Mi nyomaszt?

Az van, hogy megőrülök a feladataimtól. A múltkor vettem egy levegőt és összeírtam, mi mindent kellene (meg)csinálnom, és a régesrégi, évek óta halogatott feladatoktól elkezdve (pl. feltenni a gyerekszobába egy képet, kiganéjozni az íroasztalfiókot) a halasztást nem tűrő dolgokon át (időpont dokikhoz, befizetni eztazt) egészen a kellemes dolgokig (ruhák szortírozása, gitár, szolfézs, uszi) összesen 49 tétel van rajta. Nem feltétlenül az időm hiányzik hozzájuk (pl. most megválaszolhatnék egy e-mailt, ehelyett blogolok...), hanem az energia és a lelekesedés. A kis listát hordozom magam mindenhová, néha (ritkán) belenézek és sóhajtozom és nyomaszt. Néha eliminálok belőlük dolgokat, de akkor kettő másik ugrik a helyükre; valahogy meg kellene szokni, hogy ennek nincs vége, ez egy ilyen szakma, a felnőtt élet.

Aztán az is van, hogy a ház kiutálta az új közös képviselőt. Nem tudom megítélni, kinek van igaza: neki vagy a nagyhangú ügyvédcsajnak. Éppen csak hogy lépést tudok tartani az e-mailekkel, nem néztem utána (pedig rajta van a listán) a füstpróba műszaki feltételeinek, a nedvességmérőknek meg az egyes szennyvízcsövek típusainak. Ez is nyomaszt. Ráadásul olyan hangnemben íródnak az e-mailek, amely elgondolkodtató:  micsoda szerencsés egy teremtmény vagyok, hogy se a családomban sem pedig a munkahelyemen nem kell ilyen emberekkel kapcsolatban állnom (a barátait természetesen az ember megválogatja). A teljesség igénye nélkül: van, aki kurzívval és félkövérrel kiemeli minden második mondatát, amelyet három felkiáltójellel zár le, de a nyomaték kedvéért egyes szavakat nagybetűvel is szed. Ékezetek hiányoznak. A helyesíráson sírok, a stilisztikai és retorikai fordulatoktól hanyatt esem. A tartalomból: van itt egymásra mutogatás, a közös képviselő szavainak kétségbe vonása, felháborodás a köbön, mindennek a megkérdőjelezése, régi sérelmek felelevenítése. A közös képviselő a lekulturáltabb közülük, de persze ez sem jelenti azt, hogy jól és hatékonyan dolgozik.

Aztán még az is nyomaszt, hogy hétvégén elutazunk, tehát esélyem sem lesz elvégezni bármit is a feladatok közül, sőt, előre félek az utazástól: megint egy egész háztartást fogunk magunkkal vinni. Nyomaszt az ősz is, hogy állandóan fázom, és hogy olyan macerás az öltözés és öltözködés. Nyomaszt az is, hogy mostanában sok hibát vétek a munkámban, felületes vagyok és kapkodva dolgozom: valójában az itthoni munka nagyon nem kedvez a kisgyerekes alkalmazottak munkaadóinak. A kisgyereknek persze tök jó, érte tudok menni korán, haza tudom hozni ebédre, de koncentrálni így nem lehet, plusz az estéimet is a gép előtt töltöm. Ez nem panasz: az időt, amit azzal veszítek, hogy megrendelem a szülinapi tortáját, valamikor be kell hozni.

Mi nem nyomaszt? Na a gyereknevelés, az pont nem nyomaszt, pedig úgy látszik, ez már divat. Boni mostanában kezdett el a saját érzéseiről beszélni (Hű, mama, ez nagyon finom! vagy: Ezt nagyon szeretem! Ez nagyon érdekes!) olyan kis aranyos. És ahogyan anno a miért-eket, úgy a fejláb emberek rajzolást is egyik napról a másikra kezdte el, meg kell zabálni, amikor rajzol egy nagy gömböt, bele két kis pontot, hozzá két pipaszár lában és nagy megelégedetten közli, hogy ez egy „pigvin”. Vagy rám néz, és érdeklődik: „Mama, ez mi?”

A sikeres fogyókúrám sem nyomaszt, erről bővebben kicsit később!