Bértollnok

Még tavasszal elvállaltam egy munkahelyi pluszfeladatot, azaz hogy nyáron megírok egy egyoldalas szöveget. Az instrukció az volt, hogy a fogalmazás legyen közérthető, megmunkált és kapcsolódjon egy megadott témához. Magamban még azt is hozzátettem, hogy ne legyen klisészerű, legyen viszont frappáns csattanója. A szöveg felhasználásáról itt nem írhatok, de röviden annyit, hogy gimnazistákhoz szólt.

Nyár elején megkaptam a témát, és onnantól kezdve RENGETEG időt töltöttem azzal, hogy azon agyaltam: mi a fenét is tudnék erről írni, ami életszerű, érdekes, lendületes, de nem unalmas, és semmiképpen sem demagóg, továbbá belefér egyetlen oldalba?

Ezen a héten leadtam az irományomat, és most magáról az alkotói folyamatról szeretnék itt beszámolni. Igaz, hogy csak egy oldalnyi szövegről volt szó (tehát minek neki ekkora feneket keríteni), de azért mégis érdekes eszmei tanulságot szűrtem le a munkából.

Először is, ami meglepett, hogy (bár soha nem tartottam magam különösen kreatívnak) ennyire képtelen lennék egy sztorit kifundálni. Egyszerűen még gondolni sem tudtam olyan valamire, ami soha nem történt meg, azaz ami csak az én agyszüleményem lenne. Így a megírt szöveg minden egyes részét a való életből vettem. És valszeg pont ezért történt, hogy előbb (és sokkal gyorsabban) találtam ki a szöveg formáját, azaz a logikai felépítését, vezérfonalát, az elbeszélői perspektívát, az üzenetet stb. mint magát a tartalmat (amin hetekig kotlottam és a netet túrtam).

A másik érdekesség, hogy micsoda megfeleléskényszer dolgozott bennem. Mert miután úgy-ahogy megvolt a sztori (a fejemben), és már csak a megfelelő mondatokat kellett volna hozzá megtalálnom, alig bírtam írni. A legvéresebb kezű lektort, a legszőrszálhasogatóbb kollégát és a legszigorúbb szakmai kollektívát láttam magam előtt, amint pirossal húzzák ki az alanyaimat és az állítmányaimat. Arra gondoltam irigykedve, milyen gyönyörű megoldás születne Kaffka Margit vagy Tompa Andrea tollából. Még a saját józan eszemet is megkérdőjeleztem: biztos, hogy ez itt tárgyas ragozás? Tuti, hogy ezt egybe kell írni? Szoktuk ezt a névmást így használni? Érthető az átvezetés a két bekezdés között? És egyáltalán: amit én most leírok, az létezhetne?

Aztán kész lett a kreálmányom (műfaja szerint talán novella?), és rá sem bírtam nézni. Elküldtem egy kolléganőmnek, aki előzőleg kedvesen felajánlotta, hogy átnézi. Csupa lelkes visszajelzést adott, hogy ez így tök jó, meg hogy ne is változtassak semmit (nem mindha tudam volna bármi más írni helyette...). Ekkor kicsit felbátorodtam (bár nagyon udvariasnak gondoltam a lányt), átnéztem és javítottam többször is. Úgy gondoltam, hogy maga az ötlet végülis nem is olyan rossz, noha a szövegen lenne még mit csiszolni.

Aztán megint nem néztem feléje napokig (ugyanakkor tök boldog voltam, hogy kész van, és már nem nyomaszt a feladat, mint nyár elején), és amikor újra kinyitottam, hogy kicsinosítsam és gatyába rázzam, elfogott a türelmetlenség. Úgy, ahogy volt, elküldtem a szöveget. Lehetne jobb is, de ennyi tellett – még úgyis rengetegen át fogják nézni véglegesítés előtt.

Szóval nehéz ez a műfaj, a bármiről (az akármiről) meggyőződés és ihlet nélkül – ugyanakkor szépen, összeszedetten, pontosan, játékosan stb. írni. Perdig szavakkal foglalkozom nap mint nap, mégis más ez, mint amikor az ember a saját gondolatait, érzéseit vagy történeteit szeretné papírra vetni, és megint más, mint amikor egy idegen nyelvű szöveget ültet át magyarra. Viszont érzem azt is, hogy lehetne ebben is rutint szerezni, és idővel tökéletesedni, jobban csinálni. Talán jövőre is elvállalolom, ha ez beválik. Addig is maradok a fordításnál, és a saját életem krónikájánál!