkedtek velünk is azokban az években, amikor a gyerek (csecsemő) még totálisan a szülőkre van utalva és nem dumál vissza. Fura nézni, hogy valszeg minket is ekkora aggodalommal és szeretettel vettek körül, valószínűleg az ő életük is teljes mértékben a gyerekek körül forgott. Emlékszem, egyszer mesélte a mamám, hogyan szállt szembe a védőnővel, aki azt javasolta, hogy az újszülöttet a fájós nyakán kell altatni (hogy rendbejöjjön) vagy hogy mennyire fel volt háborodva azon, hogy a Spock vizezett tejet javasolt a gyerekeknek. De én ezekre persze már nem emlékszem, noha az eszemmel tudom, hogy pont olyan lehetett nekik is a gyerek születése, mint nekem Bonié (tehát: fantasztikus, mindent felülmúló beteljesülés). Én már csak a vitákra, a konfliktusokra, a duzzogásokra, az erőviszonyok változására emlékszem, vagy jobb esetben is a közös nevetésekre, tanulásra – arra már nem, hogy milyen maximális, feltétel nélküli szeretetet tápláltak irántunk egykor. Ezt láttam a mamám szemében most decemberben, amikor egyszercsak odajött hozzá a kutya, rárakta a fejét a mamám lábára, ő pedig jól megdögönyözte, szeretettel meghuzigálta a fülét, megvakarta a nyakát, még kedvesen beszélt is hozzá.

Milyen kár (és fura) hogy ez az odaadás ennyire elmúlik! Még az unokáik felé is elvárásokkal viseltetnek. De persze az unokák soha nem voltak rájuk utalva, szóval nem is jó a hasonlat. A hasonlat, ami megállja a helyét, az a kutya = csecsemő. Nem hiába hívja a férjem a szüleim kutyáját a másik húgomnak.

A mozdulatsor

Pár hónapja (éve?) beléptem azon idősödő dámák sorába, akik az évtizede hordott, rövidlátást korrigáló szemüvegükkel nem látnak jól KÖZELRE. Abban a keskeny, pár évre korlátozott idősávban élek, amikor a szemüvegemmel már nem tudok olvasni, bifokális lencsére viszont még nincs szükségem, mivel két egyszerű mozdulattal meg tudom oldani a problémát: vagy leveszem a szemüvegem vagy eltolom magamtól az olvasnivalót.

Hányszor láttam más nőket ilyen mozdulatokat tenni! És hányszor láttam ilyenkor az arcukon hirtelen átsuhanni a bosszúságot, már-már ingerültséget, sőt: a hitetlenkedést, hogy ami pár éve még olyan könnyedén ment (elolvasni egy címkét, beleolvasni egy könyvbe), az most már probléma.

És most én is ugyanilyen bosszús nő lettem. Bemegyek egy könyvesboltba, körülnézek, megtalálom a szépirodalmi kínálatot, odamegyek. Simán el tudom olvasni a regények címét. Viszont! Amikor a kezembe veszek egy-egy könyvet, hogy beleolvassak, homályba vésznek a sorok, és kiderül, hogy a rajtam lévő szemüveg tulajdonképpen akadály. Automatikus, ezerszer látott (másokon), ezerszer elvégzett (saját kezűleg) mozdulattal a fejem tetejére tolom a szemüveget, egyúttal közelebb húzom a könyvet, és olvasni kezdek. Arra csak később gondolok, hogy hogyan nézhetek is ki valójában, fejtetőre tolt szemüveggel, pillanatnyilag örülök, hogy látok. Elolvasom a vágyott részeket, becsukom a könyvet, fölemelem a fejem, körbepillantok – megint nem látok semmit. Hoppá, a szemüveg. Visszatolom az orromra. És ezt napjában százszor.

Ez a rutinszerű műveletsor jelképezi a legjobban ezt az egész elkerülhetetlen öregedést, aminek a jeleit mégis olyan meglepetten fogadja az ember. Ha tegyük fel, valaki az én koromban letagadhatna 10 évet (ez sajna nem én vagyok), ez a mozdulat mégis elárulná a valódi életkorát. A homlokára van írva (téve). Pár évig ezek a mozdulatok lesznek az ilyenkorú nők ismertetőjelei, aki se nem fiatalok már, de se nem vén nyanyák még – valahol a kettő között lebegünk, remélve, hogy a lehető legtovább kitolható az az idő, amíg még úgy-ahogy formában tudjuk tartani magunkat. De fiatalosnak ez a mozdulat, nos, semmiképp nem mondható.

Szennyest teregetek

Soha nem sikerült olyan rosszul magyarországi tartózkodás, mint most. Eleve majdnem el sem indultunk, Boni az indulást megelőző két éjszaka köhögött (krupp), alig aludtunk, ő lázas is volt. Az indulás reggelén hezitáltunk, menjünk-e, vagy hagyjuk elúszni a repülőjegy és az autókölcsönzés árát, és dugába dőlni a percre pontosan leszervezett programokat. Végülis azért indultunk el, mert Boni iszonyúan akarta, bizonygatta, hogy ő „soha nem volt még ilyen jól” és tényleg nem látszott rajta a betegség, a rettenetes kutyaugatásszerű köhögésen kívül.

Ez volt szinte az egyetlen közösen, konszenzusban meghozott döntésünk, máskülönben négy napon kereszül folyamatosan veszekedtünk, más-más konfigurációban: én és a férjem; a férjem és Boni; én és Boni. A férjem és köztem a vita tárgyát általában olyan kardinális kérdések képezték, hogy hintázhat-e Boni 10 percet a napos, de csikorgó hidegben, ki tudja jobban az utat: a GPS vagy én, illetve hogy mi a különbség a között, hogy a bérelt autó kulcsát valaki (nem én!) elveszíti vagy csak éppen nem tudja, hová tette. Egy példa arra, hogy milyen idegállapotban volt az amúgy talpig úriember Z.: amikor a szüleimnél aludtunk, és megkértem, hogy vadássza le az undorító, fejünk felett repkedő házi poloskát, csak a másik oldalára fordult, és odavakkantotta szemrehányóan, hogy "Te akartál itt aludni, én nem nyúlok hozzá!"

Az első napon végülis elvittük Bonit gyerekorvoshoz, ezért úgy alakult, hogy három órát kellett eltöltenünk valahol, hazamenni már nem volt érdemes. Egy plázában kötöttünk ki, és a guta kerülgetett, annyira bosszús voltam, hiszen nem azért mentünk Magyarországra, mondogattam magamból kikelve, hogy túlfűtött plázákban sétafikáljunk egy felpörgött gyerekkel.

Pedig másnap már örültem volna egy plázának is, mert a betervezett program elmaradt (Boni fertőző betegnek nyilváníttatott) így elindultunk, hogy megkeressük a fényvillamost (a doki áldását adta arra, hogy kivigyük a köhögő gyereket, ami alkalmat adott nekem arra, hogy nem túl elegánsan jól odamondogassak a férjemnek, hogy én tudtam, hogy az a 10 perc hintázás sem fog ártani neki előző nap). A kedvenc éttermünkben már nem volt hely, a helyette választott másikban lassú volt a felszolgálás, a cukrászdába be sem fértünk a tömegtől, a fényvillamost pedig egész egyszerűen nem találtuk meg. Egyszerre idegesített az, hogy a neten nem tudtam kiigazodni, mikor indul és honnan, valamint hogy semmelyik villamosvezető sem volt készséges. Végül ott találtuk magunkat egy kihalt hűvösvölgyi megállóban, átfagyva, majd föladtuk az egészet és rosszkedvűen hazamentük (miközben Z. a fejemre olvasta, hogy a megint hülye ötleteim miatt mentünk egy kört feleslegesen).

Szerencsére volt két dolog, ami megmentette ezt a minivakációt. Az egyik az Operaház társulatának Diótörő előadása. Na nem mintha olyan gyakran járnánk balettra, szóval nincs igazán összehasonlítási alapom, de ez egyszerűen fantasztikus volt, mindhármunknak nagyon tetszett. Boni szájtátva nézte végig a három felvonást; egyrészt a zenéjét szereti, másrészt ő díjazni szokta a gyönyörű díszleteket és jelmezeket, harmadrész meg ugye van az a háborús-kardozós jelenet az egerekkel.*

A másik pedig a szüleim, akik jóindulatú csodálkozással fogadják ugyan minden alkalommal a hírt, hogy hazamegyünk, viszont akik mindig megpróbálnak nekünk maximálisan segíteni. Most is ott várt minket a felfűtött lakásban a bejgli és a karácsonyfa, alatta a szuperul eltalált ajándékok, a hűtőben pedig két napra elegendő kaja. És noha nekem mindig fura a viselkedésük – sokat panaszkodnak a húgomra, hasonlítgatják össze Bonit Jonatánnal – látom, hogy kiteszik magukat azért, hogy jól érezzük magunkat.

Úgyhogy összességében azt mondom, hogy nem volt teljesen rossz, de örülök, hogy vége. Terveket kovácsolok arra nézve, hogy miképpen lehetne legközelebb ezt jól csinálni (egyelőre csak odáig jutottam, hogy a kettőnk – férjem és én – vitái generálták valószínűleg, a betegséggel együtt Boni zaklatott viselkedését, szófogadatlanságát és kezelhetetlenségét. Egységfrontot kellene tehát alkotnunk. Az autóbérlés viszont nagyon jó ötlet volt: ebben a hidegben, amikor a férjem hintázni sem engedi a gyereket, nem is tudom, hogyan zarándokoltunk volna el a szüleimhez. Na meg a gyerekorvoshoz.)

* Mamám elmesélte, hogy mi is láttunk egy Diótörőt az Operában gyerekként. Semmi, de semmi emlékem róla, de nem ez a legfurább. Hanem az, hogy viszont az egész gyerekkorom úgy telt, hogy arra vágytam: bárcsak megnéznénk karácsonykor a Diótörőt az Operában!