Lakás, kis szépséghibákkal

Még indulás előtt jött egy értesítés az eladó lakásokról, benne egy olyan ingatlannal, amelyet két éve keresek. 50 m2, nappali-háló, konyha ablakkal (raritás!), rajta keresztül panorámás kilátással (luxus!), a szüleim lakásától két utcányira (gyerekkorom óta ismerem a környéket). És mindez teljesen korrekt áron. Gyorsan föl is hívtam az ingatlanost, aznapra volt időpontom, amikor (hulla fáradtan) megérkeztünk.

(Most erről a fárasztó útról nem is írok; eleve késve indultunk, Bonival még ügyeletre rohangáltunk az indulást megelőző napon, nem tudtuk, hogy a frissen gyökérkezelt foga miatt van baromi magas láza vagy tényleg torokgyulladás? Aztán 1,5 órás dugó Németországban, a szuper szálloda, ahol két szobánk is volt, de mindannyian egy ágyba kényszerültünk, így mindhárman szarul aludtunk, és az úton végig azon izgultam, hogy kibírja-e a reumainjekcióm és Boni antibiotikuma a hűtőtáskában... egyszóval, azt mondtam, amint tavaly is: soha többet autóval!)

Érkezés után másfél órával már a buszon ültem a mamámmal az eladó lakás felé. Z. arra figyelmeztetett, nehogy elhiggyem, amit az ingatlanos mond, tudniillik hogy öten is megnézik a lakást aznap - én viszont tudtam, amit tudtam, azaz hogy ilyen paraméterekkel a legelső érdeklődő meg fogja venni! Mi inkább arról beszélgettünk a buszon, hogy vajon van-e valami fogyatékossága a lakásnak, ami miatt ilyen “olcsó”? És ha igen, vajon mi? Összedől az épület? Mikor odaértük, láttuk, hogy a ház szuper. A környék gyönyörű. Akkor mi? Felújítandó? Még úgy is simán megéri ezért a pénzért.

Nos, gyenge a képzelőerőnk, úgy látszik. A lakásnak nem egy, hanem KETTŐ szépséghibája volt; de mindkettő akkora, hogy egyenként is elég lett volna ahhoz, hogy futva meneküljünk! Rögtön a lakásba érve látszódott az egyik, szinte háthahőköltünk a döbbenettől (én utána röhögtem is): egy tartóoszlop a konyha kellős közepén. De akkora, hogy képzeljétek, abban a konyhában csak oldalazva lehetett elférni, és leülni is csak egyetlen ember tudott (az oszlopot bámulva). Ami kivehetetlen, mert kémény fut benne.

De ha ez még nem lett volna elég. A lakás egyik oldalán az ablakok tényleg panorámás kilátásra nyíltak, még a Duna is látszódott. Belépve a nappaliba viszont az erkély a szomszéd háztetőre nézett... ami tele volt mobiltelefonátvivő-antennákkal! (Vagy hogy hívják őket) És amikor azt mondom, tele, azt úgy kell érteni, hogy az ott egy antennaerdő volt; átláthatatlan, bonyolult mintázatú, méretű és alakú cuccokkal. Kicsit olyan volt mintha valami kémsztoriban szerepelt volna az ember.

Pár percen belül levettük, hogy ez egy el-, és kiadhatatlan lakás. És mire hazaértem, lettem igazán mérges, hogy miért nem volt mindez benne a hirdetésben, miért nem játszott az ingatlanos csaj tiszta lapokkal? Miért álltunk meg a ház előtt, és miért mutogatta végig precizen, minden részletre kiterhedően a ház jellegzetességeit, a lépcsőt, a korlátot, miért hadovált percekig a ház közelgő beruházásairól - pedig ha tudom, miről van szó, el sem megyek? Azt hitte, hogy a behízelgő dumájával valakit is rávesz arra, hogy egy atomreaktor mellett éljen? Aki, ha kimegy a konyhába, nem tudja kinyitni a sütőt az oszloptól? Minden igaz volt a hirdetésben, csak éppen az egész egy nagy hazugság volt, és aznap öt család lett így átverve.

És az az érdekes, hogy én pár másodpercig mégis eljátszottam a gondolattal, hogy megveszem - amit a mai napig sem értek. Ez biztos valami pszichológiai jelenség, talán neve is van. Emlékszem, vártam, hogy a mamám esetleg kimondja a titkos jelszavunkat, amiben megegyeztünk, és ami azt jelezte volna, hogy a lakás vásárlásra érdemes. Nem mondta ki, én sem, utólag mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy nyilván szabad akaratából senki sem vesz meg egy ilyen kecót. Csak abban külónbözött a véleményünk, hogy melyik volt a gázabb: az oszlop vagy az antennarengeteg? (Az oszlop! Ja nem, az antennák...! Nem, mégis az oszlop! Na de azok az antennák!!...)

Á, nem is értem ezeket az ingatlanosokat. Ma egy másik nő olyan lakást javasolt, amelyben a konyhából nyílik a fürdőszoba. Szerencsére nem néztük meg, az irodájában voltunk, de akkor sem értem, hogyan merülhetett ez föl ezt komolyan. És még ő éreztette velem, hogy furák az igényeim!