Január eleje

Több ingatlanostól is hallottam, hogy januárban van a legnagyobb kereslet kiadó kislakásokra, mert, mint mondják, a karácsonyi összezártságban gyakran megromlik a viszony a párok között, ezért valamelyikük elköltözik. Noha novemberben még csak legyintettem erre, most azt mondom, ebben lehet valami igazság! Viszony megromlásáról ugyan szó sincs Z. és köztem, de azt kell, hogy mondjam, lassan öt éve lakunk itt, és mégis csak most január elején jutott eszembe szemet vetni a földszinten található stúdiók egyikére.

Na nem mintha lenne rá pénzünk, vagy mintha kiadó lenne bármelyik is. De eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, hogy kibérelnénk valamelyiket, és azt dolgozószobának (nekem) vagy a vendégeknek tartanánk fent. Még csak odáig mentem el az álmodozásban, hogy mindent pontosan kiterveltem, és talán meg is kérdezzük, mennyibe kerül.

Mert mivel sokszor dolgozom itthonról, egyszerűen belefáradtam abba, hogy próbálom sulykolni Boniba és Z-be: ne zavarjanak munka közben, még egy fél mondat erejéig sem. Továbbá már olyan rigolyás lettem, hogy a dolgozószobámba beszűrődő veszekedés vagy rajzfilm zaja is baromira zavar, sőt, a TUDAT, hogy bárki bármikor benyitHAT is idegesít.

Ráadásul január első munkahetére (amikor Boninak már volt suli) vendégül láttunk két kilencéves gyereket (szülők nélkül). Aranyosak voltak, de ez a lakás egyszerűen nincs ennyi emberre kalibrálva. A kislány aludt a dolgozószobámban (reggelente ki kellett dobnom), a kisfiú pedig a nappaliban (azaz a lakás központ helyén). Bőröndök itt-ott, cipők az előszobában eldobálva. A kislánynak naponta többször kellett Ventolinnal inhalálnia, és a bokáját egy sérülés miatt napi 3x borogatnia. A három gyerek még véletlenül sem ette ugyanazt, cserébe viszont Boni baromira féltékeny volt rájuk. Egyszóval: nagyon is kellemesnek tetszett az a gondolat, hogy én ilyenkor levonulnék a fölszinti stúdiómba (akár kabátot sem kellene vennem!), magamra zárnám az ajtót, és felőlem a világ felfordulhat.

A hét közepén Boni elkapta a hányós vírust, és ebben a nagy összezártságban talán egy hajszálon múlott, hogy nem lettünk mindannyian betegek – ezt a mai napig nem értem! Volt egy olyan délután, hogy egyszerre két gyereket vittünk orvoshoz: a teljesen legyengült Bonit és a Ventolinos inhalálását elhanyagoló asztmás kislányt. Egyszóval, sokat gondoltam a stúdióra úgy is, mint biztonságos karanténra, ahová a felgyülemlett vírusok és feszültségek elől el lehetne bújni.