Perfekció

Hónapok óta nem vágtam le Boni körmét. Nincs rá szükség, lerágja. Volt egy tippem, hogy mit fog mondani a gyerekorvos: azt, hogy ne ragasszuk a gyerekre a saját, betegségekkel és balesetekkel kapcsolatos félelmeinket. Már foglamaztam is magamban a védőbeszédet, de érdekes módon, nem ezt mondta. Az volt a véleménye, hogy talán túlságosan is arra törekszünk, hogy mindent tökéletesen csináljunk, és esetleg ettől szorong.

Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg emiatt rágja-e a körmét, és hogy valóban szorong-e, de azért szöget ütött a fejemben a gondolat. Bizonyos dolgokban tudunk lazák lenni: nem ragaszkodunk szigorúan ahhoz, hogy mindig ugyanakkor feküdjön le, hogy elpakoljon maga után, hogy ne koszolja össze a ruháját, hogy mindennap legyen friss levegőn. Vannak azoban olyan dolgok, amelyekhez – főleg én – görcsösen ragaszkodom, amiket nem tudok elengedni (ahogy szokták mondani).

Először is mindjárt itt van a nyelv. Még mindig teljesen természetellenes módon csak magyarul beszélek Bonihoz. Tök mérges vagyok magamra, ha a nagy sietségben franciául jön a számra valami. Boni az esetek nagy részében franciául szól hozzám, én viszont a kérdéseit mindig átfogalmazom és elismétlem magyarul, majd magyarul válaszolok – őrület! Türelmesen, következetesen, szinte erőn felül a magyart használom. Pedig vele szemben nincsenek se elvárásaim, se illúzióim; inkább én magam nem szeretnék majd visszatekinteni erre az időszakra úgy, hogy esetleg azt mondjam magamnak: többet is tehettem volna.

Aztán az étkezés. Iszonyúan odafigyelek, hogy mit és mikor eszik. Szinte mindig hazahozom az oviból ebédre, hogy friss és bio házi kosztot egyen. Ügyelek arra, hogy fehérjét és rostokat mindenképpen tartalmazzon egy-egy ebéd vagy vacsora, hogy változatos legyen és hogy a lehető legkevesebb előre elkészített/feldolgozott kaját egyen. A zöldségeket szinte mindig pürésítem, az almát megsütöm, a nassolás tilos, és ott ülök mellette akár fél órákat is, amíg megeszi a nyers gyümölcsöt. Mégsem megyek el a végletekig szerintem: van nálunk csoki is, süti is, de csak mértékkel. Van viszont veszekedés, amikor nem akar főzeléket enni, zsarolás is (ha nem eszed meg, nincs csoki), és mondanom sem kell, rengeteg időt töltök a konyhában, meg a lakás és az ovi között ingázva, amikor hazahozom arra a 2 órára (és persze ennyi idővel többet dolgozom éjszaka, bepótolván a kieső időt).

Küzdelmet folytatok a giccses, igénytelen és gagyi vizuális elemek ellen is. Célom, hogy amíg csak lehet, Boni ne találkozzon béna könyvvel, görény illusztrációkkal, primitív tartalmakkal. Nem adom neki oda a rokonoktól kapott ronda kifestőt, a hupilila műanyagy, villogó, sípoló vonatpályát. A lehető legtovább szeretném húzni azt az időt, amíg szép és jó minőségű játékokkal játszik és ízlésesen öltöztethetem. Ugyanakkor nem megyek bele szélmalomharca sem: tudom, hogy eljön majd az idő, amikor a szemetet nézi és hallgatja majd az iPadján – egyelőre iPadja sincs és remélhetőleg nem is lesz egy ideig.

Végül pedig: a karácsony. Sem nekem, sem a húgomnak nincsenek szép karácsonyi emlékeink, és mindig is azzal nyugtattuk egymást, hogy majd mi megrendezzük a Tökéletes Karácsonyt a gyerekeinknek. Ez az igény lassan nyomássá nehezedik rám: te jó ég, most jön az első olyan karácsony, amelyről valószínűleg már emlékei is lesznek, én meg még mindig nem tudom, hogy miképpen csináljuk az egészet. Kell ugye mese meg varázslat, de annyira teletömték a fejét az oviban a Télapóval, hogy teljesen felesleges most még az angyalkákkal bepróbálkoznom. Kellene valami francia és valami magyar, teremtsünk hagyományt, de vigyünk is át valami régit a saját családunkból. Ugyanakkor még mindig nem szóltam egy szót sem Jézus születéséről, a lényegről, ugye. Ráadásul annyira de annyira be van zsongva, hogy jön a Tépapó, hogy leszerveztem egy telefonbeszélgetést is az öreggel (a sógorom lesz a Télapó) – én, amikor egyáltalán nem is tetszik ez a sztori!

Azt hiszem, inkább nekem kellene rágnom a körmömet...