Kettőn áll a vásár

Még úgy is, hogy világnézetünk és meggyőződéseink tök hasonlóak, és hogy rokon elveket és nézeteket vallunk (különben miért lennénk együtt és miért vállaltunk volna gyereket), még így is előfordul, hogy a férjemmel tök mást gondolunk helyesnek és követendőnek gyereknevelés terén. A különbségek között fokozatok vannak: van amit egy kézlegyintéssel elintézek, mondván, hogy én nem így csinálom, van viszont olyan nézeteltérés, ami egyszerűen át-hi-dal-ha-tat-lan.

A kézlegyintés kategóriába tartozik pl. a férjemnek az a mániája, hogy gyakran mondja a szemébe Boninak, hogy milyen szép. Ez tipikus „kétélű fegyver”, amivel szerintem óvatosan kell bánni, mert kis adagban még OK, de ha túlzásokba esünk, az már káros. Nemrég, tök véletlenül, barátoknál terelődött erre a szó (a barátnőmnek ugyanez a problémája a saját férjével) és akkor szóltam Z-nek, hogy szerintem túl sokat dicséri olyenért a gyereket, amiért nem kéne. Eddig eszembe sem jutott ezt megemlíteni neki.

Mert szuper lenne, ha csak ez lenne a konfliktusforrás. Van még az is, hogy Z. rendszeresen úgy beszél velem, mintha Boni ott sem lenne, mondván, hogy úgysem érti. Terrorizmusról, kemoterápiáról, gyerekmolesztálásról. Nagyon fura. Képes velem megbeszélni a napi programot úgy, hogy Boninak nem is szól, mit fogunk csinálni. Vagy hazajön, elújságolja nekem, hogy találkozott a gyógyszertárban az Arthur (ovis csoporttárs) anyukájával, mert képzeljem el, ő a patikus – és ezt Boninak el sem meséli.

Sokkal jobban idegesít viszont az, hogy Bonit még mindig altatja. Kb. akkor kezdődött, amikor ideköltöztünk, és azóta így maradt: este odafekszik mellé és addig ott olvasgat (Kindle), amíg a gyerek el nem alszik. Őszintén megmondom, értem én, hogy kellemes dolog az (el)alvó kisgyerek mellett olvasgatni, van külön kis rituáléjuk az egész estére, meg minden. Engem nem is zavar, mert tök gyakran akkor dolgozom, főzök, zuhanyozom stb. Viszon előfordul, hogy Boni (akinek már nincs igazából igénye a du-i alvásra) este 1–1,5 órán keresztül nem tud elaludni. Ilyenkor Z. állandóan veszekszik vele, szegény gyerek meg sír, és attól fél, hogy az apja kimegy – na és ezt nem bírom hallgatni, ezt a folyamatos vitát, zsarolást, ingerült felcsattanásokat, hogy aludjon már. Nem bírom hallgatni Z. panaszkodását sem, hogy miért nem tud Boni egyedül aludni (=mert hozzászoktatta, hogy ne tudjon).

De ez még mind semmi a legújabb konfliktusunkhoz képest. Ebbe beletörik a bicskánk, és ha csak rágondolok a történtekre, az jut eszembe, hogy mennyire egyedül van hagyva egy házaspár a gyereknevelés terén. Mert mi van, ha egy Adott Ügyben nem tudunk kompromisszumos megoldást találni? Kinek az akarata érvényesüljön? Miért nincs erre kitalálva valami, társadalmi szinten?

És azt is jól illusztrálja a mostani problémánk, hogy mennyire nem elég gyereknevelési elveket és koncepciókat felállítani (ld Vekerdy és társai). Hiszen az általános elvvel mindketten egyetértünk, azaz jelen esetben: védeni kell a gyereket a napsugárzás káros hatásaitól. Teljes az egyetértés, nagyokat bólogatunk. De a gyakorlat? Hát itt áll vagy bukik minden. Mert mit jelent az, hogy védeni (hogyan? mivel? mikor?) és mit jelent az, hogy káros (mennyire káros? melyik napsütés káros?). Engedhetem-e a gyereket 14 és 15 óra között kánikulában a tűző napon a kerti csappal molyolni úgy, hogy 1) sapi van rajta 2) napvédő krémmel be van kenve 3) hosszú ujjú pólót visel és 4) rendszeresen iszik közben? Vagy vigyem be a szobába helikopterest játszani, míg a társaságban jelen lévő 4 másik kisgyerek vadul vizipisztolyozik kint és a hasukon csorog végig a görögdinye leve, amit szintén kint esznek meg?

A kérdés, a mi családunkban, nincs eldöntve, és bevallom, a 6 (hat!!) hetes nyári szabinkat veszélyezteti az ügy (életemben nem voltam még hat hetes szabin, úgy várom már, mint a Messiást). Két orvost kérdeztünk meg a dologgal kapcsolatban, két ellentétes véleményt kaptunk, az egyik nekem ad igazat, a másik Z-nek. A gyerek közös. El nem tudom képzelni, hogyan fogjuk hat héten keresztül napi szinten kezelni ezt a problémát.