Ingatlanpiaci manőverek és frusztrációk

Miután vakrandit voltam kénytelen rendezni a papám és Mari barátnőm között (de nem kizárólag – mert beszerveztem még a sógoromat is, plusz ott volt az eladó), legutóbb a festő és a papám között egyeztettem időpontot. Most pedig azt intézem, hogyan tudna a gázműves úgy kimeni megnézni a gázórát, hogy a papám ott tudjon lenni kinyitni az ajtót. Annyira zseníroz a helyzet! De amikor a papám szívesen segít (megmondaná, ha nem, pl. már előre szólt, hogy közgyűlést nem vállal!), a lakása 150 méterre van a miénktől, nem lenne nekem érdemes egy-egy ilyen félóra miatt hazarepülni (macerás, drága stb.).

Szóval úgy érzem magam, mint aki messziről, távirányítással próbálja igazgatni a szálakat... Amúgy meg megjelent egy hirdetés a szüleim fölötti lakásról, amiről már két éve is lecsúsztam (akkor meg sem hirdették, megvették kézen-közön). Most a piaci árak emelkedése miatt jóval drágábban adják, de ha nyáron lett volna eladó, valszeg ezt vesszük meg... bosszantó. Ráadásul a forint is mennyire meggyengült most, hogy már kifizettük a vételárat.

Ahh... ahogy Mari mondja, pszichológusoknak kellene szakosodniuk az ilyen ingatlanpiaci nehézségekre: eleve a vásárlás tök stresszes (a legelső lakás, a Rózsika, például a ma napig nem kelt még el, én meg nyáron úgy ébredtem egy hétig minden nap, hogy elviszik az orrunk elől!), a döntést meghozni iszonyú nehéz, aztán hetekig azon retteg az ember, hogy maffia kezébe került/valamelyik szomszéd él az elővásárlási jogával/az ügyvéd át akarja verni, majd a továbbiakban azon kezd el gondolkodni, hogy nem hülyeség ez az egész, amibe belevágott...