Kakofónia

Kristálytisztán összeállt, hogy mi olyan nehéz nekem ezekben a magyarországi nyaralásokban, mitől fáradok el a végére. Hát a duma!

Először is Boni állandóan beszél. Hozzám. Magyaráz, kérdezget, mindent tudni akar, és iszonyú türelmetlen lesz, ha nem válaszolok azonnal. Ez mondjuk alapjáratban is probléma, na de amikor vakáció alatt be nem áll a szája reggeltől-estig, az nagyon fárasztó. Általában az éppen aktuális találmányáról (automatikus robot) mesél, hogy mit hova fog ragasztani/szögelni/kötözni/kalapácsolni, és hogy szerintem működni fog-e, de miért nem, és hogy miképpen tudnánk elkészíteni egy igazi gépet, de olyat, ami magától mozog, illetve meg kell nyomni egy gombot, és hogy emlékszem-e hogy a múltkor láttunk egy önműködő valamit, de mama, de mamaaaaaa, figyelsz?!

És akkor erre jön pluszban a férjem, aki nem ért semmit, de mindent tudni akar. Hogy magyarázzam el, vagy legalábbis foglaljam össze, hogy miről beszélgetünk. Hogy mit mondott Boni. Hogy mit válaszolok rá. Most már az a bevett gyakorlatom, hogy kérdezze meg Bonit. Akinek vagy van kedve válaszolni, vagy nincs. Olyan is van, hogy szeretne válaszolni, de nem tud – ekkor tőlem kérdezi meg, hogy de mama, hogy mondjuk franciául azt, hogy behajtani tilos? meg hogy hangosbemondó? Holott tudja, de a két nyelv közötti összeköttetés még nem megy flottul neki, vagy bizonytalan, nem tudom. Tényleg, néha olyan alapvető szavakra is rákérdez, amelyeket pedig nap mint nap használ franciául.

És akkor azt még nem is mondtam, amikor én és Z. szeretnénk beszélgetni. Bonival kb. esélytelen! Így vettük meg a lakást, hogy szó szerint át- meg átkiabáltunk a gyerek feje fölött, meg próbálunk azokra a fél pillanatokra koncentrálni, amikor Boni épp pont nem beszélt, hogy gyorsan megvitassuk az aktuális problémákat. Beszélgetési időt loptunk kvázi. Rendszeresen voltak olyan helyzetek, hogy én Bonival beszélgettem (mert ha nem figyelek rá, megkapom a magamét – egyszerűen az a mondat, hogy Maradj csendben egy kicsit, a papa mondani szeretne valamit! totálisan hatástalan, mintha a falnak beszélnék), szóval Bonival beszélgettem, és akkor Z. odajön a telefonjával, hogy mutassam meg most azonnal a Transferwise honlapján ezt meg azt, de egy másodpecet sem tud várni, mert esik az árfolyam, és ő minden pillanattal súlyos eurókat veszít.

És akkor ez az eleve komplex helyzet (türelmetlen gyerek, kétnyelvű család) tovább bonyolódott akkor, amikor másokkal voltunk. Z. képes a mondat közepén bárkit félbeszakítani, aki magyarul beszél, hogy belekérdezzen valami TELJESEN mást (Most az az eset jutott eszembe, amikor megkérdeztem valakit, hogy hol kell fölszállni a metrópótlóra, és az illető végig sem tudta mondani, mert a férjem folyamatosan beledumált, hogy na? mi van? mit mondott?). Egyrészt jogos, mert nem tudja, hol van a gondolat vége, gyakran lövése sincs, hogy miről beszélünk, másrészt idegesítő, mert sokszor előfordul, hogy én mondjuk a mamámmal a saját szülőfalujáról beszélgetek, és akkor Z. odajön, hogy mit jelent az, hogy „Überkirály”? Vagy a papámmal a töltött paprikát vitatjuk meg (ízesítés, állag, textúra) és akkor Z. ott terem, és olyan kifejtős kérdésre szeretne választ kapni, hogy most akkor végülis jobb volt a kommunizmusban vagy sem?

Vagy kihallja a nevét. Hogy most épp róla beszéltem, hallotta, mit mondtam? És ha elmondom, hogy á semmi, csak annyit mondtam a mamámnak, hogy az ő szendvicsét ne vajjal, hanem margarinnal kenje meg, akkor ez most egy totálisan felesleges mondat volt, mert a lényeg úgyis az lesz, hogy ízleni fog neki, én viszont aznap már a századik felesleges mondatot mondtam el, lényegtelen vagy redundáns, de mindenképpen nélkülözhető információkat közvetítve.

Vagy a viccek. Fordítsam le ezt meg azt a viccet, amin a mamámék nem nevetnek. Akkor Z. megkérdezi, hogy miért nem, én magyarázhatom el a csattanót, akkor leesik nekik, de ezzel elment 5 percem az életemből, és küzben persze Boni is méltatlankodik, hogy nem figyelek rá. Vagy: Z. érdeklődik, hogy ismerik-e a szüleim Jeanne Moreau-t. Ártatlan kérdés, de ebből is 10 percnyi magyarázat szokott kikeveredni, ki miért nem ismeri, mit kell tudni róla stb. És akkor, ha mondjuk épp ebéd közben vagyunk, előfordul, hogy én még csak a levesnél tartok, annyit kell ide-oda magyarázkodnom – mert vagy beszélek, vagy eszem, ugye.

És néha annyira jó lett volna csak úgy csendben maradni. Elhallgatni. Kikapcsolni. Nem odafigyelni!

De még azt is el tudtam volna fogadni (vagy engedni? :)), hogy idén sem pihenek, ha nem kritizálna folyton mindenki ENGEM. Mert senki soha nem volt megelégedve tolmácskészségeimmel és a rendelkezésre állásommal – és az az igazságtalan vád hullott a fejemre, hogy én állítólag mindenkit önkényesen cenzúrázok. Hogy nem mondok el mindent. Összevonok, egyszerűsítek, kihagyok dolgokat – ért a szemrehányás minden oldalról. De könyörgöm: hogy is lehetne ezt jól csinálni?!