VALÓDI kedvcsináló gyerekezéshez

Példa:

Bonikám kapott egy nagy, sötét, piros keretes napszemüveget valamelyik boltban. Abban jött haza, fülig ért a szája. Még aznap sokat játszott vele, próbálgatta, bohóckodott. Utána valahol eltűnt a szemüveg a játékai között, napokkal később találtam meg. Föltettem az orromra és odamentem az autóival molyoló gyerekhez, megkérdeztem tőle, hogy Bonikám, nem láttad valahol a napszemüveget?

Azt a röhögést! Azt a vidám rötyögésbe torkolló gurgulázó hahozázást!! Még a kis feje is tiszta piros lett, és csak mutogatott rám. Ott, ott!! – szólt, amikor végre szóhoz jutott. Úgy csináltam, mintha nem látnám, néztem jobbra, néztem balra: hol? – kérdezgettem. Újra felcsattant a hatalmas röhögés, még jobban hadonászott, mutogatott: OTT! OTT! – kiabálta. Nagy műcsodálkozások közepette „megtaláltam” végre a szemüveget, de alighogy levettem, Bonikám utasított: Még egyszer, még egyszer!

Kétszer-háromszor eljátszottuk még; a hatás mindig ugyanaz volt. A végén már ugrált és tapsolt örömében. És ilyen szitukból van napi tíz-tizenöt! Őszintén kérdezem, mi lehet annál jobb a világon, mint egy három éves gyerek anyukájának lenni; minden napot és minden órát úgy élek meg, hogy ezek az életem legjobb napjai és órái.

Egy három éves gyerek érdeklődési köre kb. mindenre kiterjed és tőlünk várja a magyarázatot a világ működésére, nekünk teszi föl a fontos kérdéseit. Az ember ilyenkor egyébként rádöbben, hogy semmi sem evidens. Honnan tudná például, hogy az óvónéni nem az óvódában lakik és hogy a mesekönyvei több példányban léteznek? Frissítő mindenre új szemmel nézni: az állatokra, az éjszakára, az őszre, egy darab papírra, a családtagokra akár... Aztán pedig egy kisgyereket olyan egyszerűen boldoggá lehet tenni: csak le kell ülni vele játszani! Jó, nem mondom, hogy könnyű dolog autókat tologatni órákon át (nem könnyű), de akkora örömet lehet vele szerezni neki. Néha úgy érzem magam mint egy istenség: az apjával együtt mi vagyunk a sztár, a középpont, a hatalom: mi osztjuk a jót (játszás, édesség, puszik) és a rosszat (büntetés, szidás, zöldség-gyümölcs) mi vagyunk a fő információforrások, a védelmezők, akikhez oda lehet bújni és akiknek a puszijaitól varászütésszerűen elmúlnak a bibik, és a cinkosok is, akiknek el lehet mondani, hogy cináltam butasák – még nem jött rá, hogy nem kerül helyzetelőnybe (sőt) ha nekünk büszkélkedik el azzal, hogy milyen butaságot csinált épp.

Mindent imádok ebben az életkorban: a szanaszét hagyott mesekönyveket, az étkezőasztalon sorbaállított autókat, a kis harisnyás lábikókat, azt, hogy fektetéskor millió puszit kell neki adni, hogy ébredés után a kis elefántjával, kócosan jelenik meg a küszöbön, azt, hogy az utcán randon kislányok ismernek meg és mondják az anyjuknak: ott van a Boni anyukája!

Ugyanitt elmondom, hogy nagyon félek a kamaszkortól, amikor már nem lesz neki elég az, hogy szeretjük. Esetleg cikisek is leszünk a haverok előtt. Amikor már valódi problémái lesznek, amit nem tudok majd megoldani (ha egyáltalán beszél majd róluk). Amikor az iPhone-ok fogják boldoggá tenni.